A Hét 1967/1 (12. évfolyam, 1-26. szám)
1967-03-05 / 10. szám
Abban az időben kevés férfi volt az aulban. Egyik-másik legény kihasználta a helyzetet, és szemtelenül viselkedett a nőkkel, megvetően bánt velük. „Ugyan mire való ez a nagy hűhó — mondogatták —, hiszen csak inteni kell nekik s bármelyik szalad utánunk.“ Egyszer szénakaszáláskor Oszmon, az egyik távoli rokonunk zaklatni kezdte Dzsamilát. ü is azok közé tartozott, akik úgy vették, hogy egyetlen nő sem állhat nekik ellent. Dzsamjla gyűlölködve ellökte a férfi kezét és felállt a kazal mellől, ahol az árnyékban pihent. — Menj innen! — mondta sértődötten és elfordult. — Mit is lehetne várni tőletek, olyanok vagytok, mint a csődör a ménesben! Oszmon, aki a kazal tövébe esett, megvetően elhüzta nedves ajkát: — A macskának is büdös a hús, ha nagyon magas póznán függ... Mit kényeskedel így? Hisz magad is rettenetesen szeretnéd, mégis fintorgatod az orrod . .. Dzsamila hirtelen visszafordult. Lehet, hogy szeretném, rettenetesen szeretném! — Megremegett a hangja. — Csakhogy igy hozta a sors, te pedig ostoba vagy, hogy hegyén, felém fordult, megszólalt, mintegy a megkezdett beszélgetést folytatva: 111. — Ne gondolj rá, kis sógor, az ördögije vele! Nem is ember az ilyen! Elhallgatott, pillantásával a lebukó napot búcsúztatta, majd felsóhajtott, és elgondolkozva folytatta: — Honnan tudnák az ilyen Oszmonfajta alakok, mi rejtőzik az ember szívében? Senki nem tudja ezt, lehet, hogy nincs is olyan férfi a világon... Mialatt megfordultam a lovakkal, Dzsamila már odaszaladt a mellettünk dolgozó asszonyokhoz; vidáman csengő hangjuk hozzám is elért. Nehéz volna megmondani, mi történt vele, lehet, hogy a napnyugtát nézve felderiilt a lelke, vagy talán csak attól lett vidám, hogy derekas munkát végzett. Ott ültem a szénával magasra megrakott kordén és Dzsamilát néztem. Lerántotta a fejéről a fehér, kendőt, és kitárt karral futott barátnője után a homályba merülő lekaszált réten át. Lobogott ruhája alja a szélben. És hirtelen belőlem is elszállt még nevetsz ezen. Ha száz évig katonafeleség leszek, az ilyenekre, mint te, még csak rá se köpök akkor se. Rosszul vagyok, ha meglátlak. Nem tudom, szóba állna-e veled valaki, ha nem volna háború! — Ezt mondom én is! /— mosolygott öntelten Oszmon. — Háború van, te is megvadulsz a férjed ostora nélkül. Összehúzott szeméből buja vágy tüzelt. — Ej, ha az én feleségem volnál, meztelenre vetkeztetnélek, te kis bögyös, akkor tudom, nem ezt a nótát fújnád. — És Oszmon szemtelenül kinyújtözott, s csettintett az újjával. Dzsamila már-már nekirohant, mondani akart valamit, de elhallgatott, megértette, hogy nem érdemes összeakaszkodni vele. Hosszasan méregette gyűlölködő szemmel. Aztán undorodva kiköpött, felvette a földről a vasvillát, és elment onnét. Ott álltam a kordén, az asztag mögött. Dzsamila. ahogy észrevett, hirtelen elfordult. Megértette, hogy milyen állapotban vagyok. Az volt az érzésem, hogy nem őt, hanem engem sértettek meg halálosan, engem Szégyenítettek meg. Dühös voltam, és fájó szívvel tettem neki szemrehányást: „Miért akaszkodol össze ilyenekkel, miért állsz szóba velük?“ Mogorva tekintettel járkált egész estig, egyetlen szót sem vesztegelt rám, és nem nevetett úgy,, mint szokott. Amikor odahajtottam hozzá a kordét, Dzsamila, hogy ne adjon alkalmat annak a fájó sérelemnek a felemlegetésére, mely a szívét mardosta, hevesen beleszúrta a vasvillát az asztagba, hirtelen felemelte az egészet, és maga előtt vitte, elrejtve mögötte az arcát. Egy lendülettel feldobta a szénát, és azonnal másik asztaghoz iramodott. A kordé gyorsan megtelt. Távolabb mentem, visszafordultam és láttam, hogy egy-két pillanatig csüggedten áll, a villa nyelére támaszkodik, és valamin gondolkodik, majd hirtelen feleszmél, s megint nekifog a munkának. Amikor megraktuk az utolsó kordét, Dzsamila sokáig bámulta a lenyugvó napot, mintha a világon mindenről elfeledkezett volna. A folyón túl, ott, a kazah sztyepp szélén, mint izzó kemence torka, lángolt a bágyasztó nyáresti nap. Lassan lebukott a látóhatár mögé, bíborvörös fénybe vonta az égen úszó bodros felhőket, és utolsó sugarai megvilágították a lilás sztyeppet^, amelyet a völgyteknőben már kékeszöld színnel vont be a korai alkonyat. Dzsamila olyan csendes elragadtatással nézte a naplementét, mintha mesebeli kép tárult volna elé. Arca gyengéden ragyogott, gyermeki lágysággal mosolygott félig nyílt ajka. És mintha csak ki nem mondott, szemrehányásomra felelne, amely még mindig ott lebegett a nyelvem a szomorúság. „Nem érdemes rágódni ennek az Oszmonnak a fecsegésén ...“ — Gyí-te! — nógattam a lovakat, és meglegyintettem őket az ostorral. Aznap, miként a brigádvezető is meghagyta, elhatároztam, hogy megvárom apámat, leberetváltatom a fejemet. Közben pedig nekiültem válaszolni Szádik levelére. Nálunk erre is meg volt a szabály: bátyáim apám nevére írtak, az aul portása anyámnak adta át a levelet, elolvasni és válaszolni rá pedig az én kötelességem volt. Még nem kezdtem el olvasni, de már előre tudtam, mit ír Szádik. Levelei úgy hasonlítottak egymáshoz, mint egyik bárány a másikhoz a julinyájban. Szádik mindig ezekkel a szavakkal kezdte: „Remélem, soraim jó egészségben találják ... — aztán okvetlenül így folytatta: — Küldöm eme levelet postán szeretteimnek, akik a virágzó Talaszban élnek: felettébb kedves, szeretett atyámnak, Dzsolcsubajnak ... „Aztán következett anyám, aztán až ő anyja, majd pedig mi többiek, valamenynyien szigorúan meghatározott sorrendben. Ezután jöttek az elmaradhatatlan kérdések a nemzetség öregjeinek, az akszakaloknak egész ségéről és jólétéről, a közeli rokonokról, és csak a legeslegvégére, mintegy kutyafuttában firkantotta oda Szádik: „Szintúgy üdvözletemet küldöm feleségemnek, Dzsamilának . ..“ Természetes, hogy ha él az atya és az anya, ha még ott élnek az aulban az akszakalok és a közeli rokonok, helytelen, sőt illetlen lett volna elsőnek említeni a feleséget, vagy éppen az ő nevére írni a levelet. Így tartja nemcsak Szádik, hanem mindegyik önérzetes férfi. Erről kár vitázni, ez így szokás régtől fogva az aulban, és ez nemcsak nem lehetett vita tárgya, de egyáltalában eszünkbe se jutott, egyébként sem ez volt a gondunk. Hiszen mindegyik levél áhított, boldog esemény volt. Anyám jó néhányszor elolvastatta velem a levelet, aztán áhitatosan, meghatottan reszkető kezébe vette, és olyan ügyetlenül tartotta a lapot, mintha madár volna, mely rögtön elrepül. Nehezen mozgatta merev ujját, s három szög alakúra hajtotta össze a levelet. — Ö, ti kedveseim, talizmánként őrizzük minden leveleteket — mondta könnyektől remegő hangon. — Tudakoljátok, hogy van atyátok, anyátok és a rokonság ... Hát mi volna velünk, hisz mi itthon vagyunk az aulban. De hogy éltek ti ott? írjatok annyit, hogy ne győzzem olvasni, de legalább egy szócskát írjatok, mondjuk, hogy „élek“ és kész... nekünk több nem is kell... Még sokáig nézte anyám a háromszög alakú papírt, aztán eltette abba a börzacskóba, amelyben az összes levelet őrizte, azt meg bezárta a ládafiába. Ha Dzsamila éppen otthon volt, neki is odaadták a levelet elolvasni. Minden alkalommal, amikor a kezébe vette, észrevettem, hogy elpirul. Mohón olvasott magában, sietősen futott végig szemével a sorokon. De minél jobban közeledett a levél végéhez, annál inkább magába roskadt, 0s orcáján lassan kialudt a tűz. Összeráncolta makacs szemöldökét, el sem olvasta az utolsó bekezdést, s olyan hűvös egykedvűséggel nyújtotta oda a levelét anyámnák, mintha kölcsönt adna vissza. Anyám láthatólag a maga módján értelmezte menye hangulatát, és igyekezett lelket önteni bele. — Mi bajod van? — mondta, bezárva a ládát. — Ahelyett, hogy örülnél, lógatod az orrod. Talán te vagy az egyetlen, akinek a férje katona? Nem vagy egyedül a bajban, az egész nép bánata ez, tűrj hát a néppel együtt. Azt hiszed, van olyan, aki nem bánkódik, nem vágyódik az embere után ... Bánkódj, de ne mutasd, rejtsd magadba! Dzsamila hallgatott. De makacs, bánatos tekintete mintha azt mondta volna: „Nem érti maga ezt, anyácskám!" Szádik levele ez alkalommal iš Szaratovból érkezett. Ott feküdt a kórházban. Azt írta, hogy ha isten is úgy akarja, őszre hazajön, a sebesülése miatt. Erről már korábban is írt, és mi mindnyájan örültünk a közeli viszontlátásnak. Ezen a napon mégsem maradtam otthon, hanem kilovagoltam a szérűbe. Általában ott éjszakáztam. A lovakat kihajtottam a lucernásba, és ott szabadjára hagytam őket. Az elnök nem engedte ugyan, hogy a lucernában legeltessük az állatokat, de én áthágtam a szabályt, hogy a lovaim jő erőben legyenek. Ismertem egy elhagyott zugot a lapályon, meg aztán éjszaka senki sem láthatott semmit. De most, amikor kifogtam a lovakat és odavezettem őket, ész revettem, hogy valaki már odahajtott a lucernásba négy lovat. Ez felháborított. Hiszen én egy kétlovas szekérnek a gazdája voltam, jogosan háborodtam fel. Habozás nélkül elhatároztam: elhajtom az idegen lovakat valahová messzebb, hadd leckéztessem meg a csirke^ fogót, aki betört a birodalmamba. De hirtelen felismertem Danijar két lovát, azét, akiről a nap folyamán a brigádvezető beszélt. Eszembe jutott, hogy holnaptól kezdve Danijarral együtt szállítjuk a gabonát az állomásra, tehát békén hagytam a lovait, és visszafordultam a szérűre Kiderült, hogy Danijar is ott van. Csak az imént fejezhette be a szekér kerekeinek kéné sét. és most éppen a csavaranyát erősítette rá a tengelyre. Folytatjuk
