A Hét 1966/2 (11. évfolyam, 27-52. szám)
1966-12-04 / 49. szám
í-zeKb^n a kérdésekben a Demokrata Párt — hangos magyarellenes propagandája ellenére — nem követte a magyar nemzetiségű lakossággal kapcsolatban a Nemzeti Fronton belül kitűzött irányvonalat, olykor kevésbé „dogmatikusan” járt el, mint az SZLKP, és arra törekedett, hogy a vagyonos magyar rétegek között pozíciókat szerezzen. Gyakran megesett, hogy míg a magyar dolgozókat különféle módon üldözték, addig egyes magyar nemzetiségű kapitalista elemek, kulókok stb. teljesen zavartalanul éltek. Már az SZLKP 1945 augusztusában Zsolnán (Zilina) megtartott konferenciájára sok hír érkezett a dél-szlovákiai járásokból a Demokrata Párt vezetőinek olyan irányú tevékenységéről, hogy a gazdag magyar nemzetiségű polgárokat felveszik pártjukban (így történt a lévai járásban), a Nemzetbiztonsági Testület egyes bürokratikus elemei néha még a régi gyakorlat szerint működnek, megvesztegettetik magukat a magyar reakciósoktól (például Zselizen), egyes közigazgatási bizottságok és biztosok bürokratikusán járnak el, például az érsekújvári járásban. A járási párttitkárságok jelentéseikben osztályszempontból és a proletár nemzetköziség szempontjából helyes álláspontot foglaltak el a magyar dolgozók helyzetének kérdésében és orvoslást kértek. Az érsekújvári pártszervezet magyar nyelvű pártlap kiadását is kérte. A CSKP érvényesítette befolyását a minisztériumokban, a Belügyi Megbízotti Hivatalban és a nemzeti bizottságokban, s kieszközölte azoknak a községi biztosoknak a leváltását, akik burzsoá nacionalistaként viselkedtek. Ugyancsak ragaszkodott egyes elemek kicseréléséhez a Nemzetbiztonsági Testületen belül. Propagandistái révén a magyar lakosság körében is tevékenykedett, a párttitkárságok összeköttetésben álltak a magyar nemzetiségű kommunistákkal. Dél-Szlovákiának azokban a járásaiban es községeiben, amelyekben a kommunistáknak nagyobb befolyásuk volt, a közigazgatási bizottságok JURAJ ZVARA: tevékenysége a magyar antifasisztákra és a demokratikus gondolkodású magyar dolgozókra támaszkodott. Megtörtént, hogy a kommunisták vezette bizottságoknak magyar tagjai, funkcionáriusai és titkárai is voltak. Azokban a körzetekben, amelyekben a kommunisták befolyása érvényesült, a magyar nemzetiségű dolgozók bizalmát megnyerve kibontakozott a lakosság aktivitása, helyrehozták az utakat, hidakat, házakat, megművelték a földet, s teljesítették beszolgáltatási és egyéb kötelességeiket. A Demokrata Pártba tömörült reakció az 1946-os választások után igyekezett a választások eredménye szerint megerősíteni helyzetét a nemzeti bizottságokban, a dél-szlövákiai járási és helyi közigazgatási bizottságokban. Demokrata pártiak töltötték be a járási nemzeti bizottság elnöki tisztségét Vágsellyén, Érsekújvárott és más járásokban. A Demokrata Párt követelte a zselizi, lévai, és ógyallai (Hurbanovo) járási közigazgatási bizottságok megszüntetését, mert véleménye szerint rossz kézben (kommunisták kezében) voltak. A Demokrata Párt azt állította, hogy a dél-szlovákiai viszonyok azért nem konszolidálódtak, mert „közigazgatási bizottságokban magyar kommunisták vannak“. Méltatlankodott, hogy a járási közigazgatási bizottságok egyes magyaroknak igazolást adtak politikai megbízhatóságukról, Dél-Szlovákiában 130 „nem képesített“ kommunista községi biztos működik, „a régi bevált dolgozókat pedig eltávolították“. Sérelmezte, hogy magyar községi biztosok is működnek, mintha nem volna elég szlovák, továbbá hogy a „B-listásokat“ ok nélkül elmozdítják. A Demokrata Párt az ún. párton kívüli belügyi megbízottban, dr Ferjanőík tábornokban látott bitzosítékot ara, hogy „a kommunisták garázdálkodását megakadályozza“. A CSKP egyre inkább osztályálláspontot foglalt el a magyar nemzetiségű lakossággal kapcsolatban. A lakosságcsere folyamán arra törekedett, hogy a köztársaságban maradjanak a munkások, a mezőgazdasági proletariátus és a kisparasztság, és azok a rétegek távozzanak, amelyek a Csehszlovák Köztársaság ellen irányuló irredentizmus és sovinizmus táptalaját jelenthetnék. A CSKP a reszlovakizációt is osztályszempontból igyekezett kihasználni. A Belügyminisztérium 1947 májusában megakadályozta, hogy a Központi Reszlovaikizációs Bizottság vezetése a reakciós burzsoázia kezébe kerüljön, amit a Demokrata Párt követelt. A CSKP arra törekedett, hogy a magyarok közül elsősorban a dolgozók kapjanak állampolgárságot, hogy így Dél-Szlovákiában megerősödjék a proletáriátus helyzete a Csehszlovákiában végbemenő forradalmi változások, vagyr te a proletárdiktatúra győzelme érdekében. Mivel azonban a magyar nemzetiségű lakosság helyzetét az 1945— 1948 közötti években a nemzeti elkülönítés alapján akartuk megoldani, sőt a reszlovakizáció és más intézkedések esetében szélsőséges nacionalista szempontok érvényesültek, igen nehéz, sőt lehetetlen volt az ilyen megoldásnak osztály —, illetve internacionalista tartalmat adni. 1947 első felében — amikor már nyilvánvaló volt, hogy a lakosságcsere nem oldja meg a szlovákiai magyar kérdést, ugyanakkor pedig a Magyar Népköztársaságban bekövetkezett változások megszüntették azokat a külső okokat is, amelyek miatt Csehszlovákia a magyar nemzetiségű lakosság kitelepítéséhez ragaszkodott ** a párt tudatára ébredt annak, hogy intézkedéseket kell tenni a csehszlovákiai magyarok egyenjogúsítására. Ebben az ügyben a Magyar Kommunista Párt képviselői közbenjártak Csehszlovákia Kommunista Pártjánál, és az ügyet a Kommunista és Munkáspártok Tájékoztató Irodájában is szóvá tették. Kérték, hogy a CSKP igyekezzen rendezni a magyar lakosság helyzetét. Azt a választ kapták a CSKP képviselőitől, hogy olyan dolog megoldását kérik, „amely nem tekinthető időszerűnek, mivel a jelenlegi feszült helyzetben, melyben pártunk — főképp Szlovákiában — harcát folytatja, objektív segíséget jelentene a csehszlovákiai reakciónak“. A CSKP képviselői szerint a magyar elvtársaknak meg kell érteniük a csehszlovákiai helyzetet, nem szabad előbbre helyezniük a részleges, nemzetiségi érdekeket, ha a csehszlovák dolgozónak a belső reakció feletti győzelme a tét, mert végül is ez a győzelem a nemzetiségi kérdés megoldásának egyetlen alapja. Csehszlovákia Kommunista Pártja szerint az egyenjogúsítás az adott helyzetben azzal járna, hogy a cseh és szlovák reakció a nem eléggé öntudatos tömegek egy részét a párt politikái ja ellen használhatná fel. Amint később az SZLKP elnökségének 1950 januári ülésén megállapították, várni kellett a kedvező alkalomra, amelyet a csehszlovákiai, reakciós burzsoázia végleges leverése nyújthatott. Ebben a helyzetben nem volt a más kiút, különösen az után, hogy mutatkozni kezdték a cseh és szlovák reakciós burzsoázia közelgő vereségének jelei. A magyar nemzetiségű lakosság helyzetét Illetően a CSKP már túlságosan elkötelezte magát, úgyhogy most — 1947 közepén — nem visszakozhatott. A proletárdiktatúra győzelméért folytatott harcában el kellett halasztania a- magyar nemzetiségű lakosság kérdésének megoldását. A párt akkori vezetősége több vonatkozásban hibásan Járt el. Míg a fejlődés alapvető kérdéseiben a párt az 1945—1948 közötti években a helyes lenini úton haladt, a nemzetiségi kérdésben a forradalmi harc sztálini értelmezése nyilvánult meg: egy cél érdekében feláldozni a mái sikat. Esetünkben: a szocializmus győzelme érdekében feláldozni a magyár lakosság demokratikus és nemzetiségi jogait abban a hiszemben, hogy ez a helyes megoldás. Dél-Szlovákia politikai viszonyaiban jelentősebb változások álltak be már az 1947 őszén bekövetkezett válság után, a Demokrata Párton belül folytatott államellenes tevékenység leleplezésével és e párt befolyásának korlátozásával. Erről tanúskodik az SZLKP Bratislavában 1948. február 14—15-én megtartott III. területi konferenciája Is. A küldöttek beszámoli tak az SZLKP befolyásának növekedéséről a dél-szlovákiai dolgozók kÖ- zött, új pártszervezetek alakításáról és arról, miként orvosolják politikai és gazdasági téren, valamint a közellátásban a Demokrata Párt kétszínű politikájának következményeit. A vágsellyei küldöttek követelték, hogy a járásban további megbízhatatlan elemeket váltsanak le, jegyzőket, a Hlinka Gárda volt parancsnokait és másokat, akik a reakciót védelmezték. De ezen a konferencián is elhangzottak nacionalista nézetek, a vita folyamán például bírálták, hogy Dél-Szlovákiában „még mindig magyarul is beszélnek“ stb. A csehszlovák dolgozók győzelme 1948 februárjában a reakciós burzsoázia befolyásának megszüntetését jelentette a magyar lakossággal szembeni politikára és gyakorlatra. Megszűnt az a politikai akadály, amely a magyar nemzetiségű lakosság teljes egyenjogúsítását hátráltatta. Most már csupán Csehszlovákia Kommunista Pártjától függött, hogy miként rendezik Dél-Szlovákla nemzetiségi viszonyait. Az objektív helyzet, vagyis a proletárdiktatúra győzelme lehetővé tette a pártnak, hogy ezt a kérdést a szocializmus szellemében oldja meg. A Csehszlovákia és Magyarország közötti lakosságcserét 1948 júniusában megszüntették. A Csehszlovák Köztársaság kormánya 1948. szeptember 30-án úgy döntött, hogy azok a magyar nemzetiségű személyek, akiket a cseh határvidékekre telepítettek, 1949. május 1-től fokozatosan mentesülnek a munkakötelezettség alól. Szlovákiában 6138 család (24 060 személy) tért vissza, és ez bonyolult vagyonjogi kérdések megoldását, a foglalkoztatás, lakás stb. biztosítását tette szükségessé. A megbízottak Testületé 1948. november 4-én kiadott 26. számú rendeletében a magyar dolgozó parasztok mezőgazdasági vagyonát kivonta az elkobzás alól. A Nemzeti Front dél-szlovákiai akciöbizottságai, melyeknek tevékenységében magyar nemzetiségű lakosok is részt vettek, a közigazgatási bizottságokból és a közigazgatási bizottságok hivatalaiból, valamint a nemceti bizottságokból eltávolították a még ott működő reakciós elemeket. A Csehszlovák—Magyar Vegyes Bizottság 1949—1951 között részletesen megtárgyalta mindazokat a kérdéseket, melyek a Csehszlovákia és Magyarország közötti lakosságcsere következményeivel összefüggtek. Megtárgyalták a szétszakított családok visszaköltözését, a vagyonjogi kérdéseket, a fizetési igények, az örökségek, a társadalmi biztosítás, a nyugdíjak stb. kérdését is. Ezeket a kérdéseket az 1949. július 27-i, ún. strbai (csorbái) jegyzőkönyv alapján, majd véglegesen az 1951. évi budapesti^ tanácskozásokon oldották fneg. 1949 márciusában aláírták a Csehszlovák Köztársaság és a Magyar Népköztársaság között megkötött barátsági, együttműködési és kölcsönös segélynyújtási egyezményt, majd 1951. november 13-án Prágában megállapodták a két baráti állam kulturális együttműködéséről. Már ezelőtt örvendetes fejlődésnek indultak a kulturális kapcsolatok a két állam között. Magyar nyelven megjelentek Klement Gottwald, Jirásek, Fucík, Neruda művei, sor került filmek kicserélésére és írók, művészek kölcsönös látogatására. Csehszlovákiában kiadták Illés Béla „Kárpáti rapsződiá“-ját, Gergely Sándor, trilógiáját Dózsa felkeléséről és egyéb műveket, lefordították a magyar klasszikusok, Petőfi, Ady, Jókai, Mikszáth stb. műveit. Mindez kedvezően hatott a dél-szlovákiai szlovák és magyar dolgozók közötti új kapcsolatok kialakulására. A magyar nemzetiségű lakosság új helyzetét a megváltozott feltételek között az SZLKP Központi Bizottságának 1948. szeptember 27—28-1 ülésén nyilvánították ki. Ezen az ülésen figyelmeztettek arra, hogy e kérdés szocialista-szellemben való megoldásának fontos feltétele a nacionalizmus elleni következetes harc. (Folytatjuk/,
