A Hét 1966/2 (11. évfolyam, 27-52. szám)

1966-11-13 / 46. szám

gyönyörködnek benne.., Hans Müller tudj« ezt, finom érzékével már megérezte Nelllt. Akarja, kívánja a Gallai-lányt, mezítelensége kell neki... ösvényeket keresnek, fészket gyúr­nak maguk alá, minden este máshová mennek, Nelli így szereti... A képzelgés Igaz volt, igaz lett. Gallai Nelll második szerelmét már énelőttem rejtette. A tehetetlenség és a bosszú vágya fojtott. Ál­lati dühöt éreztem mindkettőjükkel szemben. Müller nyugodt, magabiztos. Szebben tud beszélni, mint én, finomabb, érzem magam is, hogy más, mint én vagyok. Éjszaka felszöktem a bányából, hazamentem, várni kellett Nellire. Letéptem róla a ruhát, és magamon kívül ütöttem, vertem mezítelenségét. — Örült vagy — sikoltotta. — Szereted? — ö más, mint te vagy. — Szereted? f= jogom van hozzá. Talán az apja sem tudta olyan kegyetlenség» gél ütni, mint én tettem. Vertem a Gallai-lány mezítelenségét. így akartam megtörni az aka­ratát. Ezután már nem volt visszaút A hűtlenség-, gél eltörik, meghal valami. Nem tudtam meg­akadályozni, nem bírtam megtartani. Hiába volt minden erőlködésem. A gépek leszálltak. Már a fényszórók sem vi­lágítanak. Nemsokára értem jönnek. A fegy­vert kibiztosítottam, nem akarok számot adni többé senkinek, ha kinyílik az ajtó, és meg­hallom a lépések koppanását, nem élek tovább. Hans Müllernek hívták. Nekem már az ajtó­ban szembe tűnt, amíg a zajos Italozókat néz­te hosszan. Feltűnő ember volt, magas, karcsú termetű. Fiatalnak látszó arcán két oldalt ránc futott. Kétszer is rám nézett, mielőtt relénk In­dult volna. Mértéktartón meghajolt, és az asz­talunkhoz ült. Később bemutatkozott. Hans Müller. Kávét és konyakot rendelt. Nem volt tolakodó, a társal­gást sem erőltette. Érkezésem előtt az uránium­­sugárzás veszélyét magyaráztam Nellinek. Most zavartan hallgattunk. Másnaponként jártunk a kávéházba, öt előtt tíz perccel indultunk, ötkor érkeztünk. Ugyan­úgy, mint az előző városban szoktuk. Hans Müller is eljött. Egy pillanatig tétová­zott, ahogy meglátott bennünket, aztán felénk Indult. Már tudtam róla, hogy német mérnök. Hozzá­tartozóit kitelepítették, öt magát, mint nélkü­lözhetetlen embert. Itt tartották. Magányára panaszkodott: — Naponta jönnek az új emberek, ez most áz aranyásók városa... Tékozolnak, rombol­nak. Itt csak a pénznek van értéke... Elkísért bennünket a nagy sárga ház kapu­fáig. Tőle tudtuk meg az előző lakók nevét; Her­man Fischer. A bányatgazgatóság tanácsosa ▼olt Másnap a mérnök virágot küldött Nellinek. Seiyempapfrba csomagolt szekfficsokrot. — Gavallér. — Meglepetés villant Nelll arcá­ra, örült. Vigyázó mozdulatokkal karcsú vázá­ba rakta a vlrágszálakat, és az asztalra tette. Szótlanság és kesernyés virágillat tapadt kö­zénk. Én a porcelán oldalára hajtó pátránvle­­▼eleket néztem. Nelll egy földig erő nagy tükör­ben a haját igazgatta. “ Nem tehetek róla <= mondta kissé oldalt fordulva. Udvarias. Ügy látszik, ez Itt így szo­kás. Mentegetőzött. Zavaromat érezte, nyugtatni akart. Fejemre borította szétfésült haját. Elő­ször történt, hogy nem viszonoztam a közele­dését. Fehér és piros székfűszálak színét Itta a tükör. Az akna felvonója előtt mindig hosszú sor kí­gyózott. Szorosan egymás mögött álltunk, szin­te egymásra dőltek az emberek. A mélységtől való félelem verítéket csapott rám. Titokban Hans Möllert lestem. Eltökéltem, hogy ha lejön az aknába, lassan, araszonként hozzácsűszok. Ott, ahol csak térdenállva lehet dolgozni. Ki­néztem már egy nagy követ Is, amit könnven meg lehet lazítani. Lassan borított el a gyűlö­let, a mérnök szerencsétlenül lépett az életünk­be. Éreztem a gyűlölet forróságát, ügy jött, mint a láz, felfelé, a halántékom felé haladt... Nelll vacsorára hívta. Nekem csak akkor mondta már, amikor megszólalt a csengő. Is­mét virágot hozott, fehér és vörös szekffiszá­­lakat. Ridegen fogadtam, ajiogy kezet fogtunk, egymásba vágott a szemünk. Nelll mosolygott,- és feltűnően kedves volt hozzá. Evés közben ä mérnök keveset beszélt. Inkább figyelt, a fala­kat nézte és a bútorokat. Majd váratlanul fel­állt, s vigyázva leakasztotta Herman Fischer családfádnak fényképeit. Huszonhét fényképet mutatott be. Pofaszakál­las öregeket, különböző nemzedékek asszo­nyait, gyermekarcokat, katonafényképeket. Mindegyiküket ismerte. Otthonosan mozgott a házban, és magabiztosan beszélt. Nekem az tűnt fel először, hogy Nelll átve­szi a mozdulatait. Ä fényképeket 6 akasztotta vissza a falra. Aztán németül szélt hozzá a fér­fi Nelll késségesen válaszolt. Ismeretlen szavak hulláma csapott át rajtam ... Távozása után szemrehányóan kérdőre von­tam Nelllt. — Egyedül van, senkije sincs — mentegető­zött, és elfordult, amíg mondta. Durva, keserű szavak szorultak a torkomba. JúSZzIo-' Türtőztettem magamat, nem szóltam. Nem akar­tam elárulni a féltékenységemet. Sok pénzt kerestem. Háromszor annyit, mint azelőtt. S akartam, hogy Nelll örüljön ennek. Asztalra öntöttem a megszámlálatlan papiroso­mét, széttúrtam magam elótt, aztán ismét ku­pacba halmoztam, és eléje toltam, hogy örül­jön. A leszállás előtti várakozásban közel szorí­tottam magamat az előttem álló férfihoz. Érez­ni akartam testrészeinek forróságát, gyakorol­tam a mozdulatokat, araszonként csőszök majd Hans Müllerhez is, előbb a hátam a falhoz szo­rítom, lábammal megtámasztom magam, aztán a csákányt belefeszitem a kő szélébe. A mérnök egyszer sem jött abba az aknába, ahol én dolgoztam. Képzelődni kezd*em. Féltem, hogy Nelll ki­szökik az ablakon, úgy, mint hozzám valamikor. Lihegve felfut a hegyre, és a bokrok alá búj­nak ölelkezni. Könnyű a hálóing és Nelll szere­ti a meztelenségét, szereti, ha nézik, szereti, ha Véga,

Next

/
Oldalképek
Tartalom