A Hét 1967/1 (12. évfolyam, 1-26. szám)

1967-02-19 / 8. szám

tem dolgozni, és a gépek egyhangú zakatolásában munka közben elnyomott az álom.

Szemem égett, tejem tompán zúgott. A nappali munkaszünetben kérésemre a lány elvitte hazulról a gyereket. A beállott csöndben végre lecsukódott a szemem. Nyugtalan, mindig újra megszakadó álomba merültem, kimerült agyamba a nyomdai gépek zúgása visszhangzott, a legképtelenebb álomképek riogattak, mérges légy keringett körülöttem bőszítő zurrogással, teherautó rohant felém fenyegetően, vagy a gép emelőfogantyúja zuhantában a karomat tépi ki. Az ilyen álmok után hangos kiáltással ébredtem, szívem vadul dobogott, csaknem szétpattantotta a mellem.

Már nem hordtam a gyereknek sem tejet, sem piskótát. Gyűlölni kezdtem. Elköltözni nem tudtunk — nem volt pénzünk lakbérre. Kis nyomortanyánk olyan olcsó volt, hogy olcsóbb szállást nem találtunk volna a környéken, a városszélre pedig nem mehettünk, a belváros így is messze volt, háromszor oda és háromszor vissza épp elég nagy utat tettem meg naponta, anyám roskadt, öreg lába se bírta már a járást.

Titokban persze gondoltam új lakásra, attól a naptól kezdve gondoltam rá, mióta csak álláshoz jutottam. Örültem, hogy idővel mégiscsak képesek leszünk nagyobb bért fizetni, és édesanyám legalább öreg napjaira emberhez méltó lakásba kerül.

Már nem kaptattam fel királyi gőggel a Várhoz. Gyakran átkozódtam. Védő úr, nincs ben-' nem irigység, annyi se, mint a körmöm feketéje, de most elátkoztam az utamba kerülő lakatlan palotákat. Elátkoztam újvilági odúnkat, elátkoztam a pólyást, aki kiűzött otthonról,

Hol gyülemlett fel annyi lárma keskedt kis mellében! Fáradhatatlanul ismételte panaszának elnyújtott, vinnyogó sikolyát. Már ismertem sírása minden árnyalatát. Ha teli tüdőből rázendített, minden hang az agyamat hasogatta ... a fogamat csikorgattam kínomban. Ha! kibömbölte magát és rekedten megkegni kezdett, megpróbáltam gyorsan elaludni. De alighogy érzékeim eltompultak, nyöszörgésének reszelős madzagát rákötötte tudatom tünedező szálára, a madzag durva kötéllé vastagodott, amelynek csomója végül is fejbe kólintott és felébresztett.

Fél óra múlva munkába indultam! A művezető szunyókálva talált a nyomdában. Szigorúan rám szólt, és szavaiból kiéreztem, hogy éjszakai kocsmázással gyanúsít. A fiatal szedők nemegyszer oldalba böktek, hogy felköltsenek, még mielőtt fejemre zúdul a második szidás. Nem hittek nekem. Kinevettek, és dajkamesének tartották az egész történetet.

Tomboltam dühömben. Annyira elvakított a harag, hogy a pólyásban már nem is láttam embert. Legszívesebben szétroppantottám volna puha kis koponyáját, hogy örökre elnémítsam. A tágra nyílt, ordító szájüreg éjjel-nappal kísértett. Elhallgattatnil Micsoda megkönnyebülés volna! Nemcsak nekem, hanem a lánynak és az öregasszonynak is. Soha sem vettem észre náluk a szeretet vagy a gyöngédség jelét, mindig kiabáltak a gyerekre, és nagyon hanyagul gondozták.

Néha elhatároztam, hogy erős akarattal túlteszem magam a dolgon. Igyekeztem elhitetni magammal, hogy nem is hallom már a gyereksírást, hozzászoktam, mint az ablak alatt csörömpölő villamos zajához. Ébren feküdtem i egész éjjel, mégis pihenni próbáltam, és reggel úgy keltem fel, mintha aludtam volna. Egy hét múlva őrjöngő düh hatalmasodott el rajtam. Dörömböltem a falon, cipővel és mindennel, ami csak a kezem ügyébe került, átkozódtam és fenyegetőztem, míg a lány végül is rémülten felkapta a gyereket és elmenekült hazulról. A ház elcsöndesedett. Szememet azonnal lezárta az álom. Aludtam, amíg vissza nem tértek, lázasan, hajszoltan aludtam, a párnába fúrt arccal. A macskánk megbújt mellettem, és a lábamat melegítette. A nyugalom percei még jobban megerősítették gyűlöletemet a kis szörnyeteg iránt.

‘Mielőtt a tettem elkövettem, doktor úr, tizennégy napig embertelenül küzdöttem. Ügy jártam-keltem, mint az árnyék. Szemem gyulladt volt, szemlátomást fogytam. A művezető alva talált a sztereotípiában, és felmondással fenyegetett.

Aztán bekövetkezett az a .bizonyos éjszaka.

Esett. Este jeges sárban mentem haza. Kialvatlanságomban részegen támolyogtam. Jártomban aludtam. Mikor hazaértem, a gyerek sírt. Altatót vettem be. Nem használt. Csak annyit értem el vele, hogy eltompult eszmélettel figyeltem magam. A gyerek egész éjszaka bömbölt. Éreztem, hogy tehetetlen dühöm alattomos bosszúvággyá fajul. Reggel egy bögre tejet adtam a lánynak, úgy, mint valaha régen. Előzőleg porrá tört üveget szórtam a tejbe. Kinevetne, ha azt mondanám, hogy nem tudtam, mit teszek. Ügyefogyott mentség volna. Persze, hogy tudtam. Hogy is fejezzem ki magam: nem akartam embert ölni, csak el akartam hallgattatni egy szörnyeteget, aki embertelenül kínozott. Megtettem a magamét, és elégedetten elmentem hazulról, mint aki ügyesen felállította az egérfogót.

Reggel elájultam a nyomdában. Erőim végére értem.

Akarja tudni, hogyan derült ki a dolog? A lány felforralta a tejet és kitette a küszöbre, hogy kihűljön. A macskánk felhabzsolta, még mielőtt a lány érte ment. A barna kőedény alján üvegpor csillogott.

A lány és az öregasszony, akik soha nem szerették, és gondtalanságukkal amúgy is megölték a gyereket, mert három napra rá meghalt, anélkül, hogy a tejből egy kortyot is ivott volna, olyan ribilliót csaptak, mintha mindhármukat meg akartam volna gyilkolni. Az eset szegény édesanyámat sújtotta legfájdalmasabban. Nem tudott semmiről, és elutasította a vádat, annak ellenére, hogy bögrénk alján látta a fénylő szemcséket. Az üvegdarabokat egyébként olyan gyatrán törtem meg, hogy a macskánknak sem történt tőle semmi baja. Mikor megjöttem a munkából, újvilági szomszédaim rám támadtak, és nagy hűhóval kihívták a rendőrséget. Megbilincselt kézzel vezettek el, mint egy gyilkost, de minél jobban távolodtam a háztól, ahol a gyerek bömbölt, mintha nyársra húznák, annál nagyobb megnyugvás ömlött el bennem: most végre kialszom magam!

Ez volt egyetlen gondolatom.

•Nem érzem magam bűnösnek. Amit tettem, muszájból tettem. Embertelenül kínlódtam, és kerestem a kiutat. Hiszen kezdetben szerettem a gyereket. Ki késztetett önvédelemre? Ki vezette a kezemet? A rossz szellem? Nem vagyok gonosztevő. De körülöttem valaki rosszul gazdálkodik.

A világ és a törvény csak a bűnömet látja. Tettem indítékait nem látják. A büntetést úgysem kerülöm el, hisz tudom: ezt nem lett volna szabad megtennem. De az anyám ... ügyvéd úr! Ha el tudná érni, hogy felmentsenek, nagyon kérem rá!

Az ügyvéd némán nézte a fiatal férfi szelíd, gondterhes arcát. A vizsgálati fogoly azonban nem találta el védője gondolatait.

— Jó. Megteszem, ami módomban áll — mondta az ügyvéd hűvösen. — A bíróság előtt feleljen a kérdésekre, éspedig az igazsághoz hűen. Különben hallgaísson.

A kulcs újra megcsikordult a zárban, a léptek zaja elhalt a hosszú folyosón. A fogoly visszatért a szoba sarkába, ahol megtámaszkodhatott, mert a priccsre csak este fekhetett le. Lehunyta szemét. A rácsos ablak mögött az eső suhogva hullt a végtelenségbe. A csöndes, fehér cellában szétterült az álom.

★ Nemrégen olvastuk a hírt, hogy Marie Majerová nemzeti művész meghalt. Ö volt az első cseh kommunista írónő, aki életművében számadást ad koráról, s e kor embereinek életéről. A cseh irodalom kiváló tehetségű képviselőjét veszítette Marie Majerovában.

Duba GyuSa:

Delfinek

Hovatovább könyvkiadásunk is megteszi már a magáét, legalábbis viszonyainkhoz mérten, mert mind több kötet hagyja el a nyomdát az utódlás jogaiba lépett Tatran Könyvkiadó Vállalat emblémájával ellátva is. Főleg a tavalyi esztendő eredményezett bű könyvtermést.

Ügy tűnik, ezzel végre megoldódott a csehszlovákiai magyar irodalom fő kérdése: mindenki nyilvánosságot kapott, aki íróilag megnyilvánulni akart vagy tudott. Az olvasót is már mindössze csak az a kíváncsi gondolat foglalkoztathatja még, hogy vajon milyen színvonalon művelik a kötetek szerzői az irodalmat — éppen az- olvasó előlegezett bizalmából és anyagi támogatásával. Ilyenformán érthető, ha minden új könyv megjelenése bizonyosfajta érdeklődésre tarthat számot, nemcsak az irodalommal szenvedélyesen foglalkozó céhbeliek körében, hanem az olvasottabb irodalomkedvelők táborában is.

Magam is ilyen olvasói igénnyel vettem kézbe Duba Gyula legújabb könyvét, a Delfinek című elbeszéléskötetét, noha, őszintén megvallva, nem tudtam teljes elfogulatlansággal még forgatni sem, nemhogy objektív véleményt alkotni róla, mivel tartalmilag, az esztétikai rekvizitumok szempontjából, sőt, életrajzi vonatkozásban is jól ismert világot tárt elém benne.

Duba Gyula par excellence őszinte író, aki személyes élményeiből alakítja ki művészete tárgyát, s ennélfogva szinte minden írásában nyomon követhetjük az élet valós jelenségeinek sűrűjében emberi tanulságok után kufatő író szuggesztív megszállottságát — mégha az olykor csupán jelzésekben vagy a novellazáró poének felhangjaiban jut is kifejezésre. Mindehhez azonban jellegzetes írói alkata révén jutott Duba Gyula. Sok kortársához hasonlóan egy más pályán elindulva, kívülről kellett beküzdenie magát az irodalomba, ez pedig a megszokottnál nagyobb céltudatosságot követelt meg tőle, több energiával töltötte el, s dúsabb élményanyaghoz juttatta őt. Aki harmincöt évet úgy él meg, hogy serdülőkorának alapélményét a háborús zűrzavarok szolgáltatják, ifjúkorában az átalakuló falusi élet szemlélője lehet, majd falujából kiszakadva, iskolázni nagyvárosi környezetbe kerül, méghozzá ipariskolás diáknak, hogy végül is az újságírói pályára szegődjön, annak kialakult nézetei lehetnek napjaink realitásairól. Sejtetni engedték ezt már korábbi kötetei, a jobbára irodalmi őspéldák ösztönző hatására írt szatírákat, humoreszkeket és tréfás karcolatokat tartalmazó könyvei is, azonban adekvát kifejezést mostani, műfajilag elhatárolt, komoly hangvételű és a finomabb stíluseszközök kezelése tekintetében nagyobb biztonságot mutató elbeszéléskötetében kapott ez az életismeret.

Duba Gyula elbeszélései tematikailag két csoportba oszthatók: az egyikbe azok tartozhatnának, amelyek mondanivalójuk szerint társadalmi-közéleti telítettségünk, más írásai viszont az írói én-tudat mmonografikus aláfestést! kifejezései. Az eszközökre nézve is ilyen disztinkciók érvényesülnek ezekben az elbeszélésekben. Az „életből ellesett“ történetek irodalmi riportokra jellemző megfogalmazásokat nyernek nála, önéletírás-jellegfi elbeszélései pedig a szubjektív tartalmaknak megfelelő mélyebb gondolati árnyaltsággal, igényesebb műfaji összefogottságban és gazdagabb stílusköntösben állnak elő.

írásainak nincsenek hősei. Korunk irodalmi etikájának megfelelően könyvének minden oldalán hétköznapi emberekkel találkozhatunk, akiket egy újabban kialakult szemlélet következtében alig-alig veszünk már észre a sokadalomban, akárcsak a fát az erdőtől — pedig ezzel a tömegemberrel olyasmik történnek a mindennapiság látszólagos zavartalan felszíne alatt, amikre egyébként saját életünkben mindannyian érzékenyek vagyunk: önérzetet adó teljes emberség ntán sóvárogva tesznek csaknem kétségbeesett erőfeszítéseket az elmagányosodás ellen. Alighanem ez a fő mondaniva-