A Hét 1966/2 (11. évfolyam, 27-52. szám)

1966-09-25 / 39. szám

Kevés oly bátor, lelkes irodalmárral találkoztam Budapesten, mint Komlós Aladárral, - mondta egy szombat délutáni baráti társaságban Josef Horánaik, a nagy cseh féltőnek, Antonín Straka. A prágai príkopyi kóvéház egyik hosszú asztala mellett ültünk, - ha jól emlékszem 1935 nyarán történt, - a rádióból jövet tértünk be ide, mert Straka itt adott találkát feleségének. A budapesti csehszlovák követség attaséja József Attiláról, «Illyésről, Szabó Lőrlncről hozott hírt, legújabb verseiket magyarázta, de beszámolójának központi, vissza-visszatérő témája a magyar költők cseh és szlovák antológiájának ügye volt. Az antológia kérdése viszont szoros kapcsolatban állt Komlós Aladárral, mert őt szemelte lei Straka szövetségesül. Szóval még ebből az időből tiszteltem Komlós Aladárt. Feleségét, Palotai Erzsit is Prágából ismertem, szavaltam is vele nem egyszer, még az első köztársaságban felváltva Horát és Józsefet, Adyt és Wolkert s az akkori csehszlovákiai magyar költők verseit. S most, harminc esztendő után, legutób-NAGY JENŐ

bi budapesti látogatásom során, persze előzetes telefon jelentkezés alapján, igazán jól esett látni, kezet fogni Komlós Aladárral.

— Nagyon hálós vagyok, hogy időt szakított számomra, - mondtam a kézfogás pillanatában a professzornak, akinek szemében ott ül a betegség bágyadtsága. Nemrég jött vissza Budapestre Balatonfüredről, a szívkórházból Széles, barátságot sugárzó gesztusai tessékel beljebb a könyvekkel zsúfolt szobáján át felesége, a neves előadóművésznő szobájába. Palotai Erzsit nővére, Palotai Boris írónő társaságában találtam. Meglepett pillantásomra, nevetve, de szinte egyszerre formázzák a választ: >

— No, ne ijedjen meg a nőktől, a régi ismerőst, a „szent család"

ó/zíaaádiai

teljes létszámban akarta kpszönteni,'— s máris ültettek aranyos kedvességgel a párolgó pesti híresség mellé. A fekete feloldja a beszélgetés megindulását gátló kezdeti nehézségeket. Komlós Aladár örül a ténynek, hogy ismét otthonában lehet, lassan már dolgozhat, vendégeket fogadhat, múltat eleveníthet, régi igaz barátokról szólhat, de persze hű marad — ez már a gyógyulás határozott jele — régi csipkedős megjegyzéseihez is, amikor egyik szlovákiai kortársát emlegeti, aki balatoni kirándulása során inkább a fiatalabb, hivatalos funkciót betöltő újabb ismerősét kereste fel, mint a régit, a beteg kortársat.

— De hagyjuk a tűszúrásokat - legyint, mintha mondatot zárna le, - szóval a maid félszázaddal előtti napokra kiváncsi? Hát talán Losonccal kezdeném. Jó? A világháború végén Losoncon nagyon érdekes, magas színvonalú értelmiségi csoport verődött össze. így ott volt Győri Dezső, és főleg Simándi Pál, aki a húszas évek véaén s a harmincas évek eleién a szlovákiai magyar irodalom fő insoirátora és oszlopa volt. Persze voltak méq sokan mások is. akiknek nevét nem sorolom fel, mert attól félek, őket már elfelejtették s hiába való volna említésük. De akkor — 1920-ban — Losoncon komoly szintű szellemi életet sikerült teremteni s minden túlzás nélkül mondhatom, ez a város volt abban az időben a szlovákiai maqyar szellemiség központja. Előadásainkat, amiket mi szabad egyetemnek mondtunk, mindiq zsúfolt ház előtt tartottuk. Eavébként Losoncon vázoltam fel először az új magvar költészetről későbben könyvben is kidolqozott felfogásomat. Pestre kerülve, minden nyáron, minden vakációt igyekeztem Losoncon tölteni s bizony nem eqy regényem készült itt, nem egy könyvemet írtam meg éppen ebben a kedves városban.

Komlós Aladár a harmincas évek derekán kerül szoros kapcsolatba a mártírhalált halt Antonín Strakával, erről a kapcsolatról így beszél a neves magyar irodalomkritikus.

_ — Straka kezdeményezésére együtt csináltuk a cseh és a szlovák költők maavar antolóaiáiát — a pesti Peqazus hozta ki. Többen fordítottuk: József Attila, Szabó Lőrincz,- Illyés Gyula és jómagam. Antonin Straka lakásán az akkori haladó magyar írók eqy jelentékeny csoportja péntek esténként iőtt össze. A Pesten átutazó, vagy a Pestre látogató cseh és szlovák írókkal hozott össze bennünket Straka. Emlékezetem szerint egy ilyen pénteki esten találkoztam például Seiferttel, azután Halassza!, Horával. A csehszlovák—magyar kulturális közeledésnek Straka oly lelkes propaaátora volt, hogy mi magunk közt őt csak mint „apostolt” emlegettük. Mert valóban az volt s az maradt, mint jól tudom, tragikus élete utolsó Dillanatáiq. Igazán nagyobb s több tisztelettel adózhatna emlékének mindkét oldalon a mai irodalomtörténet. Különben, hogy a cseh és a szlovák antológia magvar kiadását illetően siker koronázta Straka fáradozásait, most már még nagyobb lelkesedéssel szorgalmazta a maavar irók^ cseh nvelvű antolóoiáiának kiadatását. A cseh kiadás előkészítése céliából meahívott enaem Práaába. Ez már akkor történt, amikor a magyarországi szélső jobboldal nyomására kiutasítottak

Budapestről. Különben prágai utómnak két következménye volt, az egyik, hogy Magyarországra való visszatértem után nemzetgyalázónak bélyegeztek az osztravai kommunista Magyar Napban megjelent nyilatkozatom miatt, sőt az akkori kultuszminiszter, a hírhedt Hóman Bálint, még állásom alól is felmentett. A másik az előbbinél már sokkal kellemesebb eredménye akkori prágai utómnak: Prágában ismerkedtem össze Palotai Erzsébettel, akit röviddel Prágából való utazásom után megkértem és feleségül vettem.

Komlós Aladárnak ezt az utóbbi megállapítását társaságunk legilletékesebb tagja nem akarja szó és megjegyzés nélkül hagyni, sőt Palotai Erzsi férje feledékenységét így helyesbíti:

— Igen, hát én sietve szeretném hozzátenni, hogy Komlós Aladár téved, ha a prágai „ismerkedésről“ beszél, mert mi már sokkal régebbről ismertük egymást. Még az iskolából, Kassáról. Ugyanis harmadikos gimnazista koromtól ő tanított latinra. Már akkor is a kedvence voltam, de úgy látszik, most „szégyelli* bevallani. Én vittem utána a dolgozatfüzeteket. Ez nagy megtiszteltetésnek számított, s azért esett rám a választása, mert a legjobb növendéke voltam. Nos így volt!

Komlós Aladár, a férj csak bólint — mit is tehetett volna mást — s mert Palotai Erzsi Kassát emlegette, így a kelet-szlovákiai metropolis mellett kötöttünk ki. Mai és régi emlékekről szólva egyszerre csak a Safldiózra terelődik a szó;

— Hát igen a Salkház — s egy akkora sóhaj szakadt ki Palotai Erzsiből, mintha legalábbis egy életet keserítő tragédiát juttattam volna eszébe — tudja, milyen szerencsétlen voltam, hogy megjött a Salkház lebontásának szomorú híre? Napokig nem lehetett velem beszélni. Nézze, én nagyon jól tudom, hogy szükség volt erre városrendezési szempontból... aztán meg hát túl öreg is volt már szegénykém ... de én, érti ... én azt hittem, időtáilóbb lesz. Gyerekkorom legszebb emlékei fűződnek ehhez az épülethez. De nemcsak az enyém! Sokaké! Sok kassainak jelentett ez a Salkház egy életre szóló kedves emléket. Tudja mit jelent egy fiatal számára az első bál? Emlékét elviszi a sírig. Nos én a Salkházban voltam elsőbálos, a bálteremben voltam először szerelmes, ott lettem nagylánynyá, ott szavaltam először közönség előtt. De szép is volt... felejthetetlen ... s mintha csak megéreztem volna, évekkel ezelőtt, amikor gyerekkori emlékeimet papírra vetettem, Írásomban emléket állítottam a Salkháznak is.

Palotai Erzsi után Palotai Boris, a neves írónőn és filmírón a sor. Tőle is egy szlovákiai emlékképet kérek. Szinte gondolkodnia sem kell, annyira benne él, annyira frissnek és felejthetetlennek tartja a történetet is, tájat is, melyhez az emlék fűződik.

— A Tátra egyik legszebb fekvésű magaslati nyaralóhelye: Pohánka. Nyaralóhelye eqveseknek, másoknak menedékvára. Férjemmel a Tivoli-villában laktunk. Szomszédunk Jirí Wolker volt. Legméem£Me&

lyebb szlovákiai élményem, amely mindig bennem él, az Jirí Wolkerral való találkozásom. Kezdetben sokat sétáltunk együtt, akkor még fennjárt — később is sokat voltunk együtt, amikor ugyanis állapota már súlyosabb lett. Délutánonként áttolatta ágyát a mi balkonunkra. Nagyon iái értettük egymást. Németül beszéltünk s az ápolónövér meg vállalkozott, hoqy Wolker verseiből nyersfordításokat készíttett; így aztán ott, a Tátrában több versét is átültettem. Balladáját a fűtő szemeiről, Sirversét, a Röntgent s Wolker több más írását. Nagyon megbarátkoztam Jirí édesanyjával is, aki végig ott volt fiával Poliankán. Határtalanul megrendített az a féltő gondoskodás, ahogy az egész orszáa izgalommal, szeretettel, nagy-nagy figyelemmel viseltetett a mindössze 23 éves beteg költő iránt. Naponta érkeztek a levelek, sürgönyök, melyek mind állapota felől érdeklődtek. Ha bármily kívánsága volt, ha csak egy mód adódott, ha csak tehették, meghozatták, teljesítették a súlyos beteg költő kérését. Egy nap bekopogtatott hozzánk Jirí édesanyja, közölte velünk, hogy az orvosok szerint fiának környezetváltozásra van szüksége. S az a Jirí Wolker, aki mindent tudott, érezte betegségének komolyságát, hisz azt maaán mérte le, abban a pillanatban, mikor az orvosok levegő- és környezetváltozást javasoltak, valami hallatlan reménykedéssel és bizakodással hitt abban, hogy valóban meggyógyul. Szikrázó téli nap volt, a betegek mind kimentek a balkonra# amikor Jirit rátették a szánra, egy csilingelő szánra. Olyan furcsa kontraszt volt a költő sápadt beteg arca és a szikrázó fényes téli nap között. Jirí felemelkedett, mindenkinek inteqetve, búcsúzva suttoata felénk: „Viszontlátásra ... Nemsokára írni fogok ..S nemi sokára - megérkezett a hír, hogy meghalt. Nem tudom megmondani magának, hoav avászolta, hogy siratta Wolkert, a kedves, drága Jirit egész Polianka.

A szavak nyomán csönd borult a szobára s csak Hosszú idő múlva zárta le beszélgetésünket Palotai Boris húga, az előadóművész, aki a nagy cseh költő szavait idézte: A kórházi áqyra omlik a világ I kötések közt hallom, riadót zengi J harcba szállnak az elvtársak az igazsáqért / harcba szállnak az elvtársak, nem hiányzik senki J A kórházi áqyra omlik a világ 1 de sötét zúaokból halál szeme is raitam 7 miért nem mehetek veletek elvtársak, J miért halok meg, mikor elesni akartam?

14