A Hét 1966/2 (11. évfolyam, 27-52. szám)
1966-11-27 / 48. szám
Jé! Komolyam' Nem igaz! — hitetlenkedtem, amikor közölték velem, hogy a Hét tízéves. ,Sok ez, vagy kevés? Nem tudom, de nem is érek rá ilyesmin töprengeni. Más dolgom van. A héthez fűződő, humoros élményekkel gazdagon tarkított viszonyomról kell vallanom. Szóval: riporter is leszek, meg riportalany is. Persze, ehhez legjobb volna, ha több részre hasadhatnék, mert kell egy kérdezgető Ardamica, egy felelgető Ardamica, egy Ardamica, aki az egészet leírja ... Ennyi talán elég lesz. [A szerkesztők szerint az ilyen Ardamica félékből egy is sok, mert három ember helyett Írnak és beszélnek, és nem lehet lekötni a kezüket, és betömni a szájukat, és... (Hasadok!) — Mikor derült ki, hogy viszonyod van a Héttel? — Ezerkilencszázhatvanhárom augusztusában, amikor megjelentette első elbeszélésemet. — Mióta szereted? — Amióta egyik válaszlevelében elismerte, hogy „van bennem valami“. Utána még sokáig hűvösen és kimérten viselkedett. Erre én kifiguráztam a tartózkodását. írtam egy rövid, de annál őszintébb szatírát arról, hogyan bánnák kezdő író műveivel a szerkesztőségek. — És magára ismert? — Nem tudom. De az Írást leközölte. Azóta imádom! Örök hálával tartozom neki. Elindította írói pályafutásomat. Elsőnek nyomtatott ki, vállalva a kockázatot... — Megható! Odalökött az olvasóknak és kritikusoknak. Aproró... Hogyan viszonyulsz a kritikához? — Hát érdemes élni? f— kiált fel az író, mikor elolvassa a kritikákat. Ám ha vérbeli író, elhessegeti a sötét gondolatokat, a kritikákat eltesz! emlékbe, és ír egy új novellát, ami szerinte még jobb az eddigieknél. A saját használatára... — Ezt szépen, tömören fogalmaztad meg. Most már következhet a humoros történet, amivel még adós vagy. Figyelmeztess, mikor kell nevetni! — Hát az ügy volt, hogy lapozgatok egyszer a Hétben, és belelolvasok a Fórum egyik elbeszélésébe. Miinél tovább olvasom, annál inkább ráismerek saját mondataimra ... — Asszony! — kiáltom izgatottan a feleségemnek. — Gyére gyorsan! Nagy Író az urad! Valaki rászorult az uradra. Loptak az uradtól! ... — és határtalan büszkeséggel vegyített boldogság kerített hatalmába. — Ugyan! — mondta únottan az asszony, és igaza lett. Tovább olvasva a sorokat, rájöttem, hogy nem lopott tőlem senki az ég-világon, saját elbeszélésemről van szó, mindössze a címét változtatta meg a szerkesztő, és a nevemet hagyták el a nyomdában. Jő, mi?! •— Hát... További terveid? — Hét tízéves, három éve közli novelláimat, ez azt jelenti, hogy hét évvel le vagyok maradva. Szeretném behozni az elmulasztottakat. — Ahogy én ismerlek, Ferikém, majd csak behozod. Mit kívánsz a Hétnek? (Gratulálj már!) — Éljen sokáig (ameddig olvasói élnek), és még vagy százhúsz évig rendszeresen havonta közölje novelláimat. Bomba sikere lesz! Születésnapjáról, bevallom az én figyelmetlenségem folytán későn értesültem, így a tíz szál gyertyával ellátott születésnapi torta elkészítését a cukrászdák már nem vállalták. Azonkívül Losoncon nem lehet kapni egy gyer: tyaszálat sem. — Ha nem ismernélek, most felkiáltanék: Micsoda állapotok uralkodnak ezen á Losoncon! De ismerlek, s ezért mást kiáltok: Micsoda skót vagy! — Nézd, öregem, november harmincadtkán tartom a saját születésnapomat, s az én tortámhoz huszonöt gyertyaszálra lesz szükség . .. ARDAMICA FERENC 19B3 májasában történt, hogy Kendicén egy falusi asszony patkányméreggel kísérelte meg veje életét kioltani, ami magában véve nem megy ritkaságszámba, inkább a férfi intézkedésének — jobbadén —, Önbíráskodásának eredetisége ütött szeget velem együtt a fala népe fejébe, mivel éppen akkortájt többedmagammal egészségügyi küldetésben pnrdékat tetve* tünk ki. Rövid rekapituláció: a férfi bűnös anyósát bevarrta egy zsákba, és déltéjt elrettentésül az utcán a telefonpóznára függesztette ki. Ha emlékeztem nem csal, ez a furcsa eset ösztönzött engem tollforgatásra, a históriát riportszerfi köntösbe öltöttem, s mikor kész volt a munka, gondot okozott a közlési probléma, Írásomat szerettem volna nyomtatásban viszontlátni. Itt Eperjesen annak idején a 2. számé ájságáruda vezetője mulatságos bácsi volt, a napi- és időszaki sajté termékeit sajátságos fortéllyal népszerűsítette, bódéja ablakébél kihajolt, és versbe szedett agitációjával bocsátotta áruba a kultúra legfrissebb kiadványait. Időnként nem röstellte a magyar szét sem, és a korzón sétálók fülébe vígan dudorászta: „Olvassa kérem, azt a mindenét Hét-hét, minden darab hét...“ A példányt megvásároltam, és erre a „minden darab hétre“ ötlött fel bennem a gondolat, hogy a zsákba varrt asszonyságtól Írott elbeszélésemet beküldőm a Hét szerkesztőségébe. Múltak a napok, munkatorlódás következtében meg is feledkeztem a dologról, de egyszercsak a szerkesztőségtől levél érkezett, és közölték, bogy a Kusnyír-ügy című írásomat elfogadták, és én akkor az öröm izgalmától napokig sem nem ettem, sem nem aludtam. Kétszeres öröm volt, mert testsúlyomból egyszeriben három kilót sikerült fájdalommentesen leadni. ■ ★ Később néhány, jó és kevésbé já írásom jelent meg a Hét hasábjain, vígkedélyü ember vagyok, témáim legtöbbjét „derűs“ árakban dolgoz yajdnk.il huszonnégy evet éltem már, és ha szerencsém I ■ van, még kétszerannyit tölthetek az emberek között. Egyetlen életem egyharmad része mögöttem van már. Van tehát „történelmen“, s mihelyt ezt a megállapítást elfogadom, máris visszapillantok erre a kurta, de azért mégis meghökkentően tetemes időre. Legboldogabb időszakom a tizenhetedik és tizenkilencedik év közé esik. Ekkor jelentek meg első írásaim, és ekkor még ifjúsági ligát fociztam. Azóta sok minden megváltozott — sajnos. Írásaim megjelennek ugyan, a futballpályáról azonban kirekesztett egy komoly sérülés. Tizenhét éves koromban voltam a legszerelmesebb. Ogy, úgy, ahogy mondják: mint az ágyú. Sohasem lesz talán ilyen összhang az életemben. Három tökéletesen kielégítő szenvedély egyszerre: a sport, az írás, a szerelemi Nem volt egy fölösleges percem. Edzés, randevú, iskola, könyvek. Mindennek mi közé az éppen most jubiláló Héthez? Sok! Tőzsér Árpád mondta, tanácsképpen, íróembrió koromban: bombázd a szerkesztőségeket verseiddel! Áraszd el őket, szórd be rímes sorokkal, és ők közölnek majd belőlük. Ogy tettem. És a Hél is közölt. Tizennyolc éves sem voltam, amikor teljes oldalt szánt nekem, nevemet tam fel, ámde gyakran megtörtént, hogy • magyar Irodalom nagyjain merengtem el, óriási képzelőerejükön és tehetségükön tűnődtem, hiszen a régi társadalmi és gazdasági viszonyok sért és konvenciókban ffillesztett légkörében az alkotás lehetőségeit szinte áthidalhatatlan akadályokba ütköztek. A mai Irónemzedéknek egészen más a helysete: tenyerében herdja a „bölcsesség kövét“, élményekben gazdag világot él, számára minden pillanat valami csodálatosan újat hoz, aminek a lerögzltése viszont sziszifuszi erőkifejtést igényel. Szerintem ez a magyarázata annak, hogy nálunk Csehszlovákiában kilencprébás nagy magyar regény és elbeszélés csak az embrió állapotában létezik, sok időre van szükség, bogy- lábra keljen és bejárja vele az egyetemes magyarság virágoskertjét. • Ami engem illet, én csak a többi hasonivású tolltorgatók sorai közé tülekszem, és- hogy mit fog hozni a jövendő, ezzel a kérdéssel elvből nem foglalkozom. Mi, nők, először álmodozónk, esők aztán hozunk gyermeket e világra, közben dolgozgatnék éa ha Időnkből olyan nagy -etűkkei szedve, mintha éppen Nobel-dljat kaptam volna. Azóta sok mindenről megváltozott a nézetem. Az ösztönöket egyre inkább a tudat próbálja helyettesíteni. Másképpen tekintek az irodalomra, a költészetre is. Irodalmi esteken gyakran teszik fel a kérdést; hogyan vált költővé? És én gyakran válaszolok így: egy ligamérkőzésen fejbe rúgtak, és én azóta írok verseket. Ilyenkor harsogó nevetés tölti meg a termet. Joggal. Csakhogy az éremnek mindig kát oldala van. Senki sem gondol arra, hogy ezt a választ úgy is lehet értelmezni: s sérülésem következtében le kellett mondanom egyik életelememről, a sportról. Maradt a másik, az írás. Sebaj! Majd megmagyarázom, könyvekben, én magam egyértelműen az egészet. A Hét-nek, most, a jubileumi évfordulón hálás vagyok. Közlési lehetőséget biztosított annak idején. Bizalmat előlegezett a kezdet kezdetén. Ez a lap is hozzájárul ahhoz, hogy két csodálatosan boldog esztendőt leéljek. Mit kívánhatok én, cserébe? Azt, hogy a Hát is éljen még, nem két, hanem sokkal több, sikeres, boldog esztendőt, töltse be azt a hivatását, amely a mi körülményeink között dunlán fontossá vált számára: neveljen, szórakoztasson! BATTA GYÖRGY telik, bogarászunk a művészet berkeiben b. Alkotni akármit, ami a szocializmusnak használ és értéket jelent fölemelő feladat, különösen most, amikor a béke nem szózat többé, hanem nemzeti létünk, irodalmunk és művészetünk továbbfejlesztése kérdésében döntő tényező. £s mert a Hét szerkesztősége nehéz munkájában ezt a programot vallja, szeretném, ha kapcsolatunk a jövőben még szilárdabb alapokra épülne, és az ifjé íré- és költőgárda becsületes szándékait erőteljesebben Istápolná. Kétségtelen, az irodalom művelése roppant igényes és felelősségteljes .nnnka, sokszor beleférik az ember bicskája, de mindez ne kedvetlenítse el líortársaimat. Velem is megtörtént, hogy felborzolták a hajamat, Pekingbe irányítottak a Tiefang-tü pao szerkesztőségébe betetőzni a knltárforradalmat, ámde a rovatvezető űrficskának, aki engem „lebölgyezett“, üzenem, hogy nem megyek sehová, hű pajtásommal maradok, mert mindhiába: Hét-hét, minden darab hé:... SZABOL JUDIT
