A Hét 1966/2 (11. évfolyam, 27-52. szám)
1966-12-11 / 50. szám
~ -' ■ Petrík József (jy ö n g y i Mit tesz a százlábú bogárnak ha kificamodik egy lábal Sz itt kihűlt ágy, ez feldúlt csillagpárna, ez lejárt homokóra ez meg a fájdalom. Amott tört kerti gömb, s ott az elsuhanásod érzelemgyűrűi úsznak a messzeségbe , ■,. Ez pedig én vagyok: Homlokom szárnytalan koppan a hideg köre: törtre vált egésznek lettél a nevezője. II. Maradok én igy, egyensúly nélkül, ránehezedve a biztos földre, miért is vagyok nyüszítő ebként egyenes járás láncához kötve! Szerencsés sorsok: egyenes létek szédüljetek fenn, toll lényegiek bár égig szálljon7 Maradok énígy, egyensúly nélkül, kétszeres terhem a föld alá nyom, II. Mezítláb jár a villanypózna, még jő, hogy óvatosan lép át. Répaszínű a hold. Egy nyáron megszerettem a sárgarépát. Narancsot még sohasem loptam, mindig vágyódtam Afrikába .,. Fent a pacsirták tálalják már a reggelit az angyaloknak. A főpincér azon dühöngött, hogy filléres borravalót kap. Éjjel. Tegnap vagy ezer éve? — váratlanul kettéhasadtam .». Úristen! nyílik, tisztul az ég, hegyes kardok égnek alattam, IV, Reggel a világ világosabb és rendezettebb. Tisztán látom fémburok gondolataim behorpadozott gömbjeit. Kár az acélos-kék zománcért önérzetem pajzsáról. — De talán minden, minden játék s a játékban mindig van vesztes, csak hát most te sem nyertél semmit!, tekinteted a hiúság gótikus csúcsára szegezted, s melletted suhantak a tények örömei a semmiségbe. A harmadik, ki még páros, csak buzgóságban tett túl rajtam, szándéka kötéséig sem ért. Rézkanalát úgy merítette a kéi üstjébe, ügyetlenül, hogy kopaszra forrázta magát. De nagyon bánt, hogy felszívtalak, szivacsként, szomjas sejtjeibe, hónapos esők türelmével megtöltötted a réseim. Gyöngyit keresitek? Mindhiába! Gyöngyi sohasem volt, Gyöngyit csak kitaláltam. Mellettem rút leány kotrált a gyümölcsös tálban, fonnyadó szájából nyál folyt, a cseresznye nedve — félre menekültem, ábránd-képet keresve. Gyöngyi sohasem volt, én szültem: kitaláltam, száz görbe láb ugrált borgőzös nőstény-bálban, hát azért van szemem, hogy mindent néznem kelljen?! Gyöngyit kárpótlásként karcsú lábra emeltem. Gyöngyi sohasem volt, Ügy véstem, úgy alkottam, mint aki csillámot kutat szennyes homokban, s álmatlan éjeken csillagos eget járva, rádöbben végtelen pusztító magányára, s értve az elmúlást, daccal megsokasodva, ábrándja térképét rajzolja homokba. Gyöngyi sohasem volt, nem vehetik el tőlem, nem sírják halszemek gyászát temetőben. Én némíthatom el s én keltem újból szóra, mert mindene vagyok: bölcsője, koporsója. Vincent Sikula: U a*70 ttlróirn 1 "M 1 ...... JIV \J JL €t JL d V d l Az egészen felhúzott zöld redőny fogója ideoda himbálózott és minden pillanatban nekiütődött az ablak párkányának. Bezárom az ablakot, határoztam már el nem is tudom hányadszor, de képtelen voltam megmozdulni. Még mindig éreztem az út fáradságát. Rákönyököltem a szék támlájára. Fejemben szomorú gondolatok kavarogtak. Rozarkáról. Éppen most tértem meg vele a testvéremtől. Senkvicig vonaton jöttünk, s mert nem tudtuk folytatni az utazást autóbusszal, kénytelenek voltunk gyalog nekivágni az útnak. Megtehettük már körülbelül az út felét, amikor egy teherautó mellőzött bennünket, s a sofőr kidugta fejét az ablakon és csak úgy magától trágár vicc mondásába kezdett. Mintha jegyeseket, vagy legalábbis szerelmeseket látott volna bennünk. Rozarka végképp nem értette a sofőrt, néhányszor meg is kérdezte tőlem, hogy mit mondott. Igyekeztem másra terelni a figyelmét. Éspedig úgy, hogy arról kezdtem beszélni, hány gyümölcsfa, diófa, szilvafa, alma- és körtefa van az út mentén, s ezeket mind a senkvicaiak ültették. Ha értelmesebb lett volna, talán többet is mondtam volna ennél, hiszen Nagysenkvice községet törökök elől menekülő horvátok alapították az 1350-es esztendőben. S a horvátok hozták magukkal az óhaza gazdálkodásának és gyümölcstermesztésének a tapasztalatait is. Megművelték a földet és mindenütt oltványokat honosítottak meg. A törökök meg jó harcosok voltak. Lóháton járták a világot és öldököltek, raboltak és mindent felgyújtottak, amit nem tudtak másképp tönkretenni. A törökökről szóló leggyönyörűbb könyv címe: Szebechlebi regősök, öt kép volt benne, s az egyiken Kümo bátyó fuldokolt (Segítség! Segítség!, kiabált a bátyó... Ha, ha, hol). Ezt az egy képet kitéptem a könyvből, de ma már végképp nem tudom, hová tettem, hová tűnhetett el. Gyorsan elfelejtettük a sofőrt és én nyugodtan elmagyarázhattam Rozarkának, hogyan gazdálkodunk majd otthon. Természetesen, sokat magamtól nem reméltem, sőt már a kezdet kezdetén boldogtalan voltam. Meg kellett változtatnom a foglalkozásomat és ahogy az már lenni szokott, az új munkahelyen sehogy sem találtam fel magam az első napokban. Az igazgató szigorúnak tűnt, a kollégák fáradtaknak. És mindennek el lehetett mondani őket, csak őszintéknek nem. Az irodában egész halom mindenféle papír várt rám, amelyeknek zöme bizonyára felesleges, s nekem valamikor mégis időt kell fordítanom rájuk, hogy sorban átnézhessem mindegyiket. Az első napokban úgyszólván semmit nem csináltam, csak a fiókokban turkáltam és az elődömet szidtam. S ezek a gondolatok Rozarkát is eszembe juttatták. Marára is nehezteltem, amiért nem ment bele abba, hogy Rozarka nála maradjon. Ugyanis akkor nem kényszerültem volna álláscserére, és egyáltalán, a helyzet egészen más, sokkal egyszerűbb lett volna. Egyszer azt mondta apám, hogy Mara számító és hálátlan. Valamilyen elégtételfélét éreztem, bár ez a gondjaimat cseppet sem enyhítette. Mert mi vagyok én?! Mióta nem lakom otthon? És mégis rászedtek, hogy egy ilyen nagy házban és egy nagy udvaron gazdálkodjam. S mindennek tetejében apóm továbbra is a Csabrak alatt, a szülői házban maradt, ahol felnőtt és amelytől anyánk halála után sem akart megválni. És nem csupán szokásból ragaszkodott a szülői házhoz, hanem mert állandóan ellenkeznie kellett valakivel. Veszekedés, harag régen otthonosak nálunk, s amikor anyánk végre rászánta magát és beköltözött a városkába, egészen elmérgesedett a helyzet közöttük. Ahogy mondani szokták, vénségükre bolondultak meg, pedig ez nem volt teljesen igy igaz, hiszen apánk minden haragja ellenére is időről időre be-beszaladt a városkába, vagy dohányért, vagy egy sörre, vagy ki tudja miért. Azt hiszem, olykor-olykor az anyánk utáni vágyakozás is hajtotta! Anyánk is minden vasárnap ebédet és tiszta fehérneműt küldött neki. Én Pozsonyban laktam. Iskolába jártam és minden pillanatban lakást cseréltem. Míg végül Vrbinkán, Mackó Veronka asszonynál tartósan megszálltam. Ezt a lakhelyemet a sok szép emlék minduntalan eszembe juttatja. Karácsonykor és husvétkor hazautaztam és akkor együtt volt a család. Ostyát ettünk fokhagymával és mézzel, meg gombás tejfeleskáposztát, meg természetesen mákosgubát, amelyek elfogyasztása után álmosság, drémálás vesz erőt az emberen. Olyannyira elaludtunk, hogyha nem ébresztett volna fel a csengő, talán csak a pásztormise előtt, vagy közvetlen utána ébredtünk volna fel. Közösen indultunk az éjféli misére és apánk egész úton panaszkodott, hogy meglehetősen erős fagyok járnak a hegyekben és ő a Csabrak alatt fázik.- Költözködj el — akartuk puhítani, de ő nyakas ember volt mindig, mormogott valamit az orra alá és még a templomban is haragos arcot vágott. Mise után is hol elvált tőlünk, hol viszszavánszorgott hozzánk. Anyánk halála után először a lánytestvéremmel veszett össze, később meg velem. Pedig azt mondta mindig, hogy velem mégis csak jobban ki lehet jönni, jobban egyességre lehet jutni, mint az asszonyokkal. És ez igaz is. Lehet, velem azért veszekedett, mert haragudott Marára. — Ilyenek vagytok ti, gyerekek — vetette a szememre. »- Az ember bízik bennetek, gondoskodik rólatok, egész halom pénzt költ rátok, de mitt
