A Hét 1966/2 (11. évfolyam, 27-52. szám)
1966-11-27 / 48. szám
— Hogy?’ — Romnak. *— Róni? Milyen név az? <— Hát Róni. e= Mégha Roiny lenne. Nem Romy, mert az cígányos, hanem Róni. — Az meg, ha Jól sejtem fb mondta Eszter —, Verőn. Veronlka. Soha nem hívtak így s minek hívnának, amikor nekem szebb nevem van. Eszter, az mégis nemesebb, nem? — hehet, hogy nemesebb — mondta I. István —, s ha az tényleg Verőn, már nekem sem tetszik. Szüntelen a nagynénémet juttatná eszembe, aki egy szőrös állá vénasszony. Irtsuk ki a Ronit, mert máris elment tőle a bátorságom s igyunk még egy féldecit. . Nem lesz sok? — Nekem? Ennyi ital? Hát, mit képzelsz te rólom? Az idő telt a maga módján, nem lassabban s nem gyorsabban, mint szokott. I. Istvánnak rendkívül ízlett a konyakos kávé M*gyre gyakrabban rendelt. Eszter tulajdonképpen az egyetlen, a már elhangzott megjegyzésen kívül nem nagyon figyelt oda, mennyit iszik a férfi. Arról beszélt, hogyan rémdezzék be maguknak a négy szoba közül az egyikét. — Ha hozzám adnak — emelte fel az .ujját I. István. — Miért ne adnának hozzád? Felnőttek vagyunk s nékik ebbe végeredményben már nincs bele* szólásuk. — Nana! S újra rendelt. — Olyan vagy, mintha falun élnél — mondta Eszter. — Ott éltem. — Azt gondolod, itt is olyan szi, gorúan veszik a formaságokat? Egyszerűen megtehetnénk azt is, hogy már úgy állítunk be, mint férj és feleség. Akkor se szólnának egy szót sem. — Nem! — mondta I. István. — Meg kell adni mindennek a módját és én meg is fogom adni. — Hát add meg, én nem tiltakozom. — Ne is, hisz a bátorság már újra normális kezd lenni bennem. S újra rendelt. *=-• Szeretlek, Róni. — Azt mondtad, többé nem Ront. — A szőrös állú nagynénémet is szeretem, hát akkor miért ne mondjam azt, hogy Róni? — Mondjad, ha ez jó neked. — Jó — mondta I. István. — A Róni is jó, az Eszter Is jó, még az a gazémber Holofernesz is jó a bibliából. — És ő hogy kerül ide? Megvan ' a bátorságom ?— mondta I. István. — És most már megkérdezhetem azt is, nem volt neked előttem valamiféle Holofernes zed? — Holofernesz nem volt — mondta mosolyogva Eszter. — Hát ki volt? * — Te voltál. — Helyes. A világot legyűröm, olyan bátor vagyok. f— Mehetünk? Hány óra? •“ Háromnegyed öt. — Még egy féldeci — mondta I. István —, és még egy kávé, aztán megyünk, mint a villám. Eszter csak akkor rökönyödött mag, áfedKor fizetésre került S «or. A pincér tizenhat féldeci konyakot és tizenhait kávét számolt. S ahogy utána gondolt, ebben nem Is volt semmi hiba. Ű ebből mindössze kettőt Ivott meg. — Nincs valami bajod? — kérdezte I. Istvántól. Nekem? Jöhet az egész Koppány hadsereg. Jöhet ellenem mindenféle piszkos, reakciós felkelő, porig sújtom. Mehetünk megkérni a kezed. Útközben szeretett volna danolhl. • bb Ne danolj, nyílt utcán vagyunk mondta Eszter. — Nem számít a nyílt Utca. — Semmi sem számít. — Én se? — Csak te számítasz. — Akkor kérlek, hogy ne danolj. ___ Helye«. Úgy Is Mt vagyunk i háznál. De mielőtt bememttek volna, L István körülnézett. Rendkívül sokáig nézelődött, Eszter el nem tudta képzelni, mit keres.- Mit keresel? Eme város egy kőtömeg — mondta I. István. — És nincs sehol egy homályos zug. — Mit akarsz a homályos zuggal? — Csak megjegyeztem Illusztrálta VARGA LAJOS — Menjünk már, elmúlt öt óra. m Nincs sehol egy árnyas facsoport i— mondta I. István. — Gondolhatod, hogy megvan a véleményem erről a városról. — Jő, Jó, csak menjünk. Hát megindultak az emeletekre. I. István szívogatta egy kissé a fogát, de ment előre Eszter mellett, miként egy hős. A második emelet fordulójában megállt. Akkor m&f teljesen sápadt volt, és hosaszasan állt a fordulóban, összeszorított térdeikkel. — Rosszul vagy? — kérdezte Eszter. — Én? Nagyon Is bátor vagyok — mondta I. István. És kevéske erőgyűjtés után ment tovább. Mire a harmadik emeletre értek, homlokát elöntötte az izzadság. Oly kicsinyeket lépkedett már, mint egy tyúk. “ Csöngethetek? — kérdezte Eszter. F-: Nyissad az ajtót, ne csöngess. f—' Nincs nálam kulcs. — Hát akkor csöngess már, az isten verje meg, csöngess már Eszter, nem érted? Eszter rémülten csöngetett. I. István viaszsérga volt és meggyörnyedve állt. Amint hallatszott a kulcscsörgés, Eszter máris sietve nyomta az ajtót. — Jaj, édesmama, jaj — mondta az anyjának —, hozzon valamit gyorsan, nem látja, hogy rosszul van István? Akkor I. István szólni már nem tudott. A mama, akit akkor látott először, tekintélyes lavórral tért viszsza a fürdőszobából. — Hánynia kell? kérdezte a lányát — Tizennégy konyak után, nyílván. A mama tartotta a lavórt, de L István nemhogy lehajolt volna, inkább kihúzta magát és gyors, vehemens mozdulatokkal kigombolta a sliccét. S elővéve, aanit ilyen helyzetben mindenképpen elő kell venni, mennyei mosollyal pisilni kezdett. A mama pedig csak tartotta változatlanul a lavórt és kétségbeesve nézte a lányát: Elengedje? Ne engedje? • — Csak tartsa, ha már tartja — mondta Eszter. Mire I. István ilyesmit dünynyögött: — Tudtam én, hogy a kellő időben rendkívül bátor leszek. És barátaim. Vajon nem gondolhatjuk-e ezek után teljes joggal, hogy I. István láhykérése * megmásíthatatlanul kútba esett? Nyilvánvalóan gondolhatjuk, hiszen kiváló barátunk halálos betegen tért haza. Elkéj>zeltük magunk között, hogyan zajlott le e nem mindennapi lánykérés. Másként nem vélekedhettünk, csakis úgy, hogy Eszter édesanyja a kriminális művelet befejezése után emigyen szólt hozzá: — ön egy lator, s azonnal takarodjon innen. Holott a valóság egészen más volt. Amikor I. István gálád kábasá* gáből másnap felébredt, megszálltuk öt, mint a rajzó méhek és kérdeztük tő-le: — Azután vajon még mi történt? ö pedig így nyilatkozott: *=* Meg kell hajolnunk az aszszonyi nem előtt. Melegen ajánlom nektek, hogy mélyen hajoljatok meg. — Miért? Talán hozzád adták? «=5 Az első szóra. S visszadűlt gyűrött ágyába, hogy az ejövendő és soha el nem fogyó boldog napokról álmodozzék.
