A Hét 1967/1 (12. évfolyam, 1-26. szám)
1967-03-19 / 12. szám
A mesterek mestere Arturo Toscanini, művészi pályafutásának hosszú évtizedein keresztül, szinte a lehetetlennel határos abszolút tökéletességre törekedett. Hangversenyein, az utolsó ütemek elhangzása után, a kirobbanó ováció közepette, sohasem a megelégedettség érzete töltötte el, hanem a mű megszólaltatásának még tökéletesebb megvalósítása foglalkoztatta. Honnan indult ez a rendkívüli egyéniség, akit minden idők legnagyobb olasz karmesterének tartanak? 1867. március 26-án született. Apja pármai szabó volt, aki egykor Garibaldi seregében harcolt. Arturo kilencéves korában a pármai konzervatórium növendéke lett. Innen Milánóba került, 18 éves korában kitüntetéssel végzett. Fő szakja a cselló volt, de emellett játszotta és tanulmányozta különböző operák zongorakivonatalt is. Ezen szenvedélyének köszönhette, hogy a karmesteri pályára került. Történt ugyanis, hogy kezdő csellistaként egy olasz operatársulattal Brazíliában turnézott, mikor Rio de Janeiróban, egy Aida előadás kezdetén, a forróvérű közönség kifütyülte az est karmesterét. A helyébe állított másodkarmesternek, sőt a korrepetitornak is hasonló végzet jutott osztályrészül. A kétségbeesett igazgatónak a zenészek adták az ötletet, hogy van közöttük egy fiatal muzsikus, akifiek operapartitúrák játszása a „mániája“. Végső próbaként az alig 19 éves fiú kezébe adták hát a pálcát, s ekkor szinte kettős csoda történt. Az első, hogy a felajzott publikum a fájdalmas Aida-melódia hangjaira elcsitult, s a második: a közönség az előadás után újra tombolva, most már lelkesedésének adott kifejezést. Toscanininak az Itt először kézbevett karmesteri pálca kerek hét évtized múlva esik ki kezéből, mikor 1954 tavaszán, egy memőriazavar után, nem lép többé dobogóra. Egyaránt vezényelt operát és szimfónikus zenét, bejárta a világ zenei centrumait s élvonalbeli zenekarokat vezényelt. A Scala, a Metropolitan előadásai évtizedekre összeforrnak nevével, de amellett vezényelt Wagner Bayreuthjában — mint első nem német karmester éppúgy, mint a Salzburgi Ünnepi játékokon. 1936-ban elfogadja az amerikai rádiótársaság meghívását, s az NBC zenekar élére áll. Itt a világ legtökéletesebb zenekarát alakítja ki. 22 évig megszakítás nélkül dolgozik az együttessel és az ő előadásában örökíti meg a világ zeneirodalmának remekeit. Rendkívüli egyéniség volt mint ember s mint művész egyaránt. Repertoárja a zeneirodalom összes stílusirányzatát felölelte s mindent tökéletesen vezényelt. De a tökéletesség az autencititással természetesen az olasz zenében párosult a legideálisabban. Verdi tolmácsolása egyszerűen korszakalkotó. Az Aida, az Othello, a Falstaff vagy a Requiem felvételei utólérhetetlenek. Hosszú tevékenysége alatt nem egy kortárs művét mutatta be és vitte sikerre. Puccini Bohéméletjének ősbemutatója éppúgy az ő nevéhez fűződik, mint Kodály Psalmus Hungaricusának külföldi népszerűsítése. Páratlan, szinte legendás emlékezőtehetséggel rendelkezett, mindent partitúra nélkül, emlékezetből vezényelt, s betéve tudta az öszszes szólamot. A zenekari előadóművészét terén új korszakot nyitott. Művészi hitvallásának alfája és ómegája a szerző mondanivalójának tökéletes megvalósítása. Soha nem állt a zeneszerző és á közönség közé, hanem mindig alázatos közvetítő tudott maradni s egyénisége minden szuggesztívitása ellenére szinte személytelenné vált a pódiumon. A mi generációnk, sajnos, már nem találkozott személyesen a zene mestereinek mesterével, de ránk maradt lemezeiből is árad az a mágikus fluidum, mely koncertjei rendkívüli atmoszféráját megteremtette. Varga józset Tavaszváró népszokások A tavasz a természet újjászületésének, szimbolikusan az életnek serdülő, ifjú kora. Ilyenkor az élet szinte megújul. Kizöldülnek a mezők, az őszi vetés is előbújik az olvadozó hó alól. Sárgászöld száracskái a vakítóan fényes, de még nem az igazi meleget sugárzó naptól hamarosan haragoszöld tengerként tárulnak elénk. Kirügyeznek a fák, megszólalnak az első, tavaszt hirdető madarak. A mezei pacsirta magasba emelkedik, s kellemes dalát már februárban hallhatjuk. Dallal üdvözli az első reggeli napsugarakat, és ugyancsak dallal búcsúzik el az utolsóktól. A néphit azt tartja róla, ha Zsuzsanna napján megszólal, vége a télnek. Majd megjelenik a tavasz egyik legbiztosabb hírnöke, a házi fecske. A svédek háromszoros örömkiáltással üdvözlik az első fecskét. A görögöknél még máig is az a szokás dívik, hogy március 1-én a gyerekek faragott fecske képével, énekelve járnak az utcákon. A Csallóközben a fecske fészkét megbolygatni bűn, melyért a tettes bűnhődni fog. Azt is erősen hitte parasztságunk, hogy ha a madár fészkét bántaná, tehene véres tejet adna. Művészeket, írókat ihlet meg a természetnek e ritka szép, periodikus váltakozása. Az emberek — szinte úgy mondhatnám — kicserélődnek, vidámabbakk, kedvesebbek és mosolygósabbak lesznek. A medve is kicammog barlangjából, és alaposan megvizsgálja az időjárást. Ha szép idő van, süt a nap, meglátja az árnyékát, visszamegy a barlangjába, és a másik oldalára fekszik. Ha viszont zimankós, viharos, télies időre ébred, mancsaival kitörli szeméből az álmot, és élelem után néz. Vége felé jár a tél, közeledik a tavasz. A medvéhez hasonlóan ébred a téli hónapok csöndes, dermedt pihenéséből parasztságunk is. Ortutay Gyula szerint a kora tavasztól késő őszig tartó, megszakítatlan s egymást felváltó munkák annyira kimerítik parasztságunkat, hogy a téli pár hónap alatt mozdulatlan pihenésben tölti idejét. Olyan ez a pár hónap, mint nehéz és lassú lélegzés, a szabadság és pihenés néhány álmosító és részegítő kortya. Valóban, ez volt a csallóközi parasztság sorsa is. Ezt a nehéz hétköznapi életet, küzdést mérsékelték a népi ünnepek. Már maga a jó idő, a tavasz várása is több népi szokást foglal magában. Mágikus előkészítésével már a téli napfordulóval kapcsolatos szokásoknál is találkozunk. Ilyenek pl. a Luca napi szokások, amikor a Lucának öltözött alakoskodók a háziasszony kívánságára leülnek, hogy tavasszal a kottások is jól üljenek. A tavasz közeledését jelezték a farsangi népszokások is. Európa-szerte ismeretes szokás volt farsang végén a tél temetése. A magyar parasztság körében is megtaláljuk, vidékenként más-más változatban. A telet jelképző bábot valami módon megölik, elégetik vagy vízbe dobják. Másutt, de főképp a Csallóközben, még ma is szokásban van a bőgőtemetés. Mindezzel népünk a melegebb, szép idő mielőbbi eljövetelét akarta elérni. Ugyanezt mondhatnánk a farsangi lakomázásokra is. A nagy evésekkel, dús lakomákkal a természetet is hasonló bőgésre akarták rábírni. A tavaszi termékenységre irányuló varázslatok kiterjedtek magára az emberre is. Hogy népünk még manapság is farsang idején tartja a legszívesebben a menyegzőket, annak hagyományos magyarázata van. Az ébredező természetben, a napok enyhülésében és hosszabbodásában mágikus hatást véltek. Ezért szinte úgy is mondhatnánk, bűnnek tartották, ha a házasulandó férfi nem nősült meg, vagy a lány nem ment férjhez. Hitük szerint ezzel a tavasz kozmikus törvénye ellen vétkeztek. A csallóközi nép körében még ma is fennmaradt farsang végi szokás a tuskóhúzás (a Csallóközben csökhúzás). Két vénlánynak öltözött legény láncon csököt húz a falu utcáin, majd a végén megszégyenítésül egy pártában maradt lány kapujához kötik. Ezek a tavaszt váró, tavaszt varázsló népszokások éppúgy, mint a hozzá hasonlóak, a kereszténység felvétele után idegen köntöst kaptak. A varázsló szándék, amely a föld termékenységére és a család szaporodására irányult, ájtatos könyörgéssé alakult át. Az egyház a jó ás
