A Hét 1966/2 (11. évfolyam, 27-52. szám)
1966-12-04 / 49. szám
atvan körül dértől csillogtak a mezők. Jobbról, .az erdők alól, a szürke napfényben megvillant valami. A Czelder Orbán ezredéből való kaszások bujkáltak ottan, hogy alkalmas pillanatban kirontván a gallytalan fák alól, mérhetetlen vérontást vigyenek végbe az ellenségben. Virradat előtt kezdődött a .csata. A Bottyán János utolsó csatája. Ősz volt: szeptember hónapnak legvége. A távoli halmokon Hajszter generális négy ágyúja okádta a tüzet. Köd és füst kergetőzott mindenfelé. Többhelyütt lángbaborult a hervadt avar, s a köd, a korom és a füst eltakarta a napnak korongját, Itt-ott lompos német muskétások vonultak el a mezők túlsó felén, s szemközt velük Esze Tamás árva legényei mentek nagyhetykén a halál elébe. Félrecsapták nyurga báránysüvegeiket és noha legtöbbjük mezítláb vacogott immár, de azért amikor megpillantották a vezéri ‘sátrát, nagy fennszóval így kiáltoztak: Vivát, Bottyán apánk! Bottyán János haldoklott ezalatt. Sátor ajtajában feküdt, tábori-ágyon. Félkönyökre dűlve nézte a csatát, s az egyszemét meghordozta még egyszer a megzendült tájék fölött. Vén, nagyon vén ember volt immár Bottyán János. A bal szemén feketedő kötés áthúzódott a gyér, elsárgult haja fölött. És mialatt révülő félszemmel nézett, nézett a ködöktől és tüzektől megriasztott messzeség felé, Balogh Ádám a kardjára bocsátkozva, felhős homlokkal állt az öreg fejénél. Végelgyengülésben hevert immár Bottyán János, s haldokolva intézte utolsó csatáját. Három nappal előbb itt járt Bercsényi Miklós. És megtekintvén a rongyos tábort, megállt Bottyán ágya mellett. És látván az öreg haldoklását, hangosan sírni kezdett. Pedig kőszíve volt Bercsényi Miklósnak. De most mégis úgy szakadtak a könnyei, mint az eső. Mert rósz sorsa volt azidőben a kurucoknak. Rákóczi Patakra húzódott immár. Esterházy Antal a gömöri erdőkben bujkált, Jávorka egy esztendő óta kergette Ocskayt, Hellepront és Palkovics ezredes pedig kezein-lábain nehéz lánccal raboskodott. Riadva menekült mindenki az ungi hegyeknek, csak Bottyán János állt még egymagában, és verekedett a félvilág ellen. Most aztán, .hogy elkövetkezett az ő órája is, Bercsényi Miklós nagy kétségek közt tudósította a fejedelmet: „Félünk tőle, hogy János apánk circiter behunyja az másik szemét is“. Negyednap vívódott az öreg a halállal, de azért szembeszállt még egyszer Hajszter németjei ellen. Az erdők alól megindultak már a Czelder Orbán ezredéből való kaszások, s szertelen kiáltozással rohantak le a dombokon. A mező közepén, de Hatvan városán túl is megmutatkoztak már a császár dragonyosai. Dörgött alattuk a határ. Az ágyuk teméntelen tüzet árasztottak, s füstjük eltakarta a napot, mezőket és a dombokat. Bottyán megmozdult és így szólt, elhaló-gyengén: — Ádám fiam, vitéz Fodor László menjen rá tüstént a büdösökre ... Balogh Ádám bólintott, hogy megértette, s kiszólt a sátor nyílásán. Lódobogás hallatszott kívülről. Balogh Ádám visszajött: — Megküldtem a parancsot, vitéz generális uram! Bottyán nem szólt semmit. Fehér pillái megrebbentek, s félkönyökre dőltében nézett a komor messzeség felé. A zaj és dübörgés közeledett. Minden erejével tört előre onnan-átről a dölyfös Hajszter generális. De ugyanakkor messze balról is remegni kezdett a határ. Baloh Ádám lehajolt az öregekhez: f—- Most csap rá a lomposokra vitéz Fodor László ... — Kedvem telik benne — suttogta az öreg. Ugyanakkor megmozdult a mező a vezéri sátor körül is. Mellig-csupasz, szakadthátú gyalogosok indultak meg előre, hogy talpaik alatt megdobbant a dérben úszó mező. Balták zörögtek a bal csípőjükön, s hosszú puskákat tartottak a jobb válluk felett. Bottyán fel akart hajolni, de Balogh Ádám visszafogta: — Csendesedjen, vitéz generális uram. A Sándor Ferkó sógorom mezei hadai masíroznak a lomposok elé. — Kedvem telik bennök — suttogta az öreg. A talpas-hadak akkor értek a sátor benyílója elé, s megpillantván a verhetetlen öreget, süvegeiket feldobálták a levegőbe, mialatt harsány torokkal kiáltották:- Vivát, Bottyán apánk! S mellig csupaszon, szakadt háttal és zengő énekszóval meneteltek tovább a mezőn. Ott, a mező közepén, virradat óta állt a csata. Véresek voltak a lehullt falevelek, s a vézna nyakú, éhes kurucok közül számtalan sokan hajtoták le fejeiket a véres fűre. Hatvan városától az aszódi dombok lábáig víllámlott és dörgött minden, ám a füsttől és a koromtól semmit sem lehetett látni. De ezen az utolsó csatáján már nem volt jelen Bottyán, hogy buzogányával rámutatván az ellenségre, a lova alá teperje még egyszer a dölyfös Bajsztert. Hogy verekedtek a kurucok! És Hajszter mégis előtört. A gallytalan bozótok, a mezei ösvények, az árkok mögül úgy szakadtak kifelé teméntelen zsoldosai, mint a sáska. Bottyán János rosszat sejtett s felsuttogott: Ádám fiam, dörrenjen meg a két seregbontó ... Balogh Ádám kiszólt a sátornyíláson, s piros bársony süvegének lefitytyent a teteje. Ügy maradt meg az öreg fejénél, kardjára bocsátkozva. Messze, Hatvan körül, minden kavargott. A város öt helyen is kigyúlt már, s a füstön és kormon át repkedve lobogtak idáig a tüzek lángjai. És akkor, egyszerre, olyan dörgés hallatszott, hogy megrázta a vezéri sátrat, végigreszkettek a mezők, hömpölyögni kezdtek a dombok, s csattogó visszhang jött erre Hatvan pernyébe borult házairól ... Utána egy másik dörgés ... lélegzetelállító! Bottyán megmozdult s mosolyra rándult vén bajusza: — A seregbontóim ... Kedvem telik bennök ... De nem mosolygott sokáig. Erőtlenül esett vissza a durva tábori ágyra, s nyughatatlanul fülelt a messzeségbe. Mert a messzeség felől egyre közeledett a lovak vihogása, csákányok csapkodása és a mezei hadak zavart kiáltozása. Bottyán másodszor is rosszat sejtett: — Ádám fiam ... Rettenetes dandárokkal indulj meg magad is a büdösökre ... És visszahanyatlott. Komáromi János Baloh Ádám ránézett a sárga arcú öregre s eszébe jutván a kurucok nagy szerencsétlensége, életében először könnyek estek ki a szeméből. De erőt vett magán, kilépett a sátorból s elfúló hangon kiáltott: i— Lóra! Lóra! Odakint nagy csörgés hallatszott. Aztán dobogni kezdett a mező. Aztán távolodni kezdett a dobogás. Aztán csend lett. Bottyán János viaszsárgán feküdt immár az ágyban. Elszállni készülő lelke előtt elvonultak még egyszer rég elszállt katonáinak lelkei... Később szokatlan, sárga ködök ereszkedtek eléje ... A feje oldalt billent... Abban a pillanatban vértől-veresen dobbant be Sándor Ferkó ezredes: — Generális! A seregek látni akarnak maguk közt! Az istenért, üljél lóra, mert pozdorjává tör mindnyájunkat Hajszter generális! Hatvantól Aszódig haldokolnak a kurucok, de haldokolva is tereád kiábálnak vb vátot! Generális! .... A Hajszter nevére összedidergett, az öreg. S olyan indulat rázta meg, hogy egyet köpött tőle. Vér tolult a halántékába s amire hozzásiettek a testőrtisztek, rekedten rikácsolt: — Kötözzétek lóra! Személyesen megyek rá a büdösökre! Kiemelték: alig tántorgott. A sátor elé vitték, s előhozták nagysörényfi lovát. Felültették, rákötözték. Hegyes kucsmáját a fejébe nyomták, és akkor odaadták neki szöges buzogányát. És átdobogtak a mezőn a testőrkompánia huszárjai. A vén öreg nagy méreggel zörgött legelői, mert Hajszterre gondolván, olyan indulat rázta, hogy azt hitte, mindjárt darabokra fogja szétvágni a testét. És mialatt a csatahely felé vágtatott, a menekülő katonák visszafordultak s feneketlen dühvei kiáltozták: — Vivát, Bottyán apánk! A vén öreg ott állt már ekkor a csatahely legközepén, alacsony halmon. Körötte vér, füst és korom volt minden, s a füstön és kormon át itt-ott keresztülvágódtak a kartácsok tűznyelvei. Esze Tamás árva legényei talán tizedszer fordultak visszafelé, s meztelen talpaik cuppogtak a lucsokban. Vitéz Fodor László a dulakodás legközepén legénykedett,
