A Hét 1967/1 (12. évfolyam, 1-26. szám)

1967-03-12 / 11. szám

— Daniké, a te lovaid azok a lapályon? — kérdeztem.

Danijar lassan hátrafordította a fejét.

Kettő az enyém.

És a másik pár?

— Az az övé.. . hogy is hívják ... a Dzsamiláé, az ő lovai. Milyen rokonságban van veled? Az ángyod?

— Igen, az ángyom.

— Maga a brigádvezető hagyta itt őket, megparancsolta, hogy nézzek utánuk ...

Milyen jó, hogy nem hajtottam el a lovakat!

Eljött az éj, elült a hegyek felől fújó esti szeilő. A szérűn is elcsendesedett minden. Danijar leheveredett mellém egy szénakazal aljában, de rövidesen felkelt, és lement a folyóhoz. Megállt, nem messze a meredek partszegéiytől, és Így álldogált, kezét összefonta a hátán s kissé oldalra hajtotta a fejét. Háttal volt feiém. Hosszú, szögletes alakja, melyet mintha fejszével vágtak volna ki, élesen rajzolódott ki a lágy holdfényben. Ogy tűnt, mintha a folyó zúgását hallgatná, mely az éjszaka közeledtével egyre erősebb lett a sekély vizű szakaszon. De lehet, hogy az éjszaka, számomra felfoghatatlan neszére, zizegésére figyelt. „Már megint a folyúnál akar éjszakázni ez a csodabogár“ — mosolyogtam magamban.

Danijar nemrég jelent meg az aulban. Egyszer szénakaszáláskor odafutott hozzánk egy kisfiú, és azt mondta, egy sebesült katona érkezett az aulba, de hogy kicsoda, ki fia nem tudja. Hej, mi volt erre! Hiszen úgy van ez az aulban: ha visszatér valaki a frontról, akkor boldog, boldogtalan, öieg. fiatal, mindenki S'ef megnézni az újonnan érkezettet, kezet rázni vele kikérdezni, nem látta-e a közeli rokonokat, híreket hallani. Most is nagy kiabálás támadt nyomban, mindenki találgatta, talán -a fivére jött meg, talán az apósa? Nos, rohantak az aratók, megtudni, ki jött.

Kiderült, hogy Danijar tősgyökeres aulboli. Ahogy mesélték, gyermekkorában jutott árva Ságra, vagy három évig hányódott egyik házból a másikba, aztán elment a kazahokhoz a csak maki sztyeppre — mert anyai ágon kazahok a rokonai. Közeli rokon nem akadt, aki viszszahozta volna a fiúcskát, aztán el is feledkez tek róla. Amikor afelől kérdezgették, mint él, azután hogy elment otthonról, kitérő választ adott. De ki lehetett venni szavaiból, hogy bőségesen nyelte a bánatot, mint a szél az ördög

szekeret. Hosszú ideig birkákat legeltetett a csakmaki szikesen és amikor felnőtt, csatornát ásott a pusztaságban, meg az új gyapotszovhozokban dolgozott. Aztán a Taskent melletti angreni bányákban próbált szerencsét, innen is vonult be katonának.

A nép helyesléssel fogadta Danijar visszatérését a szülőfalujába. „Lám, mennyit kóborolt idegen földön, s végül mégiscsak visszatért — az a sorsunk, hogy az ember a szülőfaluja vizét igya. És nem is felejtette el az anyanyelvét, alig kever bele egy-egy kazah szót, de különben tisztán beszél!“

„Tulpar hetedhét országban is megtalálja ménesét. Kinek nem kedves a maga hazája és népe? Derék fiú, hogy visszajött. Mi is örülünk, meg ősapáid szelleme is. Isten adja, megverjük a germánt, megérjük a békét, te is családot alapítasz majd, mint a többiek, és felkúszik a füst a családi tűzhely fölött“ — mondták az akszakalok.

Visszaemlékezve Danijár őseire, pontosan megállapították, melyik törzsből való. Így jelent meg a faluban egy „új atyai“ —- Danijar.

Orozmat brigádvezető tehát odahozta hozzánk szénakaszáláskor ezt a magas, görnyedt katonát, aki a ballábára kissé sántított. Köpenyét a vállára dobva, gyorsan járt, mert igyekezett nem elmaradni Orozmat apró léptű, kaptás, zömök kis kancájától. És a hosszú Danijar mellett az alacsony termetű és mozgékony brigádvezető valahogy a nyughatatlan bíbicre emlékeztetett. Nevették is a gyermekek.

Danijar sebesült lába akkor még nem gyógyult meg teljesen, térdben nem hajlott, aratónak tehát nem volt alkalmas, ezért aztán elküldték hozzánk, gyerekekhez, a szénakaszálógépre. Az igazat megvallva, nem nagyon tetszett nekünk. Keveset beszélt, s ha beszélt is, érezni lehetett, hogy közben valami másra, valami egyébre gondol, hogy rejtett gondolatai vannak, és az ember még'azt sem tudja, látja-e őt vagy nem látja, bár egyenesen az arcába néz elgondolkozó-álmodozó szemével.

— Szegény fiú, úgy látszik még nem tért magához teljesen a front után — mondták róla.

Érdekes, de Danijar az állandó révedezés ellenére is gyorsan, pontosan dolgozott, és aki nem ismerte közelebbről, társaságkedvelő nyílt embernek hihette. Talán nehéz árvasága tanította meg arra, hogy elrejtse érzéseit és gondolatait, tette tartózkodóvá. Meglehet, így van.

Danijar mindig összeszorítolta keskeny ajkát, melynek szögletében éles ráncok húzódtak, szeme szomorúan, nyugodtan nézett a világba, és csak ívelt, mozgékony szemöldöke élénkítette sovány, mindig fáradt arcát. Néha felfigyelt, mintha valami mások számára fel nem fogható hangot hallott volna, felvonta szemöldökét, és szeme érthetetlen elragadtatással izzott. Aztán sokáig mosolygott és örült valaminek. Mindezt különösnek találtuk. No, de ezenkívül akadtak más furcsaságai is. Esténként kifogtuk a lovakat, összegyűltünk a kunyhónál és vártuk, hogy a szakácsnő megfőzze a vacsorát. Danijar pedig felment az őrdombra és ott üldögélt besötétedésig.

— Mit csinál vajon ott, talán őrséget áll? — nevettünk rajta.

Egyszer kíváncsiságból én is felmásztam Danijar után a dombra. Semmi különöset sem láttam.. Körös-körül szélesen terült el a sztyepp a hegyek alatt, lilás félhomány borult rá. A sötét, homályos mezők lassan beleolvadtak a mély, tükörsima tájba.

Danijar ügyet sem vetett rám, térdét átfogva ült, és elgondolkodó, de mégis derűs pillantással maga elé nézett. Megint úgy éreztem, hogy feszült figyelemmel hallgat valami számomra felfoghatatlan hangot. Néha fülelni kezdett, és mozdulatlanra dermedt szeme tágra nyílt. Valami bánthatta. Azt hittem, most mindjárt feláll, és kitárja lelkét, persze nem előttem — engem észre sem vett —, hanem valami hatalmas, végtelen, számomra ismeretlen erő előtt.

Ránéztem, de nem ismertem meg: csüggedten, fáradtan ült, mintha csak pihenne a munka után.

Kolhozunk kaszálói szétszórva terülnek el a Kurkureu folyó területén. Nem messze tőlünk a Kurkureu kitör a hegyszorosból, és féktelen, vad áradatként folyik végig a völgyön. A kaszálás ideje egybeesik a hegyi folyók áradásával. Estétől kezdve emelkedett a zavaros, tajtékos víz. Éjfélkor felébresztett a folyó hatalmas zúgása. A kék, derült, csillagos éjszaka betekintett a kunyhóba, időnként hideg szél támadt, aludt a föld, de a zúgó folyó mintha fenyegetően közeledett volna felénk. Bár nem voltunk közvetlenül a part mellett, éjszakánként olyan közel éreztük a vizet, hogy akaratlanul is ránk tört a félelem; hirtelen elsodorja, elmossa a kunyhót. A többiek az aratók mély álmát aludták, én azonban nem tudtam elaludni, és kimentem a szabadba.

Szépséges és félelmetes éjszaka a Kurkureu hatalmas árterületén. Itt is, ott is sötétlenek a réten megbéklyózott lovak. Legelnek a harmatos fűben, fel-felnyerítenek. szundikálnak. Mellettük pedig kilép medréből, meghajlítja a csapzott. nedves fűzfákat, és tompán görgeti a köveket a Kurkureu. Féktelen, fenyegető hangon zúg a folyó az éjszakában. Elfog az ijedtség. Félek.

Ilyen éjszakákon mindig eszembe jutott Danijar. Szokás szerint a boglya tövében éjszakázott, közvetlenül a parton. Vajon ő nem fél? Hogy nem is süketül meg a folyó zúgásától? Alszik, vagy ébren van? Miért tölti az éjszakát egyedül a folyónál? Milyen élvezetet talál ebben? Különös ember, nem e világra való. Hol lehet most? Jobbra-balra nézegetek, de senkit sem lehet látni. Távolabb meredek a part, és a sötétben feltűnnek a hegygerincek. Ott fenn csönd van, és csillagos az ég.

Igazán eljött az ideje, hogy Danijar valakivel barátságot kössön az aulban. De továbbra is magányos maradt, mintha számára idegen volna a barát vagy az ellenség, a rokonszenv meg a gyűlölet fogalma. Márpedig az aulban azt a legényt becsülik, aki kiáll magáért és másokért, aki képes jót tenni, de időnként a rossz is megmutatkozik benne, aki nem enged az akszakaloknak, s rendelkezik a lakomákon és a halotti torokon: az ilyen legényt becsüli az asszonynép is.

Ha azonban valaki Danijarhoz hasonlóan mindentől távol tartja magát, és nem avatkozik bele az aul mindennapos üeveibe, akkor egyesek egyszerűen nem vesznek tudomást róla, mások pedig leereszkedően mondogatják:

— Senkinek nincs belőle se kára, se haszna, él, éldegél a szerencsétlen, húzza az igát és kész...

Elkerülhetetlen, how az ilyen ember vagy nevetség, - vagy sajnálkozás tárgya ne legyen. Mi pedig kamaszok, akik egyre azon igyekeztünk, hogy idősebbnek tűnjünk a korunknál, mert szerettünk volna egyenrangúak lenni az igazi dzsigitekkel — mi, ha nem is nevettünk egyenesen a képébe, de magunk között állandóan gúnyoltuk Danijart. Még azon is mulattunk, hogy maga mossa katonazubbonyát a folyóban. Kimossa és még félig nedvesen felveszi. Egyetlen zubbonya volt csak.

Az azonban különös, hogy bármilyen csendes és ártalmatlan volt is ez a Danijar, nem mertünk komázni vele. Nem is azért, mert idősebb volt nálunk — hiszen csak három vagy négy év korkülönbség volt köztünk — az ilyenekkel egyébként nem sokat teketóriáztunk, tegeztük őket — nem is azért,'mintha rideg vagy fontoskodó lett volna, és ezáltal némi tiszteletet ébresztett bennünk; hanem mert valamiféle megközelíthetetlenség reitőzött néma, komor szórakozottsága mögött, és ez visszatartott bennünket, akik pedig készek voltunk bárkit is kinevetni.

Folytatjuk