A Hét 1967/1 (12. évfolyam, 1-26. szám)
1967-02-12 / 7. szám
Nylkolaj Jevgrafovics Almazov türelmetlenül várta, hogy a felesége ajtót nyisson, aztán kabátját, tányérsapkáját le sem véve, egyenesen dolgozószobájába ment. Az asszony, amikor férje komor ábrázatára, összevont szemöldökére, idegesen beharapott ajkára pillantott, nyomban sejtette, hogy valami igen komoly baj történt. Szótlanul követte. Almazov néhány percig tétován álldogált szobájában, mereven bámult a sarokba. Aztán kieresztette kezéből az irattáskáját, amely szétnyílt a földön; és összefont ujjait dühösen ropogtatva, a karosszékbe vetette magát. Almazov, ez a nem éppen jómódú, fiatal tiszt, a Vezéri Akadémia előadásait hallgatta, s most éppen onnan érkezett. Ezen a napon az utolsó és legnehezebb gyakorlati munkát mutatta be professzorának: a műszerek segítségével készített tereprajzot. Eddig még minden vizsgája sikerült, pedig csak a jóisten meg Almazov felesége a megmondhatója, micsoda rettentő munka előzte meg mindegyiket! Azzal kezdődött, hogy eleinte maga a felvétel is lehetetlennek látszott, Almazov minden kísérlete két éven át sorozatosan kudarcot vallott, s csak a harmadik esztendőben sikerült kitartó fáradozásokkal legyőznie minden akadályt. Ha nem áll mellette á felesége, talán sosem futja erre az energiájából, fütyül az egészre. De Verocska nem engedte csüggedni a férjét, tartotta benne a lelket .. Megtanulta derűs, szinte vidám arccal fogadni a kudarcokat. A legszükségesebbeket Is megvonta magától, hogy megszerezhesse férjének az olcsó, de szellemi munkát végző embernek elengedhetetlenül fontos kényelmet. Szükség esetén másolója, térképrajzolója, felolvasója, vizsgáztatója és jegyzetfüzete volt férjének. Vagy öt perc telt el nyomasztó némaságban, amelyet csak az ébresztőóra jól ismert és rég megunt, egyenetlen ketyegése tört meg — egy, kettő, három — két pontos kettyenés, egy rékedt, akadozó. Almazov kabátban, sapkában, félrefordulva ült... Vera ott állt két lépésre az urától, s ő is hallgatott. Ideges, szép arcán szenvedés ült. Végül is ő szólalt meg elsőnek, olyan óvatos gyöngédséggel, ahogy nagybeteg hozzátartozójuk ágyánál beszélnek az asszonyok ... — Kolja, mi örtént a munkáddal? Nem sikerült? A férfi rántott egyet a vállán. Nem felelt. — Kiselejtezték a rajzodat, Kolja? Mondd meg, úgyis közösen tanácskozzuk meg ... Almazov hirtelen szembefordult a feleségével, és mint azok, akik sokáig türtőztették haragjukat, hevesen, ingerülten csattant fel: — Igen, Igen, hát kiselejtezték, ha tudni akarod. Hát nem látod rajtam? Elvitte az ördög az egészet... Ezeket a vacakokat — dühösen belerúgott a tereprajzokkal megtömött irattáskába —, ezeket akár eltüzelheted! Kellett neked Akadémia! Egy hónap múlva viszszamehetek az ezredhez, méghozzá szégyenszemre, csúfosan. S mindez amiatt az átkozott folt miatt.. Hogy az ördög ... — Miféle folt miatt, Kolja? Semmit sem értekl A szék karfájára ült, és átölelte Almazov nyakát. Az nem tiltakozott ellene, de továbbra is sértődötten bámult a semmibe. — Milyen foltról beszélsz, Kolja? — kérdezte még egyszer az asszony. — No, hát közönséges foltról, zöld festékfoltról. Tudod, hogy tegnap három óráig ébren volam, mert be kellett fejeznem a rajzot. Gyönyörűen kihúztam, kiszíneztem. Ezt mindenki elismerte. Késő éjszakáig görnyedtem rajta, elfáradtam, remegett már a kezem — és egy foltot ejtettem rá. Méghozzá sötét, sűrű foltot... Megpróbáltam eltüntetni, de még jobban elmázoltam. Gondolkoztam, gondolkoztam, mit csináljak vele, aztán elhatároztam, hogy egy facsoportot festek arra a helyre . .. Nagyon jól sikerült, meg sem látszott, hogy folt esett oda. Bemutattam ma a professzornak. „Igen, igen, hm.. Hanem ezek a bokrok. Hogy kerültek ide, főhadnagy?“ El kellett volna mondanom mindent, ahogy volt. Legfeljebb nevetett volna... Bár ez nem olyan természetű — akkurátus, szőrszálhasogató német. Azt mondtam hát neki: „Ezen a helyen bokrok vannak“. De erre azt felelte: „Nem, nem, én úgy ismerem ezt a terepet, akár a tenyeremet: itt nem lehet bokor!“ Szó szót követett, hosszasan vitatkoztunk ezen. Sok tiszttársam is jelen volt. „Ha, ilyen határozottan állítja — mondta végül, a professzor —, hogy ezen a lapályon bokrok vannak, akkor fáradjon ki holnap velem lóháton ... Bebizonyítom, hogy vagy hanyagul dolgozott, vagy valami háromversztás léptékű térképről másolta a rajzot . ..“ — De miért állítja olyan makacsul, hogy itt nincsenek bokrok? — 'Ö, istenem, hogy miért? Milyen gyerekes kérdéseid vannak! Azért, mert legalább húsz éve ismeri ezt a terepet, jobban, mint a tulajdon hálószobáját. A világ legutálatosabb szőrszálhasogatója, ráadásul német... Egyszóval, előbb-utőbb kiderül, hogy hazudtam, s méghozzá vitatkoztam ... Azonkívül. . Miközben beszélt, az előtte álló hamutartóból kivette az elhasznált gyufaszálakat, és apró darabokra tördelte. Amikor elhallgatott, dühösen a padlóra szórta az egészet. Látszott ezen az erős emberen, hogy sírás fojtogatja. Nyomasztó gondolatokba mélyedve, sokáig ült szótlanul a házaspár. Verocska egyszer csak erélyes mozdulattal felpattant. — Ide hallgas, Kolja! Azonnal mennünk kell. Öltözködj gyorsanl Nyikolaj Jevgrafovics olyan finort vágott, mintha elviselhetetlen testi fájdalom kínozná. — Eh, Verocska, ne beszélj butaságokat! Csak nem képzeled, hogy elmegyek mentegetőzni, bocsánatot kérni? Az annyi volna, mint aláírni tulajdon halálos ítéletemet. Ne csinálj ostobaságot, kérlek! — Nem, nem ostobaság! — toppantott Ve-, rocska. — Senki sem kívánja tőled, hogy bocsánatot kérj... Hanem ... ha csakugyan nincsenek ott azok az utálatos bokrok, akkár hát ültetünk, de nyomban. — Ültetünk? — Bokrokat? — meresztette a szemét Nyikolaj Jevgrafovics. — Igenis, ültetünk. Ha már füllentettél, jóvá kell tennünk. Öltözz, add ide a kalapomat... A blúzomat... Ne itt keresd, a szekrényben van'... A napernyőmet! Almazov ellenkezni próbált, de hasztalanul. Miközben előkereste a kalapját, meg a blúzt, Vera sebesen kihúzogatta az asztalok és komódok fiókjait, kosárkákat, dobozokat rántott elő, kinyitotta őket, aztán a földre dobálta. — Ez a fülbevaló ... De ez nem sokat ér. Semmit sem adnak érte... De ez a briliánsgyűrű, ez értékes ... Gyorsan ki kell majd váltani... Kár, lenne, ha odaveszne. Karperec... ezért is nagyon keveset adnak . Régimódi és elgörbült... Hol az ezüst cigarettatárcád, Kolja? Öt perc múlva már a retikülben volt minden érték. Vera, már útra készen, még egyszer körülnézett, hogy megállapítsa: nem felejtenek-e itthon valamit. — Gyerünk — mondta aztán határozottan. — De hová? — próbált tiltakozni Almazov. — Mindjárt besötétedik, az én terepem meg majdnem tíz versztára van innét. — Szamárság! Gyerünk! Almazovék mindenekelőtt a zálogházba mentek. A becsüs arcán látszott, hogy annyira megszokta már az emberi szerencsétlenségek mindennapos látványát, hogy a házaspár megjelenése egy cseppet sem indítja meg. Olyan megfontoltan és hosszan vizsgálgatta az elébe rakott tárgyakat, hogy Verocska már-már kikelt magából. Különösen az sértette, hogy a becsüs savpróbát végzett a briliánsgyűrün, aztán lemérte, és három rubelre becsülte. »0
