A Hét 1967/1 (12. évfolyam, 1-26. szám)

1967-02-12 / 7. szám

'M

o z ark a val*

VINCENT šIKULA:

— Nos, hál mivel kergetné el a kutyákat? — Igen.

_ Ki? — Ki volt az?

— Hát én.

— Kutyákra használja?

— Mindenre.

— Mire még?

— Mire? Mire?! Majd mindent az orrotokra kötök. Megmondhatom, bár úgy sem fogjátok elhinni.

— Elhisszük.

Egy pillán:: ;g mintha gondolkodott volna. Megsimogatta a szakállát, aztán az arcát, miközben úgy figyelt batyujára, mint valami ereszre. Észrevétlenül kacsintott és megfricskázta az orrát a legkisebb gyereknek.

— Kié vagy? — kérdezte.

— Manduliné — felelte a fiú.

— Manduliné? — csodálkozott előbb, majd se sző, se beszéd, elnevette magát, s közben meresztgette a szemét á kölyökre. — Haha’! Azt mondod, a Manduliné?

— A fiú bólintott.

Aztán az öreg a többi gyerekhez fordult és magyarázni kezdte:

— Amikor felemelem a botom, fúni kezd a szél, amikor leeresztem, lecsendesedik. — Néhányszor földhöz ütögette a botját és újból arra a legfiatalabb gyerekre nézett, majd teleszívta az orrát levegővel, és Ismét nevetett. — Azt mondod, a Manduliné vagy? Haha! — fordította el a fejét és mosolyogva elindult.

Természetesen a gyerekek meg utána.

— Bácsi, bácsi, tegye le a batyuját! — ajánlották neki, mert úgy gondolták, hogy az öreg fáradt és Illene legalább egy kicsikét pihennie.

— Minek tenném le? — kérdezte őket.

— Nem nehéz magának ekkora batyu?

— Batyu? Nehéz? Miért lenne nehéz? Hiszen a batyu visz engem. Nézzétek, milyen könnyen megyek! — kicsit gyorsította lépését és valóban úgy tűnt mindenkinek, hogy az öreg hitetlenül könnyen lép, mintha tollat vinne, vagy tudora is én mit? Lufbadlont, amelyet nyárfagallyal szándékosan letakart, hogy a gyerekek ne tudjanak belekukucskálni.

— Igazat mond?

— Én meg a hazugság?! Amikor felemelem a botom, fújni kezd a szél, ha leeresztem, elcsendesedik

— Emelje fel akkor! — biztatták a gyerekek, de az öreg, mintha nem hallotta volna. Szájához emelte a kezét és nagy hangon kiabálta:

— Seprőt vegyenekl Seprőőt!

S amikor eladta mindet, batyuját hirtelen ledobta a földre, de akkor sem engedett senkit a közelébe. Két vagy három fiúcskának megfricskázta még az orrát és a kocsmának vette az irányt. És a gyerekek oda már nem mehettek be. Megálltak az ajtó előtt és mindenkitől megkérdezték, aki kifelé jött, nem készülődik-e az öreg? Szívesen bekukucskáltak volna, de a kocsma ajtaján csupán durva üveg volt, és a’z ilyenen keresztül nem lehetett semmit látni. Egyszercsak azt vették észre, hogy a seprős nincs sehol.

— Hol a seprős? — kérdezték a kocsmárosnétől, a’ki kijött elkergetni őket a lépcsőről.

— Milyen seprős?

v- Hát az. A seprős.

— De hiszen itt semmilyen seprős nem volt — ütötte el a feleletet a kocsmárosné.

— Volt. Seprős. lkával beszélgetett is. Kérdezte tőle, kié vagy?

— lka?

— A seprős.

A kocsmárosné bezárta az ajtót, és többé nem törődött a gyerekekkel.

Körülbelül egy hónap múlva aztán hír érkezett a faluba.

— Tudjátok, mi újság?

— Mi?

— Az öreget betemette.

— Az öreget? Melyiket?

— A seprőst.

— Azt? De hiszen csak nemrég járt itt.

— Nemrég.

— Azt temette be?

— Ogy mondták az emberek.

— A favágók?

— Igen.

— De nem halt meg?

— Meghalt.

— Megfagyott.

— Igen.

— Hm. Kár érte.

— Kárl

A gyerekek hallgattak és nem akartak hinni a fülüknek. A fagyos ablakokra néztek, és megpróbálták elképzelni maguknak az öreget. Kék szeme volt és a sapkája alól kilógott hófehér haja. Kár volt érte. Sokan azt mondták, biztosan elfelejtette leereszteni a botját.

Befejeztem mesémet az öregről, és csak akkor vettem észre, hogy Hozarka már alszik. Bizonyára nagyon fáradt lehetett. És én nem is ügyeltem rá, mikor hagyta abba a figyelést. Talán nem is hagyta abba. Almában láthatta az öreget, ahogyan lépked keresztül az erdőn, nyomában hasított csülkű állatok, és más is: nyulak és görények, rókák, mind előjöttek rejtekhelyükről, a fákon varjak károgtak, kár, kár, a mókus tobozt ejtett le az erdei fenyőről... Toboz, toboz, a hó susog, a mókusok és a kiskacsák alszanak, őszes tarkó, eltört lábacskák ... és már én is aludni kezdtem.

Átmentem a szobámba, lassan felbontottam az ágyat. Levetkőztem.

Nadrág.

Legszívesebben magamon hagytam volna a ruhát.

Rendesen még el sem aludhattam, amikor Rozarka megjelent és odabújt hozzám.

— Menj innen, Rozarka! — rivaltam rá és az álom elrepült a szememből.

Ez alkalommal is a párna alá rejtette fejét.

— Rozarkal Hallod? Színlelted, hogy alszol, és én rendesen még el sem aludhattam . .. Nem érted? Megmondtam, máshová mehetnél feküdni ...

— Andriska ...

— Látod, látod, be akartál csapni.

— Nem akartalak ...

— Nem akartál?! Ühüm. Most sírva fakadsz. És én mit csináljak veled? Mit kell csinálnom veled?

— Kint voltam és meg akartam...

— Hol kint?

— Kint ... És meg akartam melegíteni a lábacskáimat ... — És valóban sírva fakadt.

Beleharaptam a párnába.

— Miért hazudsz nekem, Rozarka?

— Nem hazudok. — És aztán megint: — Andriska.

Többször már nem űztem, nem kergettem el magamtól. Felültem és a szemébe néztem; Az

utcai lámpa sárgás fénye szelíd sávba szóródott be a szobába. Fafogócska: kopp, kopp. Széttépett redőny .. Oristen, Úristen! Drapp színű ruhát veszek Rozarkának és megyünk Hruskovecre búcsúra. A Csabrak alatt szürkék és kékek a kövek. Fűzős cipők a kőkockákon.

— Alszol, Rozarka? — simogattam meg.

Azt hittem, ki tudja mennyi ellenvetése lesz,

de nem volt egy sem. Amikor először mondtam ki előtte a szót, intézet, megleoődött. Pedig nem volt számára1 új ez a szó. Évekkel ezelőtt már hallotta, amikor kisebb volt. Mindig a háta mögött beszéltünk róla és ö minden esetben nagy emeletes háznak képzelte el az épületet, nagyobbnak, mint a városi iskolák vagy a kórházak: minden emeletén rengeteg ajtó és szoba, a szobákban, a folyosókon macskák sétáltak, kicsik és nagyok, és senkit nem tartottak vissza, hogy játsszon velük Azóta azonban mindent elfelejtett, nem is csoda hogy most meglepődött. Megkérdezte, megyek p én is vele az Intézetbe. Megnyugtattam és aztán magyarázni kezdtem, hogyan is néz ki nagyjából az intézet.

Végül eljött a nap, amikor csomagolnunk kellett.

— Vonattal megyünk? — kérdezte.

— Igen, Senkvicről vonattal — mondóim.

— És hánykor megyünk? — kérdezte.

— Mindjárt reggel indulunk — feleltem.

— És mikor érünk oda? — kérdezte.

— Ebédre ott leszünk — mondtam.

— Hol ebédelünk? — kérdezte.

— Adnak nekünk ott ebédet — feleltem.

— És mi az az intézet? — kérdezte. Napról napra feltette ezt a kérdést, nos hát én minduntalan elismételtem és még hozzá is tetteiy: az intézet körül széles rétek terülnek el. jól kitaposott ösvényekkel, amelyek az erdőbe vagy a hegyekbe vezetnek, a patak mentén megnőtt lapuk, fűzfák és égeredök. Sokféle növényt, sokféle állatot említettem, míg végül a vöröses pisztrángokra tereltem a szót, amelyek hegyi patakokban élnek, árra! szemben úsznak, és a napfényben megcsillannak hátukon a finom, egészen apró, levélszerű pikkelyek, amilyenek anyánk ünnepi lüszterkötényén voltak. A kötényt a szekrényben tartotta és ha valaki kinyitotta, a .levélszerű pikkelyek mindenféle színben felcsillantak. Persze anyánk csak igen kivételes napokon öltötte magéra a kötényt: ha valami ünnep vagy népünnepély volt... Egyszer Vöröskőre ment benne. Amerre nézett, mindenütt ember. Szinte valamennyien kovászos uborkát ettek és málnaszörpöt ittak. És amikor anyánk leszállt a. kocsiról, minden, ami körülötte volt, odanézett abban a pillanatban. S úgy tűnt mindenkinek, hogy valahol víllámlik és nemsokára dörögni fog...

— És ezek a pikkelyek voltak? — kérdezte tőlem.

— Igen, a pikkelyek — feleltem.-r És hol van a kötény? — kérdezte tőlem.

Nem tudtam. Gyorsan ki akartam térni á kérdése elől, de nem találtam szarvakat.

— És hol van az a kötény? — kérdezte újra.

— Eltűnt. — feleltem.

— Hová tűnt el? — És rögtön ezután még hozzá tette: — Akarok magamnak ilyen kötényt.

— Minek lenne az. neked?

— Akarok.

Ugyanezt mondta este is, amikor az ágyában feküdt: akar mafgának egy kötényt, színes villogókkal és hogy el akarja magát vitetni kocsin Vöröskőre. Már nem elleneztem semmit, mindent, mindent megígértem neki: hogy egy-