A Hét 1967/1 (12. évfolyam, 1-26. szám)
1967-03-12 / 11. szám
Később a szlovák nacionalizmus — természetesen csak csökevényekről szólhatunk — rejtett formákat öltött, amelyek u. o. károsak voltak, de nehezebb volt leleplezni őket. Nem volt mindig nyilvánvaló, hogy nacionalizmusról, túlzott nemzeti érzékenységről, a nemzetiségi politikára vonatkozó pártelvek ismeretének hiányáról, vagy pedig egyszerűen a nemzetiségi kérdés iránti közönyről van-e szó. Egyes helytelen nézetek szlovák részről abban a felfogásban gyökereztek —, néha még ma is találkozunk vele —, hogy miért törődjünk mi a magyar lakosság gyors fejlődésével, ha a Magyar Népköztársaságban nem törődnek a szlovák nemzetiségű lakossággal. Ezzel kapcsolatban meg kell mondanunk, hogy a magyarországi szlo vákok nemzeti életének fejlesztése mindenekelőtt a Magyar Népköztársaság ügye. Az ottani szlovákok egyenjogú állampolgárok, ugyanolyan jogok illetik meg őket, mint a többi lakosságot. Vannak szlovák iskoláik, szlovák újságjaik stb. mégpedig olyan mértékben, amilyet nemzeti öntudatuk színvonala és számuk megkövetel. Az ottani szlovákok a Magyar Népköztársaságban — ebben a szocializmust építő országban — látják természetes hazájukat. JURAJ ZVARA: aMAGVAR N EMZETiSEGi Herdes i MEGOLDÁSA _ A csehszlovákiai magyar lakosság kérdésének megoldása a marxistaleninista nemzetiségi elvek alapján történik. A magyar lakosságról való gondoskodás mértéke sok tényezőtől függött: a szocialista országépítés objektív lehetőségeitől és ütemétől, a magyar lakosság számától, a társadalmi termelésben elfoglalt objektív helyzetétől, nemzeti öntudata fokától (amely aránylag fejlett, mivel ez a lakosság egykor az uralkodó nemzet része volt.) A nemzeti öntudatot figyelembe kell venni, tiszteletben kell tartani és igyekezni kell elmélyíteni szocialista tartalmát. A magyar lakosságról való gondoskodás mértéke összefügg azzal az igyekezettel is, hogy minél előbb kiküszöböljük a bizalmatlanság maradványait, hogy így a Csehszlovák Szocialista Köztársaság különböző nemzetiségű lakossága ugyanolyan ütemben haladjon előre. A magyar lakosság teljes egyenjogúsága és a nemzeti jellegű, de tartalmában szocialista kultúrájának fejlesztéséről való gondoskodás nem szubjektív mérlegelések eredménye, hanem objektív szükségszerűség. Egyenjogúság nélkül nincs egység, egység nélkül pedig nem lehet szocializmust és kommunizmust építeni. A szlovák nacionalizmus egyik 1948 utáni megnyilvánulása az volt, hogy a magyar lakosságot mellőzték a tömegszervezetek, a nemzeti bizottságok tevékenységében és általában a káderpolitikában, nem sokat törődtek a magyar dolgozók képzésével és előkészítésével a különféle funkciókra. Az ilyen megnyilvánulások sokáig tapasztalhatók voltak, főképpen a tömegszervezetek szerveinek, a járási nemzeti bizottságok apparátusának összetételében stb. A képesített magyar nemzetiségű dolgozók hiánya még ma is érezhető a járási és a helyi nemzeti bizottságokban s általában a gazdasági életben. Számos szlovák funkcionárius a magyarlakta járásokban az évek folyamán még csak a magyar nyelv alpjait sem sajátította el, ezért nem kerülhetett közelebb a magyar lakossághoz, hiányzott a szoros együttműködés feltétele. Nekik szólt az SZLKP KB irodájának 1958. január 16-i határozata, amely szerint „fontolóra kell venni magyar nyelvtanfolyamok Rendezését a magyarlakta járásokban élő szlovákok számára.“ Az említett problémákkal függött össze a szlovák nacionalizmus csökevényeinek további megnyilvánulása — a magyar lakosság nemzeti jellegének figyelmen kívül hagyása. Mint minden nemzet, a magyar lakosság is érzékeny anyanyelvére, nemzeti hagyományaira és szokásaira. Ezt a kérdést nem kezelték mindenütt kellő megértéssel és tapintattal. A magyar lakosság jogainak ignorálása, sőt korlátozása főképp abban mutatkozott meg, hogy a nemzeti bizottságok és a tömegszervezetek a magyar nemzetiségű lakossággal való érintkezésben sok esetben megsértették a kétnyelvűség elvét. Ez a visszás állapot egyes járásokban még ma is fennáll. Az 1960-ban végrehajtott területi-közigazgatási újjászervezés után egyes járási nemzeti bizottságok és a tömegszervezetek járási bizottságai megkísérelték érvényteleníteni a kétnyelvűség elvét, Többek között így okoskodtak: „az elmúlt 15 év alatt a magyar lakosság már megtanulhatott volna szlovákul... hiszen Szlovákiában él... egyszer csak meg kell tanulnia szlovákul“. Rendszerint arra hivatkoztak, hogy egyszerűbbé kell tenni a közigazgatási apparátus munkáját. Ma is találkozhatunk még olyan felfogással, hogy Dél-Szlovákiában az „állami nyelvet“ kell használni, vagyis a vegyes nemzetiségű járásokban kizárólag a szlovák nyelvet. Ilyen követelésekkel (vagyis, hogy a hivatalokban, a pártban, a tömeg- és a gazdasági szervezetekben csak a szlovák nyelvet használják) neon lehet a magyar lakosságot ránevelni arra, hogy sajátítsa el a szlovák nyelvet. Épp ellenkezőleg: ez a szemlélet csak elidegeníti az embereket. A szlovák nyelv sorsa felől Dél-Szlovákiában nem kell aggódni, mert — amint V. I. Lenin mondta — a gazdasági, szociális és politikai, kulturális szükségletek objektívan kényszerítik az egy állaimban élő nemzetiségeket, hogy tanulják meg a többség nyelvét. (V. I. Lenin Művei, 20. kötet, Szikrakiadás, Budapest, 1955. 4. oldal). Szlovákia (és ennek keretében a déli területek) további gyors ütemű fejlődése feltétlenül ezt az objektív szükségszerűséget igazolja majd. Ezt a folyamatot azonban nem lehet erőszakosan siettetni, főképp pedig nem a kétnyelvűség elvének mellőzésével. Megjegyzendő, hogy az önkéntes szlovák nyelvtanfolyamok szervezését nem tekintjük mesterséges siettetésnek, mivel a szlovák nyelvtudás a magyar lakosság gyakorlati egyenjogúságának fontos feltétele. Dél-szlovákia szlovák lakosságát ma is annak felismerésére kell ösztönözni, hogy a vegyes nemzetiségű területeken ma és a jövőben is szükségszerűen érvényben marad a kétnyelvűség elve, hogy a magyar nyelv egyenjogú a szlovákkal, és ennek az elvnek a mellőzését a jövőben is a nacionalizmus megnyilvánulásának minősítjük. Általában a néptömegek között jobban meg kellene világítani a magyar nyelvű kultúra fejlesztésének kérdését. Főképp e téren történtek ugyanis kísérletek a CSKP politikájának eltorzítására, elszabotálására. Egyes szlovák lakosok nem akartak megbékülni azzal, hogy a párt gondoskodik a nemzeti jellegű, tartalmában szocialista magyar kultúra fejlesztéséről, nem értették meg, hogy e kultúrának 1948 után törvényszerűen új virágzásnak kellett indulnia. Egyes nacionalisták a CSEMADOK-ra akarták hárítani a magyar kultúra fejlesztésének feladatait, és e kultúra korlátozását követelték az „egység“, a „nemzetköziség“ nevében. Ugyanígy érveltek a nyelvi kérdésben is. Hangsúlyozni kell, hogy a magyar lakosságnak nem kötelessége — ahogy ezt egyes szlovákok vélik — elsajátítani a szlovák nyelvet, ilyen „kötelesség“ nincs. Minden olyan elmélet, amely Dél-Szlovákiában a magyar nyelv fokozatos elhalásával számolt, teljesen elhibázott, mert a fejlődés ennek ellenkezőjét mutatja, és még sokáig így lesz. Ezt a problémát szintén tüzetesebben meg kellene világítani. Nagyon veszélyes elképzelés, ha a szlovák nyelv megtanulásának szükségességét azzal indokoljuk, hogy a csehszlovák hazafiság követeli meg, s e követelmény nem-teljesítése a magyar lakosság hazafiságának hiányáról tanúskodik. llyképpen a magyar dolgozók szocialista hazafiságát arra a kérdésre szűkítenénk le, hogy tudnak-e szlovákul vagy sem. Miért hangsúlyozza mégis a CSKP a szlovák nyelv elsajátításának jelentőségét? „ ... A magyar dolgozóknak alaposan el kell sajátítaniuk szakmájuk nyelvét, hogy ennek révén közéletünk bármely szakaszán, országunk bármely részén érvényesülhessenek, s ne legyenek csak saját községükhöz vagy városkájukhoz, illetve Dél-Szlövákiához kötve ... Ezért, és kizárólag ebből az okból hangsúlyozzuk annak jelentőségét, sőt szükségszerűségét, hogy a magyar fiatalok, s úgyszintén a felnőttek is tökéletesen elsajátítsák a szlovák vagy a cseh nyelvet.“ (Ján Uher: A magyar lakosság helyzetének egyes kérdéseiről. Pravda, 1961. július 8-i szám.) Azokban a járásokban és községekben, ahol 1948 után azonnal osztályszempotból láttak hozzá a szlovák- és magyar lakosság közötti kapcsolatok rendezéséhez, s az embereket nem anyanyelvűk, hanem a szocialista építéshez való viszonyuk szerint ítélték meg, ahol a kölcsönös tisztelet alapján fejlesztették a két nemzetiség közötti kapcsolatokat, csakhamar megtalálták a módját, hogy megértsék egymást, s nem féltek attól, hogy ez bármelyik nyelvre nézve sérelmes lesz. Szlovák részről megnyilvánult olyan felfogás is, hogy helyes, ha a magyar lakosságnak megadják az egyenjogúságot, ez azonban csak nagylelkűség a csehek és a szlovákok részéről, amely sok pénzbe kerül (például a magyar nyelvű fordítások), a gyakorlatban semmiféle eredménnyel sem jár. Egyesek azzal érveltek, hogy a CSKP „nagylelkű“ politikája a magyar lakossággal szemben végeredményben ártalmas, mert sovinizmusra és kihívó magatartásra buzdít. Ilyen nézeteket ittott nyíltan is hangoztattak a magyar lakosság előtt. Mindez hátráltatta a csehszlovák szocialista hazafiság kialakulását, és a magyar dolgozókban olyan érzelmeket keltett, hogy társadalmunknak csupán megtűrt tagjai. Ártalmasak voltak azok a törekvések is, amelyek a magyar lakosságnak a nemzeti bizottságok és a gazdasági intézmények hiányos tevékenységére vontkozó helyes bírálatát a magyar sovinizmus megnyilvánulásának'igyekeztek feltüntetni. A CSKP KB politikája a magyar lakossággal szemben természetesen nem valamiféle „nagylelkűségen“ alapszik, hanem a szocialista országépítés objektív szükségleteivel áll összhangban, s ez irányú gondoskodása már eddig is gazdagon gyümölcsözött. A túlzott nemzeti érzékenység további burkolt megnyilvánulása volt, hogy a magyar lakossággal kapcsolatos párt- és kormányhatározatokat csak formálisan, felületesen hajtották vére, és megelégedtek azzal, hogy helyi és járási vonatkozású formális határozatokat hoztak. A magyar lakosság szükségleteiről való gondoskodás 1948 után több járásban csupán egy-egy akcióban merült ki. Például a déli járásokban — különösen 1956-ig — az illetékes szervek számtalanszor megvitatták az ifjúság életével kapcsolatos kérdéseket, a CSISZ és a Forradalmi Szakszervezeti Mozgalom munkáját, az iskolák problémáit, stb. Viszont „elfelejtették“ megvizsgálni — pedig kötelességük volt —, hogyan dolgozik a magyar ifjúság a CSISZ-ben, képeznek-e ki magyar nemzetiségű funkcionáriusokat a Forradalmi Szakszervezeti Mozgalom számára, milyen nehézségekkel küzdenek a különböző típusú magyar iskolák. Közvetlenül 1948 után Dél-Szlovákiában olyan törekvés is megnyilvánult, hogy a magyar lakosság körében végzett politikai-nevelő munka a CSEMADOK on kívül csak a magyar kommunisták ügye legyen. Márpedig ez az egész párt, a Forradalmi Szakszervezeti Mozgalom és az ifjúsági mozgalom ügye. A magyar kommunisták soraiban számos önfeláldozó, lelkes elvtárs tevékenykedett, állandó hiány volt azonban fiatalabb, elméletileg is felkészült, képzett, magyar elvtársakban. Ez többek között az 1945—1948 közötti időszak következménye volt, akkoriban ugyanis magyar nemzetiségű személyeket nem vettek fel a pártba, úgyhogy szünetelt az új magyar káderek nevelése. Ezen a téren még ma is sok tennivaló akad. Kínosan hatott, hogy Dél-Szlovákiában különféle összejöveteleken, a tömegszervezetek gyűlésein és értekezletein, az SZLKP járási bizottságainak plénumain stb. kezdetben kizárólag a magyar elvtársak tették szóvá a magyar lakosság helyzetének megoldatlan kérdéseit. A szlovák elvtársak ritkán szánták el magukat arra, hogy maguk leplezzék le a párt nemzetiségi politikája elleni vétkeket. 1948 után egy ideig számos szlovák elvtárs csak a felsőbb szervek határozatainak közlésére szorítkozott, mintha félt volna saját véleményt nyilvánítani a dél-szlovákiai viszonyokról. ; Folytatjuk