A Hét 1966/2 (11. évfolyam, 27-52. szám)
1966-12-04 / 49. szám
na az Ö művészete mellett, továbbá gazdag saját és idegen tapasztalatokból tudta, hogy a bűvészmesterségben a félsiker teljes sikertelenséget és vereséget jelent. Behúzódott a közeli erdőbe, örült, hogy megfeledkeztek róla. Kínai, indiai, görögországi, egyiptomi és karlágói vándorútjai során a bűvésztudomány számos nagymesterével ismerkedett meg, saját titkait elárulta nekik cserében az ő titkaikért, megtanulta, hogyan kell az élő kígyót bottá változtatni, megtanult tüzet nyelni és füstöt köpni, madártollal vizet gyúltani, de ezzel a trükkel, amit ma látott, még sehol sem találkozott. Lassan töprengve sétált, szívében irigység és megalázottság virágzott, mivel érezte, hogy olyan mester fellépését látta, akinek párja nincs, akit sem ő, sem társai nem érhetnek utói. \ lakodalmi lárma felerősödött, annak jeleként, hogy a menyegző hamarosan véget ér. Gorgion várakozott. Várta a mestert, akit csodált és irigyelt, jobban, mint eddig bárkit a világon. Elmúlt néhány óra. A távolban meghallotta lépteit. Békésen és fáradtan jött a Mester, a szent arcra és a fehér palástra tiszta és hűvös holdfény hullott. Amint belépett az erdőbe s feje felett megzizzentek az első lombok, előbukkant Gorgion és útját állta. Sietősen és kérő hangon szólt: „Mester, én is bűvész vagyok, akárcsak te. Mindennapi kenyerem én is kezem ügyességéval keresem. Sok kiváló mestert ismerek, de Slvennel, mint te vagy, még nem találkoztam. Áruld el nekem a borszaporítás titkát. Nem, nem... nem kérem Ingyen. Valamennyi trükköm elárulom neked. Ne utasítsd vissza kérésem, mester!“ Krisztus megütközve nézett végig az Izgatott Gorgionon. „Amit láttál, az nem trükk volt, sem kézügyesség •— válaszolta —, ez hit. Te is megteszed,. ha hinni fogod, hogy megcsinálod.“ „Bármit elhiszek, amit parancsolsz, csak megcsinálhassam, amit te véghez vittél, mester.“ „A hit az tenger amit te láttál, az csupán egy csepp a tengerből. Am te soha sem csinálhatod meg azt, amit én, mivel a te hited forrása az ámulatkeltés vágya. Előbb hinned kell.“ „De én hiszek s az mégsem számíthat, hogy miért hiszek.“ „Tévedsz fiam. Ügy kell hinned, hogy ne tudd, miért hiszel. Csak az hisz helyesen aki csupán azért hisz mert hisz. Egyedül az ilyen hitnek lehet hatása.“ Gorgion kezdte elveszíteni a türelmét. „Körben mozgunk, mester. így sehová sem jutunk, legyen eszünk.“ „Azt mondod, hogy körben m'ozgunk. Minden, ki úgy jusson ki belőle, ahogy tud.“ A bűvész türelínetlensége haraggá változott. -„Ne izélj, barátom, ne kéresd annyit magad, áruld el már végre!“ „Csak azt mondhatom, amit már mondottam. Hagyj engem!“ Iszonyú düh vakította el Gorglont. „Tüdőm, hogyan jutok ki a körből,“ kiáltotta. „Megöllek!“ Egy követ kapott fel a földről s teljes erejéből nagy konkurense fejéhez akarta vágni. S az evangéliumi történetkék sokkal előbb véget értek volna s a megható befejezés is elmarad, ha a virágos kedvű lakodalmi sereg hazatérőben nem épp a kellő pillanatban lép az erdőbe. Jókedvűen rikoltoztak és kurjongattak. Gorgion meghallota őket, megijedt s az utolsó pillanatban eltűnt a fák között. Történetünk így ért véget. De mielőtt elbúcsúznánk, gondolkozzunk el rejtett értelmén. Csodálatraméltó és kiszámíthatatlan az okok szeszélyes játéka. A menyegző vendégei berúgtak, mivel Krisztus bort varázsolt részükre. S mivel berúgtak, kurjongattak. S mivel kurjongattak, magukra hívták Gorgion figyelmét. Csakám, a tréfa abban van, hogy épp a csoda szülte Gorgion irigységét. S az irigység szülte a gyilkos szándékot. Láthatjuk, hogy egyetlen cselekedet két nyilat röppentett ki magából, egymás ellen, melyek félúton összeütköztek, láthatjuk, hogy ugyanaz a cselekedet miként vált kopjává, és pajzzsá egyidőben. Láthatjuk, hogy Krisztus tulajdonképpen önmagát mentette meg. Nem tudni persze, nem segített-e némi felsőbb protekció is . . . A szabály és a kivétel Unalmamban a kislányom történelemkönyvét lapozgattom, s a háborúk rövid történetét olvasgattam. Aztán az egyik oldalt bekentem jóddal, hogy a láthatatlan betűk is láthatóvá váljanak, s íme a sorok között megjelent egy jelentéktelen kis háború tömör értékelése, ami eddig a nagy és jelentéktelen háborúk árnyékában volt. A Szabály és a Kivétel háborújának története. Hallgassák meg, ha akarják, bár úgysem mond önöknek semmi újat. Hosszú, hosszú éveken át a Szabály a királyi trónon ült és a Kivétel egy kis sarokban nyomorgott éhen és fázva. A Szabály szüntelenül azt bizonygatta, hogy szabály, a Kivétel pedig bátortalanul erősítgette őt.. De a Szabály egyre elégedetlenebb volt a Kivétellel, s elhatározta, hogy ezt a fényűzést (s mégha csak fényűzést, de veszélyt!) eltávolítja. A kivétel, mint minden szabálynak, jogos aggodalmakat okozott neki. De a Kivétel ’sem henyélt, és — hogyan, hogy nem — bebizonyította törvényes igényeit a trónra, mivel a Szabály már rég megszűnt szabály lenni, s magára maradt elvesztvén összes követőit. Ügyesen megfosztotta a Szabályt a tróntól s magát hirdette k! Szabállyá, a Szabályt pedig Kivétel gyanánt a sarokba üldözte, a hidegbe és a nélkülözésbe. így ért véget a Szabály és a Kivétel elfelejtett háborúja. Egyetlen eltérés a látható betűkkel megírt és a láthatatlan háború között csupán abban volt, hogy az utóbbi nem békeszerződéssel, (amit bármikor korrigálhat az egyik vagy a másik fél, ha azt jónak, vagy éppen rossznak látja), hanem egy kis, ártatlan erkölcsi tanulsággal ért véget: Szabály csak az olyan szabály lehet, amely nem ‘űr semmiféle kivételt, mintahogy a Kivétel is csak fegyelmezett kivétel lehet, mely megelégszik a szabály erősítésével, s nem tör a trónjára. A császár és a kakas (Régi kínai mesej A császár mindenekfölött szerette a művészetet, főleg a színek, a vonalak művészetét. A festőket kitüntette, a lehető legkedvezőbb feltételeket alakította ki számukra, gazdagon jutalmazta őket. Egy nap egy kakast ábrázoló képet szeretett volna. Magához hívatta a leghíresebb festők leghíresebbikét s azt mondta neki: „Fesd meg nekem a kakas képéti“ A festő megígérte és elment. És az idő múlt, múltak a napok, a hetek, a hónapok. A császár, fontos állami gondokkal elfoglalva, a festőről megfe-> ledkezett. De egy szép napon — kerti sétája közben tekintete egy gyönyörű fiatal kakasra tévedt, mely békésen csipegette a magot — eszébe jutott régi parancsa, haragra gerjedt a hálátlan művész Iránt, aki még mindig nem hozta el a megrendelt képet. Parancsot adott, hogy készítsék elő hordozható trónját, nagy méltósággal elhelyezkedett benne s a művészek negyedébe vitette magát. Mérgesen lépett a festő házába, s szemrehányó hangon ezt mondta: „Már régen megrendeltem nálad egy kakas képét, de te a mai napig sem hoztad el. Mikor teljesíted ígéretedet?“ A festő illemtudőan meghajolt s csupán egyetlen szót szólt: „Azonnal.“ Fogta az ecsetet, a festékeket, a vászon elé állt, s egy pillanat múlva nagyszerű, hibátlan képet nyújtott át a császárnak, melyen olyan volt a kakas, mintha élt volna. A császár még jobban megharagudott. „Miért nem küldted el nekem már régen a kakas képét, ha ilyen rövid idő alatt ilyen nagyszerűen meg' tudod festeni? Talán megfeledkeztél a parancsomról?“ „Nem feledkeztem meg,“ válaszolta a festő, „méltóztasson fölséged néhány lépésre velem.“ A császárt a szomszédos szobába vezette. A császár megdöbbenten nézett körül. Mindenhol kakast ábrázoló képek függtek, hevertek, nagyon sok volt belőlük, százak, ezrek. Fordította: Zs. Nagy Lajos és Szenk Sándor
