A Hét 1966/2 (11. évfolyam, 27-52. szám)
1966-11-13 / 46. szám
mohón lestük mint fagyasztja el a tyúk legfinomabb részeit. — Keresek én neked másikat még ma, add |>e azt... — Nem való. Hiszen mindenki ismeri az én lovamat ... — Nem az én dolgom, hogy kitanítsalak — — Igyunk a véreidre, akik odakinn vannak, hogy egészségesen hazajöjjenek. — A bácsi a hegyszoros felé intett. — Köszönöm néked, Kazim. Ha az a sorsuk hazajönnek. Ha nem — hát akkor se tehetünk semmit... Üjra ittak, a vendég zsíros állkapcsa ismét mozgásba jött. — jól jegyezd meg, a ló, ha visszakapod is, már nem lesz ugyanaz — mondta, abbahagyva az evést. — Mit tegyünk, a mobilizáció törvény. — A mobilizáció az törvény, azt én tudom, de hát hallottál te már olyanról, aki értene a mi lovainkhoz? Még a saját lovukhoz sem értenek! — Mit tehetünk ... — A törvény az csak lovat követel tőled, pern a Bábut... — Dehát mindenki ismeri? ... — Minden száj hallgat, ha betömik... — Musztafa, látod te ezt itten? — Nagybátyám egy darab fehér sajtot tartott a kezében. — Látom, — felelte Musztafa, és bozontos szemöldöke alatt nyugtalanul ugrált a tekintete. — Azt is tudod, ugye, hogy mi lesz belőle, ha megeszi az ember? — Hát osztán? — Mi mégis tisztán és fehéren akarjuk enni. Másképp nem kell. így van ez a lóval is, Musztafa. — Úgy beszélsz, akár egy mullah, a lovadat meg közben tönkre teszed. — Tudom, de jobb lesz így. — És egyszerre csak, váratlan keserűséggel kifakadt: — A mi fiaink ebben a pokolban térdig tűzben járnak, hát akkor mi egy ló ehhez képest... Inkább érettük igyunk! — Persze, hogy igyunk, de hát mit mond a törvény? Azt mondja, hogy ... Emlékszem, hogy szívembe hasított akkor a bácsi szavaiból feltörő váratlan keserűség, talán azért, mert általában csúfondárosan, kímélet nélkül szokott beszélni. Bizony ritkán mosolygott és a mosolya olyan volt, mint a sötétségben fellcbbanó gyufaszál. Kiitták a vodkát, aztán kezet mostak, és kimentek az udvarra, Kazim bácsi hosszan és csüggedten, mellette az erős vörös üstökű, mokány, eleven kis kupec. A bácsi elfogta Bábut, és rátette a zabiát. Musztafa odament a lóhoz, és megveregette a hátát. Aztán hőköltetni kezdte valamiért, hátrafelé. Én meg is ijedtem egy kicsit, azt hittem előbb, hogy berúgott. Egyszer csak lehajolt, hogy felemelje a ló mellső lábát. A ló felhorkant, és nyújtózkodott, hogy megharapja, de Musztafa könnyedén kitért előle, és mégis csak rávette, hogy felemelje a lábát. Négykézlább, szuszogva, mind a négy patáját megvizsgálta, előbb a mellső lábát, aztán a hátsót. Amikor a farához lépett, azt gondoltam, hogy Bábu most bosszút áll a ravaszságáért, de ki tudja, miért, a ló nem rúgta meg. Sőt, akkor sem bántotta, amikor Musztafa megfogta a farkát, és megtörölte vele a patáját, hogy alaposan szemügyre vehesse rajta a patkót — csak remegett egész idő alatt. — Újra kéne patkolni a mellsőt — mondta felemelkedve —, magad is tudod, milyen az út a Maruhra ... A bácsi kihozta a konyhából a szerszámos ládáját. „Minek bajlódik vele, ha egyszer úgyse kapja meg“ — gondoltam Musztafára nézve, igyekezvén megérteni a lókupec bonyolult lelkivilágát. Bábut az almafa árnyékába vezették, Musztafa lova is oda volt kipányvázva. — Micsoda legyek vannak tifelétek, véresre marták a lovamat! — csodálkozott Musztafa, haragosan vizsgálgatva a lovát. — A kecskék miatt jönnek — jegyezte meg nagyapó, aki közben odajött segíteni. A bácsikéin rövid kantárszáron tartotta Bábut. A mokány kis kupec ügyesen féltérdre ereszkedett, felemelte a ló lábát, és szedegetni kezdte a patkóból a rozsdás szögeket. Beletúrt a ládába, egész kis csomó patkószöget vett ki belőle, és mint valami bűvész, a szájába dugta, beszorította az ajka közé. Aztán egyenként kiszedegette onnan, két-három ütéssel beleverte a ló tehetetlenül felhajtott patájába. Bába minden ütésre megrándult, a remegés hullámban futott végig a testén, mint karikák a vízbecsobbanó kő nyomán. — Báábuu — szólította a bácsi, csak azért, hogy megnyugtassa a lovat, és értésére adja, hogy lát ő mindent, ami vele történik. A másik patkót, amelyet a fű és a kövek fényesre csiszoltak, Musztafa levette és a bácsi ládájából kicserélte egy új, de rozsdás patkóra. Amíg ezzel vesződött, Bábu néhányszor meglegyintette őt a farka végével. Musztafa minden esetben felemelte a fejét, és anélkül, hogy a szögeket kiengedte volna a fogai közül, dühösen rámordult, mint aki azt mondja, nem várta volna, hogy ilyen gyerekesen viselkedjék. — Na, most akár a poklot is megjárhatod! — mondta, és a kalapácsot a ládába dobva kiegyenesedett. A bácsi félkezébe fogta a ládát, és amúgy kelletlenül elindult vele a ház felé. Még a hátán is meglátszott, mennyire rossz kedve van. Bábut Musztafa lova mellé kötötték. A leszedett patkó csillogott, akár az ezüst. Eltakartam, hogy aztán majd észrevétlenül felvehessen), de nagyapa félretolt, és maga emelte fel. Azonnal ráverte a küszöbre, mert szerencsét hoz. Volt ott már másik is odaszögezve, de alaposan elkopott, ez pedig még az árnyékban is ezüstösen csillogott. Ki tudja, meglehet, nagyapa úgy látta, hogy ideje már megújítani egy kicsit a ház szerencséjét. Musztafa indulni készült. Nagybátyám kötőféken tartotta a lovát. A lókupec erősen megkapaszkodott a recsegő bőrnyeregbe, majd hirtelen megállt. — Ne nyergeljünk át mégis? — kérdezte, és már készült is leszedni a nyerget a lováról, Illusztrálta VARGA LAJOS hogy Bábu hátára áttegye. A fáról leesett egy alma, és tompán puffanva elgurult a gyepen. Bábu megrezzent. Én szemmel követtem az almát, hogy majd felvehessem. A sövénynél állt meg, az elgazosodott sűrűben. — Nem kell Musztafa — mondta Kazim bácsi egy kis gondolkodás után. — Musztafa felugrott a lovára. — Hát akkor, minden jót — mondta, és elindította lovát a kamcsával. — jó utat — mondta a bácsi, és csak akkor engedte el a kantárszárat, amikor a ló már elindult, nehogy úgy látszódjék, mintha a házigazda sietne megszabadulni vendégétől. Musztafa alakját elnyelte az útkanyar, nagybátyám bement a házba. Nekem eszembe jutott az alma. Odementem a sövényhez, lábammal széttoltam a sűrű gazt. Az alma nem volt ott. Előbb csodálkoztam, de aztán megpillantottam a disznót. Ö is a sövénynek ezen az oldalán matatott, szaglászott az almalevelek között. Megdobtam kővel, hogy elkergessem, de hiába. Egy kissé távolabb megállt, és tovább vizslatott, nem utánam, hanem ami a legbosszantóbb volt az egészben, éppen az alma után. Kazim bácsi egész nap feküdt a szobában, és cigarettázott. Hosszú, sovány testével úgy hevert, mint aki hanyattvágódott, fújta a füstöt, és fektében a mennyezetet bámnlta. Manyica néni sem szánta rá magát, hogy megzavarja. Maga intézett mindent a ház körül. Időnként odaküldözött bennünket, nézzük meg, mit csinál a bácsi. Kimentünk a veteményeskertbe, és onnan lestük Kazim bácsit az ablakon ót. Nem csinált az semmit, csak feküdt hanyatt, és a mennyezetet bámulva a füstöt fújta. — Mit csinál? — kérdezte a nagynéném, amikor visszamentünk hozzá a konyhába. — Semmit, csak cigarettázik. — Na, jól van, hát csak cigarettázzon — felelte, aztán sebtiben csavart egy hosszú, vékony cigarettát, és ő is rágyújtott, közben lopva az ajtó felé tekingetett, nem látja-e meg nagyapó. Estefelé egy ember jött hozzánk a faluszovjetből, és olyan ember módjára, aki megszokta, hogy idegen udvarokban járjon, botjával elhessegetve a kntyákat, nyugodtan bejött a konyhába. Mindannyian tudtuk, mi dologban jár, ő is tudta, hogy valamennyien tndjnk ezt, mégis, az illendőség kedvéért, eleinte mindenféle csip-csup dolgokról kezdett beszélni. * A bácsi akkor sem jött ki a szobából, habár a nőném titokban érte küldött. Végül aztán a legény, a rossz hírhez illetően, gyászos képet öltvén, bejelentette jövetele célját. Ugyanezzel a gyászos ábrázattal, kantárszáránál fogva kivezette Bábut az udvarból. A lehető leghoszszabbra engedte a kantárt, és megnyújtván a távolságot maga és a ló között, mintegy értésünkre kívánva adni ezzel, hogy a lónak nem vele, hanem a törvénnyel van dolga. De bizonyára túlságosan látványosan csinálhatta ezt, mert mi, gyerekek nem nagyon hittünk neki. Ogy éreztük, hogy azért az úton, mely Bábut gazdájától a törvény felé viszi, valami hasznot a maga számára is lecsippent belőle. Ahogy kilépett az udvarról, szaladtunk a veteményesbe, elbújtunk a kukoricásba, és úgy leskelődtnnk utána. Nem is csalódtunk. Nem messzire a háztól a legény egy nagy kőnél megállította a lovat, óvatosan felkapaszkodott a kőre, és onnan a ló hátára ugrott. Bábn felágaskodott, de nem tudta levetni magáról. Mifelénk igen sok a jó lovas. — Mobilizáció! — kiáltotta, részben, hogy biztassa vele a lovat, részben meg a maga igazolására. A faluszovjetig öt kilométer volt innen az út. Álldogáltunk egy keveset, amíg csak el nem halt a lódobogás, aztán csendesen visszamentünk az udvarba. Néhány napra rá, hogy a bácsikámat elvitték fakitermelésre, a Szabidéban a medve megölte a szomszéd tehenét. A tehén sokáig bőgött, biztosan segítséget kért, de nem volt ember a faluban, aki oda le tudott volna ereszkedni érte. Összecsődültünk a völgykatlan peremén, és füleltünk. Vagy a medve volt ügyetlen, vagy a tehénben volt még túl sok élet, annyi bizonyos, hogy a medve sokáig marcangolta, mégsem tudta megölni. Több mint egy órán át harsogott a katlan sötétjében a félelmetes, szívszorító, iszonyú üvöltés. Aztán gyengülni kezdett, és mindjobban elnyúlt. Mintha a tehén hangja a vérével együtt szivárogna a völgykatlan fenekén, már meg sem próbált feltörni, eljutni az emberekhez. Később alig hallható nyögéssé változott, és ez a nyögés még az üvöltésnél Is borzasztóbb volt. (Folytatjuk)
