A Hét 1966/2 (11. évfolyam, 27-52. szám)
1966-12-04 / 49. szám
Dénes György s huszárjainak kardjai zengve csattogtak. Sándor Ferkő puskás talpasai rendíthetetlenül tüzeltek a szakállakra felállított puskából. És ekkor előtört a Balogh Ádám dandárja Is. Balogh Ádám félcsípőre illesztett kézzel vonult a csatába, lovasai hetykén és mosolyogva vagdalkoztak. Minden kardcsapáshoz hozzáékeltek egy sort a dandárnok halhatatlan nótájából: ' Császárt, hogyha kinn kapom, Haccsérosit lecsapom ... Bottyán János ott állt a csata legközepén, alacsony halmon. A tűz, a korom és a füst letakarta az eget. A vén öreg felemelte a jobb karját, s buzogányával az ellenségre mutatott... ' És erre a jeladásra, úgy mint régen, átviharzott a kurucok ezrein: s— Vivát, princeps Rákóczi! ' És erre a kiáltásra véres szemmel törtek előre minden irányból a fejedelem utolsó katonái. Lobogósörényű lován a halom tetején állt a vén öreg, hogy kilátszott az egész csatahely fölött. Állt ott, elhanyatló életével, de keményen a nyeregben. Zúgott, zúgott, a Rákóczi neve, hogy elnyelte az ágyúk zúgását... És akkor egy másik kiáltás harsant át a hatvani mezők felett: — Vivát, Bottyán apánk! De Bottyán János ezt már nem hallotta. Egyszerre megrázkódott a Nyergében... Ám összeszedte minden erejét... Még egyszer előreszegte buzogányos jobb kezét... Azt akarta, Így lássák örökre. ... Rákóczi Patakon bánkódhatott e pillanatban, Bercsényi talán Kassa városában diktálhatta citissime leveleit, Esterházy Antal a gömöri erdők közt bolyongott... Riadtan futott mindenki... Csak Bottyán János állt még a hatvani halmon, csak az ő katonái verekedtek még. Reménytelenül, de elszántan mentek szembe a végzet ellen. És a hatvani mezők fölött zúgott, zúgott a vivát Bottyán Jánosra, aki a tüzek, a füst, és korom legközepén messzire látszott a halom tetejéről. Nagysörényű lova előrefeszítette a két lábát, fejét levágta a két lába közé. A köpcös öreg ült nagysörényű lován, széles, elborult homlokával, peckesen — meredt karjával Hajszter felé mutatva a buzogányt. Halott volt. II Kmeczkó Mihály Odafönt semmi sincs csak csönd és sötétség Odafönt a csillagok is elhervadnak és meleg fényüket a földre szórják akár a virágok az illatukat Odafönt van az őskor Puhányokat és őslényeket sejt ott az értelem Hüllők okádják ránk bűzös lehelletiiket Köd Köd Köd Az ember csak vár néz Mit szór nyakába még az őszi rettenet Görcsös gondok közt elvetél-e még a józan értelem És öklét símogatásra tárja szét Tenyerén élet terem Tisztább lesz mégis Mert minden olyan egyszerű és minden olyan összetett. Agyadból ömlik a betű: betűk könnyű terhét viszed. Próbálgatod imígy-amúgy, a tompa szókat álivei. Ami könnyű volt — földre húz, sár-nehéz, ami — fölemel. Nem benned lakik a fonák. Mindig ilyen volt a világ. Sötétség szülte istenét. S bár isten arca volt az égbolt, emberhit köpi le: elég volt! Tisztább lesz mégis fönt az ég. Legutóbb e helyen a többet tudás igénye körül mutatkozó problémákról szóltunk. A kérdést most egy csallóközi igazgató-tanító szemszögéből világítjuk meg. — A többet tudás jelentőségét fejtegetni, úgy vélem, fölösleges, azzal mindenki tisztában van. A nagyobb hozzáértés, a szélesebb látókör a szocialista fejlődés elengedhetetlen feltétele. Sajnos, mindezek ellenére igen sokszor hallgatunk olyan véleményt, hogy „kapálni mindenki tud, minek ahhoz tanulni“. Nálunk. Csallóközben, a szülök gyakran lebecsülik a tanulás jelentőségét. Akadnak még szép számmal olyanok Is, akik nem biztosítják gyermekekük számára az otthoni eredményes tanulás feltételeit. Hónapok hosszú során például nem láttamozzák a hetenként aláírandó tanulói ellenőrző könyvecskét. Néhány családban az a helytelen nézet uralkodik, hogy „ne üzengessen az iskola“, hiszen a gyermek nevelése kizárólag az ő gondjuk. Sajnos, nálunk még mindig elég gyakran fordul elő, hogy a szülök nem csak, hogy nem nevelik gyermeküket a tanító megbecsülésére, de lerombolják a nevelők munkájának eredményeit. Gyakran alaptalanul bírálják a tanítót a gyermek jelenlétében, sőt az is előfordul, hogy minősíthetetlen hangon szidalmazzák. Rendszerint azoknál tapasztalhatjuk ezt, akiknek gyermekük iskolai előrehaladása közömbös, a gyermek fejlődése iránt nem érdeklődnek, az Iskolával nem tartanak kapcsolatot. Nyilvánvaló, hogy az ilyen állásponton változtatni kell! Gorkij 1927-ben „A régiről és újról“ című cikkében ezeket irta: „Szeretni a gyermeket — ahhoz a tyúk is ért. De nevelni tudni őket ez nagy állami ügy, amely tehetséget és az élet széleskörű, alapos ismeretét követeli meg“. Ogy véljük, nem kell a hibákat külön-külön megneveznünk, mind felsorolnunk, mert nem pusztán a szülök hibái ezek, hanem a pedagógusokat is terheli értük a felelősség! Nálunk az Iskola és a család előtt azonos feladat áll: olyan nemzedék nevelése, amely a kommunizmus felépítését megvalósítja s ehhez nem elég az, ha valaki csak kapálni tud. A többet tudás az emberi boldogság záloga, márpedig akad-e szülő, akad-e pedagógus, aki nem kívánja biztosítani gyermeke, illetve tanítványa boldogságát! Nem, erről szó sem lehet. Ez a biztos alap: a közös cél, mely eggyé kovácsolja a szülőket és a pedagógusokat. Ezért az eredményes nevelés elengedhetetlen feltétele az iskola és a szülő szoros és állandó kapcsolata. Ez az akarva-akaratlanul is meglévő kapcsolat anynyira erős, hogy az esetleges eredménytelenségért nem vonható felelősségre csak az egyik fél, hiszen a másik fél is figyelmeztethetett, segíthetett volna idejében! Ebben a szimbiózisban vezető szerep az iskoláé. Az iskola feladata oly módon megszervezni az együttműködést, hogy a gyermek családi nevelése az iskola munkájának kiegészítése legyen. A szülők kötelessége j>edig az, hogy állandó figyelemmel kísérjék gyermekük testi, értelmi és erkölcsi fejlődését és az esetleges rendellenességekre idejében hívják fel a pedagógus figyelmét. Az elmúlt 15 év alatt a három-négy elemis tudásszintet a modern kilencéves alapiskola szintjére emeltük. Ez a felszabadulás óta megtett üt óriási eredmény. További feladatunk: olyan közvéleményt teremteni a szü. lök között, de a tanulók között is, hogy a kilencedik osztályt sikerrel befejező tanulók 40—45 százaléka az érettségit nyújtó középiskolákban — s ezek hálózata örvendetesen kibővült — tanuljon tovább. Befejezésül: ha a szülők csakugyan szeretik gyermekeiket, ha a pedagógusok valóban féltő aggodalomal szemlélik tanítványaik kibontakozását, magukévá kell tennünk a pedagógiának, e „nagy állami ügynek“ egyik alapvető törvényét: építsünk ki szoros kapcsolatot a család és az iskola, baráti viszonyt a szülők és a tanítók között. Csakis így tehetünk hiánytalanul eleget feladatunknak, MÖZSI FERENC
