A Hét 1966/2 (11. évfolyam, 27-52. szám)
1966-12-11 / 50. szám
Németh Lászlónál Már bírt adtunk arról, hogy ez év augusztusában Németh László a Bodrogközben járt, Abarán, ahol elbeszélgetett az Itt táborozó magyar értelmiségi fiatalokkal. Sajnos, a véletlen úgy hozta, hogy én éppen távol voltam falumtól. Amikor hazajöttem, akkor vettem a hírét, hogy Németh László és kísérői: Turczel Lajos és Béres józsef kerestek lakásomon. Bár a találkozás nem valósulhatott meg, mégis jól esett, hogy gondoltak rám, bár egyben el is szomorított. Hiszen Magyarország és Európa egyik legnagyobb élő írója kereste fel szerény tanítói hajlékomat. Németh László írói nagyságát nem kell bizonygatnom, hiszen minden számottevő nyugati ország kiadja műveit. A visszhang nagyon elismerő. Erről egyébként a Kortárs is beszámolt, bár az itt megjelent vélemény-sorozatnál a teljes Németh-méltatás sokkal rangosabb és elis merőbb. Nekünk, akik szeretjük és tiszteljük Németh Lászlót, ezek a vélemények is igen jól estek. Ezekre még visszatérek. De talán előbb hadd mondjam el, hogyan is találkoztam Németh Lászlóval. Ebben is van egy kis regényszerűség. 1966. október 22 én indultam el Magyarországra, ahol a sátoraljaújhelyi határátkelőnél már várt két sárospataki barátom. Velük indultam el személygépkocsin a Balaton-parti Sajkádra. Az igazság kedvéért említem meg, hogy útközben felvetődött bennünk az a gondolat is, hátha Budapesten tartózkodik Németh László. Odaérve pontos cím hiányában először is a telefonkönyvben kerestük a nevét, hogy így akadjunk címére. Találtunk mi egy sor „Németh Lászlö“-t, de az írói jelző egyik név alatt sem szerepelt. Ezt egyébként a lakás ajtaján lévő névtáblán sem tüntették fel, ott is csak ez áll: Németh László. Majd felhívtuk a rádiót, de ott sem kaptunk biztató választ. Hívtuk az Írószövetséget is, s mivel vasárnap volt, a kagylót nem emelte fel senki. Végül is elindultunk Sajkódra. Éppen napnyugtára értünk oda. Ez külön élmény volt számomra. De a szép élményérzésemet valami mégis elkeseríhelyt rajtatok a sor, elfelejtetek mindent, mindegyik csak magára gondol — holott mindezt róla is el lehetett mondani, hiszen nem akarta elhagyni a kunyhóját, amely már majd rászakadt. Igyekeztem valahogy megbékíteni. Nagy bölcsen azt mondtam neki, ne féljen semmitől, meg ne morogjon mindenért, meg nem jó előre megijedni se. — A pénzzel úgy van, hogy volt, nincs, anyádnak nem maradt egy valamirevaló síremlékre sem — mondta kihívóan és én képtelen voltam nyomon követni, mit forgat megint a fejében. Lassan, megfontoltan beszélt és úgy húzta össze a szemét, mintha valahová a messzeségbe nézne. — Nézze..! — akartam már csak szokásból is ellenkezni, de nem hagyott szóhoz jutni. — Az én síremlékemre nem kell gyűjtenetek, de anyátok törődött veletek... Egyébként is... Hm! Lehet, többet is törődött a kelleténél, de mondhatjátok-e rólam, hogy én valamilyen ... Hiszen én tudom ... — Miről beszél tulajdonképpen? — Miről? Hiszen tudod, miről. Én inkább várok. Én nem kértem senkitől semmit. Minek könyörögjek? Várok és majd meglátom. Legalább tudni fogom, hogy mire vártam. — Megállt a szoba közepén, körülnézett, aztán fejébe nyomta sapkáját és kiment az udvarra. — Apa! — kiáltottam utána. Mindjárt első este félreértés történt köztem és Rozarka között. Legelőször azt a szobát takarítottuk ki. amelyet magamnak választottam. Aztán megvacsoráztunk és vacsora után mind a ketten elég fáradtan ültünk be a Rozarka számára kijelölt szobába. Persze, aludni egyelőre még nem akartunk. Rozarka, oki egyébként elég kitartó volt, most is kérdést kérdés utón tett fel és én kénytelen voltam mindegyikre türelmesen válaszolni. Képtelenek lennétek a helyzetet megérteni, ha mindjárt a kezdet kezdetén nem mondanék el ennyit a testvéremről. Rozarka tizennyolc éves volt, elég magas, karcsúsága és az arca az anyánkéra hasántított. Anyánkról különben azt beszélték, hogy tette. Megtudtuk, hogy Németh László már öt napja búcsút mondott a tihanyi Sajkódnak. A kis nádfedeles házikó, Németh László alkotó helye elhagyottan, szomorúan bámult a későn érkezőkre. E pillanatban mi is olyan elhagyottaknak éreztük magunkat Tihany nagy csendjében. Igaz, a hibás én voltam, meg is korholtak érte barátaim, mert a látogatásom idejét nem jeleztem pontosan. Szeptember végére vagy október közepére jeleztem érkezésemet. így kerültünk aztán Veszprémbe, a mi Selmecbányánkhoz hasonló városkába, ahol megszálltunk, és hétfőn reggel visszakocsiztunk Budapestre, de már a pontos cím birtokában. Délelőtt 11 óra volt, amikor becsöngettünk Németh Lászlóhoz. Néhány pillanat múlva nyílott is az ajtó és megjelent a fényképről már oly ismerős kedves, mosolygós arc. A 65 éves, írói pályájának 40. évfordulóját ünneplő Németh László tekintete, mosolya ma is életerős, fiatalos, bizakodó, reményt sugárzó. Minden szava, mozdulata szerény és egyszerű. Éppen levelekre válaszolt, mert ő minden levélre választ ad. Ez is a nagy művészre vall. Dolgozószobájában beszélgettünk, igen jóízű bor mellett, amit ö is és mi is csak éppen, hogy ízlelgettünk, de an nál többet beszéltünk. Hogy miről? Mindenről, de leginkább az irodalomról, műveiről és az írói küldetésről, helytállásról. A beszélgetés folyamán megtudtam, hogy német, francia, an goi stb. nyelvre lefordított regényei a legmagasabb kritikai mércét kapták. Szerződése van műveinek kiadására svéd kiadókkal is. Cseh nyelvre is lefordították több művét. Szlovákul rövidesen megjelenik az Iszony. Ekkor vetődtek fel bennem a következő gondolatok. Milyen nagy kár, hogy még magyar nyelven sem ismerjük a teljes Németh életművet. Menyire hasznos lenne, ha Németh László regényei és drámái mellett megismerkedhetnénk tanulmányaival is. így pontosabb lenne e nagy íróról alkotott képünk. Hiszen a Németh tanulmányok igen sok emberi igazságot, értékes gondolatokat tartalmaznak, akárcsak a mi Fábry Zoltánunk esszéi, melyeknek M ÉmmmmmmmÉÉÉmÉtm gyönyörűszép volt. A konyhában függ leánykori képe, abból az időből, amikor a fiatalokat, köztük apámat is megbolondította. Rozarka sajátjának tekintette a képet. Gyakran megállt előtte és olyankor mindig azt hitte, sőt meg is volt győződve róla, hogy saját magát nézi. Igyekezett úgy is öltözni, mint az anyja. Sötét szoknya és sötét kabátka! Két álló hétig kellett keresnem olyan fűzős cipőt, mint amilyet a képen látott. — Andriska, úgy nézek már ki, mint egy parasztlány? — mondta akkor este is. — Úgy - válaszoltam. — És miért nézek ki úgy, mint egy parasztlány? — A parasztlányok másképp néznek ki. És anyánk nem is volt igazi parasztlány. Apánk volt paraszt. Tulajdonképpen ő sem. Paraszt is volt, meg szőlősgazda is. Anyánk városból származott és mindig másképp öltözködött, mint általában a falusiak. És te egészen úgy öltözködöl, ahogy anyánk öltözködött, — Ennyi elég is volt neki. Futott a konyhába és kezében tartva anyánk fényképét, a tükör előtt hosszan illegette-billegette magát. Mikor visszatért, én már bóbiskoltam. Mindjárt azután, ahogy befutott a szobába, felálltam, levetettem a kabátom és készülődtem az ágyba. — Andriska, komolyan aludni akarsz? — nézett rám csalódottan, mint aki sehogy nem akar belenyugodni abba, hogy mór nincs kedvem tovább nézni, csodálni őt. — Komolyan. — Miért akarsz már aludni? — Miért?! Mert fáradt vagyok. — Andriska, hány óra? Először Rozarkára pillantottam, csak azután az órára. — Későre jár — mondtam. — Neked is le kell már feküdnöd. Mentem a szobámba. Ö nem mozdult helyéről. Lassan vetkőztem. Helyére tettem a nyakkendőt és egy ideig hallgatóztam, vajon a szomszédos helyiségben mit csinál Rozárka. Lépéseket hallottam a konyhába, meg vissza, minden bizonnyal vizet ivott. teljes kiadását szinten hianyu-juK. Fabry esetében is nagyon üdvös és hasznos lenne, ha válogatott írásait német, angol, orosz nyelven is kiadnák. Hiszen a "ábry-gondolat: egyetemes emberi gondolat, emberféltés. Ebben azonosak Németh Lászlóval. Egyébként e két nagy európai gondolkodó ez évben találkozott először Stószon. Németh László most is végtelen elismeréssel nyilatkozott Fábry Zoltán emberi és írói magatartásáról. Ez nekünk igen jól esett. Sok mindent szeretnék még elmondani azokból a gondolatokból, amelyek a beszélgetés alkalmával ébredtek fel bennem, de úgy vélem, erre még lesz idő. Mindenesetre jó tudni, hogy a Fábry által definiált vox humána maradéktalan elkötelezettje Németh László is. Hiszen egész emberi lényét, írói munkásságát a mély humanizmus jellemzi. Es most, ha kissé megkésve is, ez úton kívánok a hazai magyar sajtóban még sok-sok termékeny, erő ben, egészségben gazdag évet születésének 65. és írói pályájának 40. évfordulója alkalmából. TÖRÖK ELEMÉR Mi történik ezután? hallgatóztam tovább. Vetkőzött. Kinyitottam az ablakot, hogy éjszaka friss levegő áramoljon a szobába, aztán gyorsan bebújtam az ágyba. A szomszédos helyiségben éget a villany. Ez meg mi? Most majd elalszik? Nem. Hallottam az ágy nyikorgását. Rozárka, fény... Hm. Fel kellett kelnem. Óvatosan mentem át hozzá és csendesen megkérdeztem : t- Rozarka, alszol? Semmi nesz. Oldalra hajtott fejjel feküdt, nem láthattam az arcát, a paplan egészen az állóig betakarta. Csak a párnán szétbomló fekete haját láttam. — Rozárka, alszol? — kérdeztem újból. Ismét semmi nesz. Egy ideig az ágyra néztem, aztán az ajtóhoz léptem és eloltottam a villanyt. Már el akartam menni, amikor úgy tűnt, mintha megfordult volna. Hallgatóztam, mert az volt az érzésem, hogy sír. Kinyújtottam a karom, hogy felkattintom a villanyt. Meggondoltam. Hátha nem sír, hátha tévedek. — Rozarka — szólítottam. Semmi. Két lépést tettem, majd ismét megálltam. — Rozarka ... Akkor hangosan felzokogott. Hozzá mentem. Az ágya szélére ültem és hozzáértem a paplanához. — Rozarka, miért sírsz? (Folytatjuk) Ford. Mács József Vincent Särula fiatal szlovák prózairó. Nemrégen a Pen Club (Írók nemzetközi szövetsége) pályázatán Kosárkával című novellájával első . • dfjáf nyert.
