A Hét 1967/1 (12. évfolyam, 1-26. szám)
1967-03-12 / 11. szám
E\gy öreg, összeaszott asczony kapálta a habot a folyóparton, a férr je pedig feljebb az,ágakat nyeste. A kapa csattogását kétszeresen visszhangozták a környező sziklák s a férfi metszőkaszájának hangja is, tompán bár, de válaszolgatott a csattogásra a hegyvidék puszta forróságában. A hegyipatak, mely általában szilaj és habzó, most zajtalanul folyik a környező sziklák között. Köröskörül a fenyők is csendesen, szelíden állanak. A kapa zaja megszűnik. Az öregasszony felegyenesedik, megtörli izzadó arcát és felfelé kiált: — He-e-ej, hallod-e Szobotin? S a metszőkasza is elhallgat, de hang nem hallatszik. Az asszony mormog valami érthetetlent, aztán tovább folytatódik a kapa csattogása. A férfi az övébe tűzi a metszőkaszát és nézi a levágott ágakat — alacsony, beretválatlan ember, nyitott ingben, összeaszott mellén göndör, ősz szőrzettel. Azért vágta az águkat, hogy egy fényes, barna kérgű körtefát jobban érjen a napfény. Szobotin összehúzza szemöldökét, nézi a körtefát, aztán a csúcs felé tekint, melyet szürkésfehér sziklák fednek és mélyen felsóhajt. Kinyitja derekán függő tarisznyáját, kiveszi belőle az oltókést, aztán lassan, gépiesen húzogatja végig a fenőkövön. A kapa száraz, szaggatott ugatása továbbra is visszhangzott a sziklák felől, de ezt az öregember nem is hallotta. Csak nézte az acél élét és lelki szemeivel a csúcsot látta. Hatszáz vadkörtefa van a csúcsig, nem egyszer számolta meg. Most a négyszázadiknál tart, de azért ez még nem is a fele, mert innen minden fa már kétszeres távolságra van. A lábai meg már nem nagyon bírják, a térde mind puhább ... Nagy fáradság ám a vízmosásos völgyből felcipelni egy nemesített, beoltott vadkörtefát a csúcsig... Eddig száz vadkörtefát próbált oltással nemesíteni, de csak kilenc maradt meg ... Itt van ez Is, szegény, a kilencedik körtefa, búsul a völgyért, a kertekért, mindig erre néz. Meghajlott, mintha újból meg szeretne fürödni a folyó meleg hullámai között, nem akar fenn élni, lenn szeretne lenni... De azért mégis szótfogadó volt, a koronáján a levelek olyanok, mint 'a bádogkardok. Ez a körtefa Szobotin büszkesége, ebben van a reménye, hogy vele együtt elérik a csúcsot. Előtte az erős szél már három fát tört derékba, másik kettő pedig a hóban pusztult el. Akkor Szobotin rájött, hogy erős, szívós alapra van szükség. Három hétig bolyongott, járta az erdőt, míg végül talált egy lerágott héjú, törpe körtefát. A kecskék meg a szarvasmarhák rágták le a héját, szelek marcangolták, havazás temette be. De ez egy makacs, edzett, bütykös vadkörlefácska volt! Miicor új helyére került, nem felejtette el a szeleket, ellenállt. Vad ereje átáramlott a már nemesített szelíd ágacskákba, melyekkel Szobotin oltotta be. S a szelíd és a vad öleléséből gyümölcs is született, három igen nagy, leves és ízletes körte. Az egyik ugyan leesett, de a másik kettő megmaradt. Az öregember bevitte a körtéket a kunyhóba, száraz, sárga szalmára helyezte őket, és hosszan, örömmel szemlélte körtéit. A héjuk, igaz, egy kissé göröngyös volt, a száruk rövid, de nagy, leves és igen jóillatú körték voltak. Szerencsés, örömteli nap volt ez az öregember számára. De az öregasszony megkeserítette ezt a napot. Mikor bejött, a két körte úgy fénylett sárgán az apó tenyerén, mint két kis napocska. Odanyújtotta a feleségének, de ez ellökte a kezét és kiabálni kezdett: — Az életemet temetted el ezekben a vízmosásokban! Amióta ezeket a vadkörtefákat vetted a fejedbe, más semmire sem gondolsz! De én már nem élek tovább egy ilyen bolond emberrel ebben a kunyhóban! Dobd el ezeket az átkozott körtéket, mert különben itthagylak, elmegyek a faluba a fiamhozl Hogy eldobja a körtéket?! Hiszen inkább a szívét szakította volna ki. Az öregasszony pedig elment és egy egész hónapig hír sem érkezett felőle. Nem volt, aki tüzet rakjon, nem köhögött mellette éjjel és az öregembert már nagyon kínozta a magány. Inkább veszekedett volna vele valaki, de emberi hangot szeretett volna hallani. De aztán az öregasszony visszajött. Jó, hogy visszajött. Egy este megcsikordult az ajtó és bejött! Hallgatott, nem szólt egy szót sem, egészen szelíd volt. Most már megint zsörtölődik néha, de nem kiabál, nem veszekszik. Újra bejár a faluba, ő törődik a munkaegységekkel a szövetkezeti gazdaságnál, vásárol, elad, az öregember pedig csak az oltókésével bajlódik. Persze, ez a kés is megöregedett már ... Az éle már behajlott, megijedt a fenőkő sokéves súrolásától. Hát új fenőkő is kellene. Ezek is olyanok, mint az öregasszony! Féltékenyek a vadkörtefákra! A hatodik fát, amelyik megfogant, lehámozta kérgétől. Titokban, a körmével szedte le a kérgét az öregasszony, aztán azt mondta, hogy hallotta, amikor őzek jártak erre, biztosan azok tették ... Azt hitte, hogy az öregember elhiszi, hogy az őzek rágták le a kérget... Asszony! A múltkor is, amikor panaszkodott, hogy fáj a dereka, veszekedni kezdett: — Ha a magasba, az ég, a csúcs felé igyekszel, persze, hogy fájni fog. Hát nem ott van a szövetkezeti gazdaság kertészete a síkon, áthelyeznek, amikor akarod, de a te kezed a vadoltásokra viszket! Ott aztán lenne munkaegység is! — Te, vénasszony, csak a síkságot látod? Felfelé, a csúcs felé, a fenyőkig is felviszem az én körtéimet. Az erdőben csinálok gyümölcsöskertet! Aztán majd lesz munkaegység is. — Hát te igazán azt reméled, hogy a hegycsúcson körtéket termelhetsz? Azt akarod enni? ... — Ha csak körtét akarnék enni, tele a gazdaság gyümölcsöskertje! — felelte. — Akkor meg miért gyötrőd magad? Semmit sem feleit. Hogyan magyarázza meg, hogy az érett körténél is édesebb íze van annak, amikor a csúcs felé halad. Nikolaj Hajtov Csak az a baj, hogy a szél is beleszól és ravaszkodik. íme, most csendes és megül a bokrok között, de Szobotin jól tudja, hogy ez csa* látszólagos szélcsend. Fenn a csúcs felé kezd majd fújni és megtámadja a körtefáit. Erre a napra, erre a támadásra kell előkészítenie az ő körtefáját. Ennek a fának két héttel a nagy szélfúvások előtt kell megszoknia, hogy levesse zöld lombozatát — s erőszakkal! A kapa száraz csattogása megszűnt. Szobotin letekint. Az öregasszony a folyópart felé tart, valószínűleg azért, hogy kissé lehűtse magát. A magasban két sas kering, keservesen rikoltoznak, mihtha maga a föld sírna, melyre a szürkésfehér sziklák nehezednek. Most már ideje... nincs, aki lássa. A levert ágakból egy erős ágvesszőt választ, megtisztítja a levelektől és a vadkörtefához lép. A fa ágai és levelei megremegnek az erős támadástól, a héja is lemorzsolódik éó fehér derekán könnycseppek jelennek meg. A hegy felől elkezd fújni a szél, a fenyőfák zajlanak és a sasok is rikoltoznak: „Verik a fát!“. A sziklák is visszaverik ezt a visszhangot. De az öregember nem riad vissza ettől, nem törődik a sasokkal. Csak attól fél, hogy az öregasszony ne lássa meg, hogy leveri a lombokat és ágakat... A bot süvölt, hullanak a lombok ... Bár megértené a fa, hogy jót akar tenni vele. Az öregember arcán fintor jelenik meg, hiszen nem könnyű az, hogy saját alkotását verje, de ha megkíméli, a hegyi szél nem fogja megkímélni. Alantról újból hallatszik a kiáltás: — Hee-e-ej! Az asszony! Szobotin bosszúsan eldobja a botot és mérgesen kiabál vissza: — Jövök már, na! Az öregasszony a kerten áthaladva bemegy a kunyhóba. Szobotin pedig fáradtan lefekszik a földre. Kisvártatva látja, hogy a kunyhó kéménye már füstölni kezd. Nehéznek érzi a testét, fáradt. A szíve is lassan, szaggatottan ver. Az ősz szőrzet a mellén megremeg és a fülel is zúgnak. Amikor pedig a szívdobogás erősödik, a füleiben a zúgás olyan, mint valami áradás vagy záporeső. Jön az ár és egy szép napon majd elviszi — gyerünk, a feneketlen tengerbe. Talán hideg is van. Már érzi is a jeges lehelletet onnan, ahonnan a végnélküli zúgás jön. Az öreg a mellére húzza az ujjasát... A szívében szárnycsapkodást érez! Persze, szárnyalni szeretne a csúcs felé ... Az öregember is szeretne a szívével szárnyalni, de a meredek csúcs nem engedi, valami lehúzza a vízmosásos völgy felé. Lefelé húzza és mindene fáj. Szobotin szeretne felkelni és felfelé menni, a csúcs felé, amíg még dobog a szíve, de a vadkörte nem hagyja ... Pádig idő sincs már, a szél már hideg, jön majd a nagy hóesés, és újabb fácskákat oltani, nemesíteni és kiültetni a csúcsig, míg egy egész körtefaösvény vezet majd a tetőig. Lent a kéményből tovább gomolyog a füstszalag az ég felé. Persze, az asszony begyújtott és főz valamit. Estére o„tt ülnek mindketten majd újból a tűzhely mellett, vacsoráznak, nagyot hallgatnak, aztán áz öregasszony majd azt mondja: — Hát, ma is nagy meleg volt! — Meleg bizony, — feleli majd rá. A fahasábok ropognak, fényük villog a kunyhóban, ők pedig szótlanul ülnek. De aztán az asszony majd megszólal: — Te ember, a bab egészen szétfől! — Mit bánom én! — Te csak a vadkörtéiddel törődsz! Pedig azokból nem élsz meg a télen! — veszekszik majd az öregasszony, Szobotin pedig csöndesen felel: — Jól van, no. Az öregasszony megharagszik és lefekszik aludni, ő meg a tűzhelynél melegíti majd a talpait és hallgatja a szél süvöltését a kéményben: forróság lesz-e vagy eső? S azon gondolkodik, melyik vadkörtét kellene holnap oltani és mennyire halad előre a csúcs felé ... De honnan jön ez a zaj? A folyó áradt volna meg?? Egy hatalmas, láthatatlan folyó zajlik... Az öregembert szárnyai elhagyják és a mélybe zuhan ... ... Csak az egyik keze rándul meg és a napsütéstől forró földre hanyatlik. - , Az öregasszony kijön a kunyhóból, megtörli kötényében lisztes kezeit és felfelé kiált: — Szo-o-obotin! Hallod-e, Szobotinl De már nincs, aki válaszoljon.
