A Hét 1967/1 (12. évfolyam, 1-26. szám)

1967-02-12 / 7. szám

Nylkolaj Jevgrafovics Almazov türelmetlenül várta, hogy a felesége ajtót nyisson, aztán ka­bátját, tányérsapkáját le sem véve, egyenesen dolgozószobájába ment. Az asszony, amikor férje komor ábrázatára, összevont szemöldö­kére, idegesen beharapott ajkára pillantott, nyomban sejtette, hogy valami igen komoly baj történt. Szótlanul követte. Almazov néhány per­cig tétován álldogált szobájában, mereven bá­mult a sarokba. Aztán kieresztette kezéből az irattáskáját, amely szétnyílt a földön; és össze­font ujjait dühösen ropogtatva, a karosszékbe vetette magát. Almazov, ez a nem éppen jómódú, fiatal tiszt, a Vezéri Akadémia előadásait hallgatta, s most éppen onnan érkezett. Ezen a napon az utolsó és legnehezebb gyakorlati munkát mu­tatta be professzorának: a műszerek segítségé­vel készített tereprajzot. Eddig még minden vizsgája sikerült, pedig csak a jóisten meg Almazov felesége a meg­mondhatója, micsoda rettentő munka előzte meg mindegyiket! Azzal kezdődött, hogy elein­te maga a felvétel is lehetetlennek látszott, Almazov minden kísérlete két éven át soroza­tosan kudarcot vallott, s csak a harmadik esz­tendőben sikerült kitartó fáradozásokkal le­győznie minden akadályt. Ha nem áll mellette á felesége, talán sosem futja erre az energiá­jából, fütyül az egészre. De Verocska nem en­gedte csüggedni a férjét, tartotta benne a lel­ket .. Megtanulta derűs, szinte vidám arccal fogadni a kudarcokat. A legszükségesebbeket Is megvonta magától, hogy megszerezhesse fér­jének az olcsó, de szellemi munkát végző em­bernek elengedhetetlenül fontos kényelmet. Szükség esetén másolója, térképrajzolója, fel­olvasója, vizsgáztatója és jegyzetfüzete volt férjének. Vagy öt perc telt el nyomasztó némaságban, amelyet csak az ébresztőóra jól ismert és rég megunt, egyenetlen ketyegése tört meg — egy, kettő, három — két pontos kettyenés, egy ré­­kedt, akadozó. Almazov kabátban, sapkában, félrefordulva ült... Vera ott állt két lépésre az urától, s ő is hallgatott. Ideges, szép arcán szenvedés ült. Végül is ő szólalt meg elsőnek, olyan óvatos gyöngédséggel, ahogy nagybeteg hozzátartozójuk ágyánál beszélnek az asszo­nyok ... — Kolja, mi örtént a munkáddal? Nem si­került? A férfi rántott egyet a vállán. Nem felelt. — Kiselejtezték a rajzodat, Kolja? Mondd meg, úgyis közösen tanácskozzuk meg ... Almazov hirtelen szembefordult a feleségé­vel, és mint azok, akik sokáig türtőztették haragjukat, hevesen, ingerülten csattant fel: — Igen, Igen, hát kiselejtezték, ha tudni akarod. Hát nem látod rajtam? Elvitte az ördög az egészet... Ezeket a vacakokat — dühösen belerúgott a tereprajzokkal megtö­mött irattáskába —, ezeket akár eltüzelheted! Kellett neked Akadémia! Egy hónap múlva visz­­szamehetek az ezredhez, méghozzá szégyen­szemre, csúfosan. S mindez amiatt az átkozott folt miatt.. Hogy az ördög ... — Miféle folt miatt, Kolja? Semmit sem ér­­tekl A szék karfájára ült, és átölelte Almazov nyakát. Az nem tiltakozott ellene, de továbbra is sértődötten bámult a semmibe. — Milyen foltról beszélsz, Kolja? — kérdez­te még egyszer az asszony. — No, hát közönséges foltról, zöld festék­foltról. Tudod, hogy tegnap három óráig ébren volam, mert be kellett fejeznem a rajzot. Gyö­nyörűen kihúztam, kiszíneztem. Ezt mindenki elismerte. Késő éjszakáig görnyedtem rajta, el­fáradtam, remegett már a kezem — és egy foltot ejtettem rá. Méghozzá sötét, sűrű fol­tot... Megpróbáltam eltüntetni, de még jobban elmázoltam. Gondolkoztam, gondolkoztam, mit csináljak vele, aztán elhatároztam, hogy egy facsoportot festek arra a helyre . .. Nagyon jól sikerült, meg sem látszott, hogy folt esett oda. Bemutattam ma a professzornak. „Igen, igen, hm.. Hanem ezek a bokrok. Hogy kerültek ide, főhadnagy?“ El kellett volna mondanom mindent, ahogy volt. Legfeljebb nevetett vol­na... Bár ez nem olyan természetű — akku­rátus, szőrszálhasogató német. Azt mondtam hát neki: „Ezen a helyen bokrok vannak“. De erre azt felelte: „Nem, nem, én úgy ismerem ezt a terepet, akár a tenyeremet: itt nem lehet bokor!“ Szó szót követett, hosszasan vitatkoz­tunk ezen. Sok tiszttársam is jelen volt. „Ha, ilyen határozottan állítja — mondta végül, a professzor —, hogy ezen a lapályon bokrok vannak, akkor fáradjon ki holnap velem lóhá­ton ... Bebizonyítom, hogy vagy hanyagul dol­gozott, vagy valami háromversztás léptékű tér­képről másolta a rajzot . ..“ — De miért állítja olyan makacsul, hogy itt nincsenek bokrok? — 'Ö, istenem, hogy miért? Milyen gyerekes kérdéseid vannak! Azért, mert legalább húsz éve ismeri ezt a terepet, jobban, mint a tulaj­don hálószobáját. A világ legutálatosabb szőr­szálhasogatója, ráadásul német... Egyszóval, előbb-utőbb kiderül, hogy hazudtam, s még­hozzá vitatkoztam ... Azonkívül. . Miközben beszélt, az előtte álló hamutartó­ból kivette az elhasznált gyufaszálakat, és apró darabokra tördelte. Amikor elhallgatott, dü­hösen a padlóra szórta az egészet. Látszott ezen az erős emberen, hogy sírás fojtogatja. Nyomasztó gondolatokba mélyedve, sokáig ült szótlanul a házaspár. Verocska egyszer csak erélyes mozdulattal felpattant. — Ide hallgas, Kolja! Azonnal mennünk kell. Öltözködj gyorsanl Nyikolaj Jevgrafovics olyan finort vágott, mintha elviselhetetlen testi fájdalom kínozná. — Eh, Verocska, ne beszélj butaságokat! Csak nem képzeled, hogy elmegyek mentege­tőzni, bocsánatot kérni? Az annyi volna, mint aláírni tulajdon halálos ítéletemet. Ne csinálj ostobaságot, kérlek! — Nem, nem ostobaság! — toppantott Ve-, rocska. — Senki sem kívánja tőled, hogy bo­csánatot kérj... Hanem ... ha csakugyan nin­csenek ott azok az utálatos bokrok, akkár hát ültetünk, de nyomban. — Ültetünk? — Bokrokat? — meresztette a szemét Nyikolaj Jevgrafovics. — Igenis, ültetünk. Ha már füllentettél, jóvá kell tennünk. Öltözz, add ide a kalapomat... A blúzomat... Ne itt keresd, a szekrényben van'... A napernyőmet! Almazov ellenkezni próbált, de hasztalanul. Miközben előkereste a kalapját, meg a blúzt, Vera sebesen kihúzogatta az asztalok és ko­módok fiókjait, kosárkákat, dobozokat rántott elő, kinyitotta őket, aztán a földre dobálta. — Ez a fülbevaló ... De ez nem sokat ér. Semmit sem adnak érte... De ez a briliáns­­gyűrű, ez értékes ... Gyorsan ki kell majd vál­tani... Kár, lenne, ha odaveszne. Karperec... ezért is nagyon keveset adnak . Régimódi és elgörbült... Hol az ezüst cigarettatárcád, Kolja? Öt perc múlva már a retikülben volt min­den érték. Vera, már útra készen, még egyszer körülnézett, hogy megállapítsa: nem felejte­nek-e itthon valamit. — Gyerünk — mondta aztán határozottan. — De hová? — próbált tiltakozni Almazov. — Mindjárt besötétedik, az én terepem meg majdnem tíz versztára van innét. — Szamárság! Gyerünk! Almazovék mindenekelőtt a zálogházba men­tek. A becsüs arcán látszott, hogy annyira megszokta már az emberi szerencsétlenségek mindennapos látványát, hogy a házaspár meg­jelenése egy cseppet sem indítja meg. Olyan megfontoltan és hosszan vizsgálgatta az elébe rakott tárgyakat, hogy Verocska már-már ki­kelt magából. Különösen az sértette, hogy a becsüs savpróbát végzett a briliánsgyűrün, az­­tán lemérte, és három rubelre becsülte. »0

Next

/
Oldalképek
Tartalom