A Hét 1966/2 (11. évfolyam, 27-52. szám)
1966-11-27 / 48. szám
Vadul nekiiramcdtunk, nyomunkban az ordítozó olasszal. A járókelők forogtak utánunk, nekifutottunk az embereknek, a fürge sofőr végül is elcsípett. Egy pillanat alatt csődület vett körül. Minden eszembe jutott, amit valaha lincselésekről olvastam. Azonban a hangulat az olaszul mukkanj sem tudó idegen nők irányában gyorsan felengedett. Hangos magyarázgatások, jóindulatú mosolyok, harsány nevetések, bátorító vállveregetések, véget vetettek az incidensnek. A sofőr is megbékült, az emberek szétszéledtek, és mi ismét magunkra maradtunk a nagy olasz éjszakában, nem tudván, hol és ötven pfenning ért kicsi, fehér borítékokat árul. Az emberek megveszik a borítékokat, fellépik és megnézik. Legtöbben azonban el is dobják, de néhányon visszaadják és az embertől pénzt kapnak érte. A borítékokban sorsjegyek voltak, ötven pfenningért egy márkát, kettőt, ötöt, tizet és húszat lehetett nyerni. Az ember a nyereményt azonnal kifizette. Amikor kollégám meghallotta, hogy egy sorsjegy ötszáz márkát is nyerhet, eltökélten kijelentette:- A bankot pedig felrobbantjuk! Játszani kezdtünk. Szívósan és kemény eltökéltséggel: meg kell nyer/AKTUNK A szerkesztőség egyik szobájának falán térkép függ, amelyen sok apró gombostufej jelzi, hogy a szerkesztők hol jártok az országban, milyen mogyar, szlovák, cseh falvakat, vagy városokat kerestek fel. S nyugodtan elmondhatjuk, hogy nem akad olyan vidék Csehszlovákia térképén, ahol a Hét belső munkatársai meg ne fordultok volna. Tiz év nagy idő, s a hazai gondok, feladatok vállalása közben egy egy külföldi út is tarkította lapunk hasábjait. Sajnos, világtérkép nem függ a falon, igy senkinek sem jutóit eszébe, hogy gombostűvel jelezze azokat az európai, ázsiai és afrikai városokat, amelyekben szerkesztőink mozoglak. A szocialista országok úti programunkban szerepeltek. Olyannyira, hogy Kinát, Észak-Vietnomot kivéve valamennyibe eljutottunk. A nem szocialista állomokba is elkerültek munkatársaink. Rögtönzött világtérképünkön a következő fővárosokat jelezhetjük gombostűvel: Moszkva, Varsó, Berlin, Bukarest, Szófia, Belgrád, Tirana Delhi, Budapest, Róma, Koppenhága, Oslo, Stockholm, Helsinki, Athén, Nicosia, Kaiio, Bejrut és Damaszkusz. Érdekes és izgalmas útjaikról szerkesztőink és munkatársaink beszámoltak olvasóinknak, sőt sejtették az óriási távolságokat is, amelyeket megtettek. Persze, maradt még egy két olyan epizód tarsolyukban, amelyeket nem tudtak folytatásos riportjaikba beilleszteni. Néhányon most, a lap fennállásának tizedik évfordulóján ezekkel a töredékekkel kedveskednek. SZOVJETUNIÓ Férfiason be kell vallanom, hogy eddig még nem sok hasznát, előnyét láttam az újságírói igazolványomnak. Igaz, nem is nagyon szoktam mutogatni. Mert hát ki is lenne kíváncsi rá? Egy alkalommal a Szovjetunióban jártam a Hét valamelyik rejtvényversenyének öt győztesével. A társasutazást a Cedok rendezte, a programról az Intourist gondoskodott. Csoportunk a csinos orosz idegenvezetőnővel éppen a Kremlmúzeumot akarta meglátogatni. Főszezon volt, úgyhogy a múzeum bejárata előtt hosszú sor turista kígyózott. Semmi remény sem volt rá, hogy fél órán belül bejussunk. Ekhoz hozzátartozik a finn specialitás; a szauna-fürdő. Majdnem minden családnak van szaunája, nagy városokban pedig közös fürdők állnak a közönség rendelkezésére. Ennek az előcsarnokában, kényelmes székeken pihennek a fürdés után, itt zajlik le a társasági élet. A forró gőz minden szennyet kivisz a testből. Ritkán látni pattanásos-arcú, ideges embert. A tisztaságot a városban és a kertekben is észre lehet venni. Papírt, szemetet nem szór szemünkbe az északi szél, pedig sokkal kevesebb a szemetesláda, mint nálunk. A parkok nincsenek dróttal elkerítve, mégse tapossa le senki a haragoszöld füvet. Csak arra jár, merre a kijelölt út vezet. Becsületesség. Az egyik társunk véletlenül egy nyitott fürdőmedence partján hagyta fürdősapkáját. Már lemondott róla, amikor egy hét múlva újra odamentünk, ugyanazon a ■ ’ -Mj hajtjuk le árva fejünket. Akkor egyszerre ráismertem a térre s vagy húsz méterre tőlünk ott állt az autóbuszunk is. Reszkető lábakkal tettem meg az utat, mint a bűnös, ha az ítélőszék elé lép. A többiek már toporzékoltak a türelmetlenségtől, talán az aggodalom tói is, hiszen több mint egy órát vártak az elveszett bárányra. Aztán felberregett a motor s tíz perc múlva velünk nevetett az egész kocsi. Igy tűnt el a messzeségbe Pádua, a híres dómmal, amit sohasem láttam. ORDÓDY KATALIN NDK Néhány évvel ezelőtt az őszi lipcsei vásárra utaztunk egy kollégámmal. A nagyforgaJimú keletnémet város csilingelő villamosokkal, autók tömegével és élénk utcai sürgés-forgással fogadott. Sétálgattunk a városban, néztük az üzleteket, embereket, s az egyik helyen csoportosulásra lettünk figyelmesek. Húsz-harminc emitter állt körül valamit, nyakukat nyújtogatták és tolakodtak. Ezt meg kell néznünk, mi érdekli annyira az embereket! Rövid várakozás és szívós tolakodás után a kör közepébe jutottunk, ahol a következőket láttuk: egy asztal, mellette széken ül egy ember nünk az ötszáz márkát és fel kell robbantanunk a bankot, öt—tíz sorsjegyet vettünk egyszerre. Gyakran nyertünk is, egy márkát, öt márkát, de az ötszázas nyeremény egyre váratott magára, A németek nyugodt emberek és idegen tőlük a túlzott játékszenvedély. Mennek az utcán, a sorsjegyárushoz lépnek, vesznek két sorsjegyet és megnézik, aztán szórakozottan eldobják és mennek a dolguk után, tovább. Bankot robbantani senkinek eszébe sem jut közülük. A szerencséjüket kipróbálják, de ha kiderül, hogy nincs, az sem baj, Talán majd holnap lesz. Mindenesetre nem kell nagy ügyet csinálni belőle. S most egyszerre itt van két ember, aki érthetetlen és megfoghatatlan csökönyösséggel, tucatszámra tépi fel a sorsjegyeket és még a húszmárkás nyereség sem elég nekik. Pedig azzal már minden normális ember elégedeten tovább állna. Az embergyűrű egyre nő körülöttünk, már mások nem is vásárolnaik, csak minket néznek, uogárn ... ungárn... mondogatják a beszédünk után és intenek: igy már érthető. Csikós, csárdás, hát persze ... Hát a bankot nem sikerült felrobbantani. Pénzünk is kevés maradt, a szerencse úgy látszik azoknak kedvez, akik két sorsjegyet vesznek és nyugodt szívvel tovább mennek vele. De az utoa forgalmát sikerült megállítanunk. -DUBA-kor jutott eszembe, hogy elővegyem az újságírói igazolványomat és „csechoszlovackij zsurnaliszt" csatakiáltással megrohamozzam a múzeum bejáratát. Az ajtónállók határozott fellépésemtől elbüvölten nagy pazsálusztázások közepette úgy bocsátottak be, mintha a Reuter hírügynökség főmunkatársa vagy legalábbis Kuwait sejkje lettem volna. Csak mikor a fennen lobogtatott „bumáskámat" zsebre gyűrtem, vettem észre, hogy nem is az újságírói igazolványomat, hanem - a Pravda nyomdavállalat állandó belépőjét mutogattam ... TARJANI ANDOR FINNORSZÁG Észak fehér városában Helsinki' ben a piactéren járok. Asszonyok alkudoznak. A beszéd ismerős, mintha a görriori palóc asszonyokat hallanám. Tudat alatt, úgy érzem, minden szót értek, mikor közelebb megyek a csoporthoz, akkor veszem észre, hogy csak a hangsúly ismerős, a beszéd idegen. Rokonok vagyunk. Egy szőke finn fiúval ülünk a kikötő mohos kövein, régi szavakat ismételgetünk: kéz, szem, száj, fej, hal, ház ... stb., melyek még több mint ezer év előtt a magyar és a finn nyelvben egy tőből fakadtak. A finnek tisztaságukról és becsületességükről híresek. A tisztasághelyen találta egy bokorágra felfüggesztve. Nyári időszakban jártam Finnországban. Még éjjel tizenegyórakőV is világos volt és hajnali háromkor már sütött a Nap. Finnország az ezer tó országa. A finnek legkedvesebb hétvégi szórakozása a csónakozás és a halászat. Vasárnap délután családostul motorcsónakba ülnék és kikötnek valamelyik kis told szigeten. A természet fiai ők, akik meg is becsülik a természet szépségéit. Legkedvesebb élményént ar olimpiai stadionban a VIT zátáühnepélye volt. Tizennyolcezer (ratal, akik a világ minden részéből jöttek Helszinkibe, különböző nyelven', de egyakarattal és egyforma lelkesedéssel énekelte a világifjúsági indulót, miközben a stadion gyepszőnyegén népviseletbe öltözött csoportok kékszinű zászlók alatt meneteltek. OZSVALD ÁRPÁD
