A Hét 1966/2 (11. évfolyam, 27-52. szám)
1966-11-27 / 48. szám
Akkor pedig uéhányunkban már licánkolni kezdett a lélek, hogy jő lenne családot alapítani. Hol lesz a lakásunk, miből fogunk élni, mit adunk majd a születendő gyermeknek enni és hasonló apróságok nemigen zavar-* nak. Gondoltuk, ha az isten nyulat teremt, bokrot is kell adnia hozzá. Különben pedig fiatalok voltunk, jó vérűek, szerelmesekés ráadásul úgy éreztük, a fiatal társadalom tőlünk várja öreg szellemi életének teljes újjászerkesztését. Miért ne lehettünk volna hát nagyratörők, mért okozott volna nekünk problémát bármiféle akadály? Mégis, mérlegelve a mériegelen-GALAMBOS LAJOS fes Népi káder vagyok. ■s Lehet akkor előttünk valami probléma? — Nem lehet. — Birtokba akarunk venni mindent? Mindent. — Mi tehát a teendő? — Megerősíteni magunkban a népi bátorságot. — Helyes. Egész nap gondolkodva járt. Péntek volt és szombat délutánra tervezte a lánykérőt. Este magához intett és kérte, kísérjem el őt az Árnyas nevezetű kiskocsmába. Ott leültünk, 1. István fél liter bort- kért és egy nagyüveg szódavizet, majd hallgattunk. —• Nyilvánvaló. s Remek ötlet — mondta L István és tovább ütögette az asztalt, ea Egyszerűen remek ötlet. Ä pincér azt hitte, neki szól a kopogás, hozzánk sietett azonnal! &-*' Parancsolnak még? — Egy litert — mondta. I. István. Amikor a pincér elment, megkérdeztem: — Nem lesz sok? — Nagy az öröm bennem, hogy ilyen jól ktfundáltuk. Reggel mindjárt felhívom Esztert és elmondom neki. Most pedig meg kell ünnepelni az örömömet. Nem telt bele sok idő, elpusztítunk, két hónap türelmi időt kapott az egyetemtől az elköltözésre! Nyolcra ment dolgozni. Délután három órakor találkozott Eszterrel a Parlament közelében, nevezetesen a Vécsey utcai Santos eszpresszóban. Innen Eszterek nem laktak messze. es Korán találkoztunk — mondta neki Eszter. — Miért? — Anyu csak ötre vár bennünket. — Nekem éppen kell ez az idő — mondta I. István —, hogy összeszedjem a bátorságomat. Mindig bolondozol. Nem bolondozok, Eszter. Ha Olykor a bátorsá gb ól is megárt a sok döket, reális lehetősége a nősülésre közülünk csupán Istvánnak volt, aki ekkor kapta kézhez a diplomáját. Állása természetesen már a diploma előtt megvolt s nem Is akármilyen. Rendkívüli tehetségéről legendák keringtek, amit később számtalanszor igazolt s ezenkívül még szép férfinek is tartották. Száznyolcvankét centire nőtt, arányos teste a korán megismert paraszti munkától olyan volt, mint a vas, barna haja hullámosán hátradőlt, kék szeme versenyre kelt az ultramarinnal és sasorrát megirigyelhette volna egy Caesar. Magunk között egyébként nemcsak Istvánnak, hajdanvolt nagy királyunk után egyenesen I. István1 nak neveztük őt. Nos, I. István egy polgárlányba volt szerelmes. Persze ezt a meghatározást ts a múló idő kellő pillanatában kell értelmeznünk: a polgárlány ugyanis párttitkár volt annál a vállalatnál, ahová I. István került. Szép lány volt: aranyszőke hajú, nemes fejtartású, akár egy arabs paripa, nem csodálkoztunk, hogy I. István éppen beléje volt szerelmes. A lányt Eszternek hívták. A háború alatt a negligáló törvényektől mind egész családjával együtt sokat szenvedett, természetes hát, hogy az új világhoz kézzel-lábbal kapaszkodott. Ám azért a régi világból megmaradt Budapesten egy négyszobás lakásuk bútorokkal, képekkel, s luxustárgyakkal egyetemben. I. István szédülve jött ki a lakásból, amikor titokban először odafönt járt s nyilván nem csak a megkapott szerelmi ajándéktól szédült. — Hogy menjek el-megkérni a kezét? — kérdezte. — Becsöngetsz, kinyitják az ajtót, te meghajtod kissé a fejed és közlöd, hogy itt vagy — mondtuk neki. — Jó. És ezenkívül? — Ezenkívül nincs szükség semmire. És ha nem jön ki hang a számon? — Miért ne jönne? — Még nem láttam az anyját soha. — Na és? Népi káder vagy te, vagy nem vagy népi káder? A második pohár után megszólalt: / í— Mégis csak egy paraszt suttyó vagyok — mondta. — Diplomával a kezedben. — Diplomával, igaz, de én középiskolát nem végeztem. er- Nem számít. E-: Egy 'nyamvadt szakérettségivel Indultam. — Nem számít. — Neki szabályos érettségije és mérnök-diplomája van. Tehetséges? Nemcsak párttitkár, de jó szakember is. — Egymásnak vagytok teremtve. — Azt hiszem — mondta —, két évvel idősebb, mint én. — Semmit se számít. Állát két öklére támasztotta, úgy nézett a világba: — Hogy az istenbe csináljam? A bor se ízlett neki, szívesebben nyúlt a szódavízhez, mint a borhoz. Sajnáltam őt. Valahogyan bátorságot kellene önteni beléje, gondoltam, hiszen nyilvánvaló, hogy már csupán csak ez hiányzik innen, hatalmába kerítette őt valami bolond, másodrendű érzés. Ezt kell kiirtani. Ezt mindenhol és mindenütt ki kell irtani. Mert ez még a szimpla gyávaságnál is roszszabb. e— javasolnék valamit —- mondtam. — Na? —■ Mielőtt fölmennél hozzájuk, találkoznod .kell Eszterrel. Ű szeret téged, te szereted őt. Vele kapcsolatban nincsen semmiféle komplexumod. Megisztok valahol egy kávét és együtt mentek fel a lakásba. Mindjárt más lesz az egész. Felhős homloka kisimult, tekintete megéledt. Nagyszerű — mondta. — Ez, látod, igazán jó ötlet. Minek is kecmeregnék én egyedül? Három emeletet megmászni, becsöngetni, köszönni, már ebbe belefárad az ember. Mennyire más, ha ezt ketten csináljuk végig. — Na, látod. I. István az asztalt ütögette: e-í Háhá, de mennyire más? — Megmarad a biztonságod. — De még mennyire megmarad — mondta. — Találkozom vele egy presszóban és onnan indulunk. tottuk az italt és I. István újabb litert rendelt. — Nem lesz sok? s Az örömtől én most danolnl szeretnék mondta. És .bele is kezdett: Juhászkutyák ugatnak, talán meg is harapnak ne jelj, kisangyalom, nem hagylak a subám alá takarlak. Sajnos az Árnyasban sem a vendégsereg, sem a kiszolgáló személyzet nem méltányolta I. István torkát. A pincér hamarosan ismét odajött és figyelmeztetett bennünket, hogy itt hangoskodni nem szabad, mert ez egyáltalán nem olyan hely. T. István nagyot nézett rá: — Nem'szabad? — Nem, kérem. — Hát létezik olyan megveszekedett hely a világon, ahol nem méltányolják az én örömömet? — Nem lehet, kérem. — Hát mit lehet? — Bármi mást — mondta a pincér. Akkor 1. István fölemelte vasöklét és hatalmas erővel az asztalra sújtott. A poharak, butéliák és szódásüvegek messze repültek. Az asztal lapján gyermekfej nagyságú lyuk ásított. — Ezt lehet? — kérdezte I. István. — Amennyiben meg tetszik fizetni. — Nem fizetem, örülni akarok és ha nem lehet danolni, így akarok örülni, érthető? Persze, megfizettük az asztalt, a poharakat és a szódásüvegeket rendre. Kerek száz forinttal emelkedett a számlánk, ami nem számított, hiszen I. István megkapta már ekkor az első ezernégyszázötven forintos fizetését. jó hangulatban vonultunk haza. S ez a jő hangulat megmaradt másnap reggelre is. Meglehetősen jó bort ihattunk az Árnyasban, másnap nem gyötört bennünket sem a lelkiismeretfurdalás, sem a fejfájás. Reggeli tornára indultunk, amikor láttam, hogy I. István már telefonál. Aztán beállt közénk tornázni ő is, mintha még mindig kollégista lenne. Amiben némileg iga-, za volt, hiszen még itt lakott veveled vagyok, nem félek. Az anyádtól félek. Hát csak üljél velem és Igyunk meg egy féldeci konyakot. — Azt megihatjuk, de én kávéval kérem. e—: Helyes. Akkor én is kávéval. Amikor megkaptuk az italt és Eszter a konyakot beleöntötte a kávéba, I. István is hasonlóképpen cselekedett. — Ilyen keveréket még nem ittam — mondta. — S jó? — Szerfelett jó. <=? Nekem — mondta Eszter —, Illő lett volna segíteni az édesanyámnak. f—: Miben? — Étélt-italt előkészítem. — Csak légy velem. Eszter azt mondta: — Bemagyarázod magadnak ezt a félelmet. Hiszen anyám vár téged. Látatlanul is szeret, hidd eh — Akkor is félek. — Egyáltalán nem vagy olyan ember, akiben fészket rakhatna A félelem. m Pedig bennem fészket rakott. Érzem. e—' A gyűrű nálad van? s— Nálam, de nem vagyok biztos benne, hogy elő tudom majd szedni. Érzem, hogy remegni fog á kezem. — Igyál még egy féldecit. — Helyes. — Kávéval, hogy ne érződjön a szaga. — Természetesen, kávéval — mondta I. István. — Nagyon ízlik így nekem. Soha nem ittam még Ilyet. S megitta az újabb féldecit, meg a kávét. — Kérsz még? — kérdeszte Eszter — Kérek — mondta I. István —, mert érzem, hogy növekszik bennem a bátorság. — Tőlem is növekedhetne. — Tőled nem növekszik, mert szeretlek, így tehát mi már egyek vagyunk. Eszter anyásán simogatta meg i vállát: e= Kedves bolondom. f—' Nem foglak Eszternek hívni e-> mondta I. István. — Hallottam egy gyönyörű nevet, úgy foglak hívni.
