A Hét 1966/2 (11. évfolyam, 27-52. szám)
1966-11-27 / 48. szám
4 H árom és fél évtizeddel ezelőtt jelentkezett Csontos Vilmos a szlovákiai magyar lírában: 1932-ben jelent meg Magyar ugaron című verseskötete. A Magyar írás szerkesztője, Szombathy Viktor meleg szavakkal méltatta a versíró „őstehetségét“: „A fiatalember önéletrajza anynyira hibátlan, oly sok érzéssel teljes, olyan rendes írói eszközökkel íródott, hogy nyomdafesték után kívánkozik Ez az ember szivétől az agyáig író. Semmi egyébre nincs már szüksége, csak sok tanulásra. Hogyan tudjon azonban tanulni, ha nyáron betonkeveréssel keresi kenyerét s egy kétkoronás bélyeg megszerzése számára nehéz kérdés". Ebből a szomorú szegénységből, kiszolgáltatottságból törekedett fel Csontos Vilmos. Ez szabta meg további életútját, lírájának alaptónusát. Ebben oz indulásban és kényszerítő életformában rokon magyarországi sorstársaival, a korabeli népi írókkal. De amíg azok, kevés kivétellel, megtudták teremteni sajátos írói-költői világképüket, új ösvényeket vágva, megrázó erővel mutatták be a „földalatti" Magyarországot, a béresek és szegényparasztok világát, Csontos Vilmos megrekedt valahol a periférián. Amíg azok — előbb vagy utóbb — irodalmi rangot vívtak ki, ő megmaradt a falu szürke énekesmadarának. Nem veszett el, ha alul is maradt, a hírnévért folyó küzdelemben. A felszabadulás óta harmadik, életművét tekintve ötödik kötete jelent meg ebben az esztendőben. Nem hallgatott el, de ha közel hatvan esztendejét és harmincötéves költői pályáját vetjük mérlegre, kevésnek, szegényesnek találjuk az eredményt. Nem csak a kötetek számára gondolok. Elsősorban könnyít. Éppen attól a tragikusan mély életérzéstől fosztja meg önmagát 4t költészetét, amely éppen ebben a korban kristályosodik ki a legszembetűnőbben. Mily gyötrelmesen szívszorító, bölcsen derűs vagy fájón megnyugtató versekben regisztrálja ezt a korszakát a Csontosnál alig hat esztendővel idősebb Illyés Gyula. Itt sem a művészi kvalitásról, hanem ahozzállásról van szó csupán. Illyés új könyvének, a „Dőlt vitorládnak előszavában ugyancsak erősen helyteleníti a fent említett magatartást, amikor azt írja: „Ellenszenves a magát öregen is fiataloskodva kellető, a meglett állapotát kamasz-szökdelésekkel tarkító művész. A szökdelést ugyanis elméjétől várjuk el, a tapasztalatok úgynevezett súlyával, a fájdalmak annyiszor emlegetett - s oly igaz - nyűgeivel is! Ez az egyetlen módja a világ s a magunk naponkénti megújításának. Ez azonban egyúttal parancs is, a kort, kegyelmet nem ismerő Múzsáé." Kemény, igaz szavak, intés, útmutatás mindnyájunk számára. A félresiklás disszonanciát erősít, hatástalanít. Csontos — érzésem szerint — ott jó és akkor jó, ahol és amikor érzékeny ösztönére bízza magát. Ha kilép jó ösztöne bűvköréből, menten díszíteni kezd, kicifrázza a sorokat, letörli egyszerűsége, sokszer nyersesége hamvát. Ilyen suta sorok kerülnek a versbe: „Lesi a hatást egy felhőtaréj" vagy „A répa földje színes egyveleg." / Nyár / „S csókold meg hű kedvesem szemét, / Mikor lecsukva / Szívtükrébe néz: / Ne lásson ott mást — egyedül engem, / Ki minden vágyát / Pirosra festem." / Te legszebb hónap /. Felhőtaréj, színes egyveleg, szivtükör, pirosra festett vágy — megkopott, elhasznált szavak. Ezek nem Csontos kiaz érdekel, mit mutatott meg a falu életéből, önmagából, mi az a többlet, amivel hozzájárult a szlovákiai magyar költészet egészéhez? Mi benne a sajátos, a „csontosi", az, ami megkülönböztet és megjelöl. Ha figyelembe vesszük, hogy nem tudott olyan erősen körülhatárolt költői világképet teremteni, mint Sinkáék, líráját sem mérhetjük le az ő eredményeikkel vagy kudarcaikkal. Csontost saját eredményein kell lemérnünk, ha meg akarjuk ismerni költészetének lényegét. Mi az, ami szimpatikussá teszi Csontos emberi és költői arculatát? Indulásának és életének körülményei, a néphez való töretlen hűsége, egyszerűsége, szerénysége. Nem a falun maradás, a falusi életforma vállalása igazolja itt a költő hűségét, mert azt inkább kényszerítő körülménynek fogom fel, hanem az a lelki odaadás, az a feltétel nélküli azonosulás, amely minden sorából kiérződik: „Veletek vagyok viharverten, (Sors-vállalón, hitben töretlen. / S ha az utam végére értem, / Hogy miért volt így — meg se kérdem./“ Turczel Lajos így ír erről: „A néphez való hűség Csontosnak szinte vele született, természetes alkati tulajdonsága, éppen ezért sohasem csinált belőle hivalkodó öntömjénezést vagy lelki problémát." Csontos költői nyelvének egyszerűsége: adottság. Éppen ezért erőssége is, mentsvára is. Ez az egyszerűség biztosítja képeinek realitását, csak itt, csak ebben a viszonyulásban tud maradéktalant alkotni. De itt találhatjuk meg Achillész-sarkát is. Ha a szerénység, egyszerűség talajáról letéved, menthetetlenül elbukik: „...amikor ez a csontosi szerénységattitüd önmagán túllendülve, fortisszimóba csap, akkor menthetetlenül idegen, légüres térbe téved, sokszor frázisba: „Futó idő visz, fél kezemben lobogó zászló — a győzelem Hős serege dübörög velem." Nem dübörög itt semmi, csak a rossz verset követő kínos csend!" - írja róla Fábry Zoltán. Csontos Vilmos költészetét egyszerűsége, élményszerűsége óvta akkor, amikor mi frázis-nyavalyába senyvedtünk. Óvta, de nem sem legesítette. Akkor is kísértette, ma is kísérti még a frázis. Fel-felbukkan új kötetében, ha más előjellel is, mint régebben. Csontos költői arculata kialakult, véglegessé formálódott. Ismerjük jegyeit, vonásait. Ez a költői arculat lényegében már nem változhat meg, nem alakulhat át, de vonásai elmélyülhetnek. A költő érzi, tudja, hogy ő már nem lehet más, mint ami. Nem akar és talán nem is tudna új arcot ölteni, új útra térni.: „Nem akarok szerkezeti szabályt, formát bontani, (Gondolattal terhes verset tudok így is mondani." — vallja új kötetének kezdő versében. A költő itt jó érzékkel tapint rá a lényegre: gondolattal terhes verset kell mondania, a hívatlanul közelgő — öregséggel. Érzi, összegeznie kellene, markánsabbá húznia költői arculatának vonásait. Érzi, tudja és mégis csak amolyan elnagyoltan teszi. Nem adja teljességében a saját maga lényegét, csak érinti. Könyvének recenzense így ír a kötetről, a költőről: „Mi foglakoztatja az embert „ötven év után, hatvan előtt?" Általában az elmúlás, a halál, az enyészet gondolata. Csontos Vilmos ... egy egész kötetnyi verssel cáfol rá az öregkor törvényeire. Csodálatos ez a metamorfózis: ifjabbkori verseiben a megfáradt falusi emberek költője volt, s most legényes ritmusokat kopog ki a Iába. Versein végigvonul az elmúlás gondolata, de a költő nem adja meg magát...“ stb. Ez a változás,magatartás nem éppen imponáló s nem a legszerencsésebb állapot, különösen egy költőnél. Amilyen természetellenes a meglett ember mezébe bújt ifjú, ugyanolyan ferde a megfordítottja. Amikor Csontos a maga hatvan esztendejével így dalol: „Cifrázd, cigány, fizet / A legény! / Szaporázom a kör •/ Közepén. / Sistergő csizmatalp I Szakadjon, / Bomoljon a hajad, / Szépasszony! /“ akkor kitér valami elől, fejezései, felszedte őket nehezének, kölöncnek. Verseiben sok az üres szólam, agyonismételt kép, kiöregedett frázis:” „Csillag leszek, s világítok néki", „Haj, korán a csók részege lettem", „Meglengeti szivét a sok emlék!", stb. Olykor lehetetlenséget szül a pongyolaság: „Ki járt előttem? Az utat elseperte" — kezdi egyik versét. Az utat nem lehet elseperni, csak a szemetet. Előfordul, hogy erőszakot alkalmaz a rím kedvéért: „A kötélen — rég két vége volt a gond — / Úgy mész át mégis fénylik a vasdorong, / Ahogy emeled." / Egyensúly /. Ez a vasdorong bizony könnyen leránthatja a költőt a kifeszített kötélről. Mennyire más a,,Májusfák" című gyönyörű verse. Ez igen, ez Csontos Vilmos. Tömör egyszerűséggel, alig kiérezhető melankóliával mesél a májusfáról, amit egykor ő állított a lányos házak kapuja elé, most meg a fia: „Tegnap elnéztem, ahogy este lett. / Elindult a fiam, cél az égeres. / Vágott egy fát és ültette oda. Hol áll Zsókáék kapuoszlopa, / Elnéztem hosszan, / a Hét irodalmi melléklete 48. öröm s bú között. / Az időt mértem, amely elszökött. / De itt a madár, az a hajdani, / Dalát fiam már kezdi hallani." Hibátlan vers, egy gondolatból kifaragott remekmű. Útjelzőnek is használhatnánk, hogyan kell egyszerű, szép verset írni. Ilyen rácsodálkoztatóan szép vers még az „Új szerelem" c. kötetben a „Körbe-körbe" a „Szilaj csikó", a „Csakúgy, mint harminc éve", a „Pihenő", a „Szobor" stb. verse. Versek, melyek fölött nem lehet elsiklani, amelyeket nem lehet elfelejtni, Itt érzem Csontos költészetének varázsát, nyers földszagát, ízét erejét. Nem sodor ez a költészet, de megállít, meghökkent, íme, az egyszerűség: szépség. Ebből a Csontosi egyszerűségből, őszinteségből kiindulva kell a költőt szemlélnünk, költészetének ez a kulcsa. Ebből az adottságból eredően dicsérhetjük benne, ami jó, vethetjük el, ami rossz. DÉNES GYÖRGY Csontos Vilmos
