A Hét 1966/2 (11. évfolyam, 27-52. szám)
1966-10-30 / 44. szám
Dárius kincse Szakavatott ismerőseim azt tanácsolták, hogy szobafestés előtt feltétlenül kaparjam le a falakat és vakoljam be újra félkövér malterrel, s végül mázoljam rájuk az ízlésemnek megfelelő festéket. Szerintük könnyen megoldhatom mindezt a magam erejéből szakember nélkül is, csak fogjak hozzá bátran, hiszen csupán inteiigencia kérdése az egész. Spaknit, fandlit, vinklit, penzlit és colstokot szereztem, s nekigyürkőztem a munkának. A biztonság kedvéért azonban néhány tudományos szakkönyvet is előkészítettem, hogy az intelligenciám esetleges hézagainak pótlására minden a kezem ügyében legyen. Már az első percekben akadozott a spakni, makacskodott a fal, s könyveimet lapozgatva rájöttem rögtön, hogy az atomfizikához, a kibernetikához, a pszichológiához és a modern tánczenéhez alig konyítok valamicskét, az állatvilágban pedig utálom a gerinctelen ízeltlábúakat. Sebtében bemagoltam tehát egy-két oldalnyi tudományt, s ismét nekirugasz-' kodtam a falnak. Az öklöm csupa seb volt már, de elszántan viaskodtam tovább a levakarhatatlannak látszó évszázados vakolatrétegekkel. Minden áron le lllustrálta VARGA LAJOS akartam győzni a mész, a cement, a homok és a tégla között a törvényszerű tapadást, egyik vendégem, fogorvos barátom azonban jóhiszeműen figyelmeztetett, hogy hagyjam abba ezt a veszélyes vállalkozást. Felkötött karral, szenvedő ábrázattal hümmögött felettem, s elrettentő példaként elpanaszolta, hogy ő csak a fogorvosi széket akarta megjavítani, mégis betegállományba került egy elvétett kézmozdulat s egy ócska csavarhúző miatt. De ráadásul még a betegbiztosító is fenyegetődzik, hogy megvonja tőle a táppénzt, mert a székjavítási kísérlettel olyan szakmába kontárkodott bele, amihez nincs szakmai képesítése s aminek semmi köze a fogászathoz. — Aki nem mestere valaminek, az csakis hóhéra lehet — ismételgette gunyorosan, s be is bizonyította rögtön, hogy a falkaparás klasszikus módjáról halvány fogalma sincs. Ép kezébe kisbaltát fogott, végigpüföite vele a valamikor vérvörösre pingált tulipánokat és tearózsákat, s buzgalmában még a téglákat is kiverte a falból. Az öklöinnyi lyukak és gödrök láttára beletörődtem, hogy mégiscsak szakemberre Kell bíznom a lakástatarozást. Kőműves szomszédaimnak azonban hiába rimánkodtam, hogy csupán néhány lyukas fal befoltozásáról és bevakolásáról van szó, s ezt a munkaidő után egy-kettőre összepofozhatnák: nem akadt köztük vállalkozó szellem. Rámförmedtek. hogy számukra soha sincs „munkaidő után“, mert ők az én kegyes ajánlatom nélkül is szüntelenül dolgoznak. Baráti összeköttetéseim révén nagysokára elértem annyit, hogy éjnek idején, a sötétség leple alatt két szakember jelentkezett nálam egysezrre — terepszemlére! Hajnalig ittunk és beszélgettünk. A pocsék időjárással kezdtük a társalgást, s a kérdéses munkát véletlenül se hoztuk szóba. Óvatosan rátértünk inkább az űrhajózás jövendőbeli kilátásaira. — Kétezerből meglesz — nyilatkozott végre az egyik vendég, a leglyukasabb falra sandítva, én azonban még korainak tartottam az alkudozást, s szerény megjegyzését egyszerűen elengedtem a fülem mellett. Üzleti fogásként úgy viselkedtem én is, mintha a távoli bolygók lakásviszonyai jobban érdekelnének a saját vityillóm sorsánál. Vendégeim megsértődtek s búcsúzáskor még a méregdrága árajánlatot is visszavonták. Kitudódott, hogy egyikük magaspítkezési szakember s a földszintes lakásomban szédül, a másik meg mélyépítkezési s neki tériszonya van a földszinten. Hiába fogadkoztam, hogy a munkálatok kezdete előtt mentőponyvát feszítettek ki a padló fölé — kinevettek. És esküdöztek, hogy még Dárius kincséért se vállalnak magukra ilyen életveszélyes feladatot. Kínomban magam láttam hozzá a vakoláshoz. Gipszet és cementet is kevertem a habarcsba, hogy jobban kössön, de egyetlen malterszigetecske kivételével minden falra hányt anyag visszahullott az öklömre, az arcomba s a padlóra. Másnap újsághirdetéssel kerestem egy vállalkozó szellemű, kőművesmunkához is értő fiatalembert „szigorúan bizalmas“ jeligére. A hirdetésre egy mindenre elszánt, bicskával és boxkesztyűvel felfegyverzett izomkolosszus jelentkezett. Ezermesterként mutatkozott be. s megbízhatóságát, sokoldalú tehetségét olvashatatlanná kopott ajánlólevéllel igazolta. És elvállalta a tatarozást. Megjegyezte ugyan, hogy ő sohasem volt kőműves, de szerinte is csak intelligencia kérdése az egész. Kifaggatott, hogy hová, melyik fal mellé állítom majd a szekrényt és a könyvespolcot, a „szigorúan bizalmas“ jeligére hivatkozva előre zsebrevágta a munkadíjat — s a saját kőműves szerszámaimmal nekifogott a munkának. A magamvakolta szigetecske rendbehozásán kezdte, azt egyengette, simogatta, csiszolgatta órák hosszat. Végül felsóhajtott s cinikusan rámmosolygott: — Végeztem, kérem. A másik foltot úgyis eltakarja majd a szekrény, a harmadikat a könyvespolc — kár a további fáradságért. Szigorú titoktartást fogadott, s megnyugtatott, hogy amit a falba rejtettem, az most már biztonságban van, — még ha Dárius kincse volna is — mert kettőnk kivételével az Isten se találja meg soha többé. Ha pedig ragaszkodnék a lakás rendbehozásához, szerinte a hátra levő munkát elvégezheti már egy közönséges kőműves is. KOVÁCS GÁSPÁR tűnik majd fel, amit mondok. A hangoskodó társak lelkesedése az óriások országát juttatja eszembe, ahol nagyok a hegyek, a fák, az emberek, minden hatalmas méretű, csak éppen én sikerültem kicsire ... Nézem otromba betűimet, nem tudok szépen Írni, mássalhangzóim különösen csúnyák. Eszembe jut Nelli, és rajzolni kezdem az arcát, csak úgy játékosan, kedvtelésből. Homloka, szemének íve és a szája hasonlít, de a nyakát sehogy sem tudtam eltalálni... Másnap nevetség tárgya lettem. Éjszaka valaki belekotort a füzetembe, és reggelre a táblára tűzte a telerajzolt papírlapokat. — Megfojtlak — sziszegtem Szerdi felé. Féloldalt állt nekem. Jól láthattam, hogy fülét és félarcát elönti a pír. Amikor szembe fordult, már lángolt az egész ábrázata. — Leleplezlek. .A meggyűrt papírlap súlytalanul lebbent az előadói asztal elé. Nem nyúltam érte. Pedig nem volt azon semmi különös. Három egyforma női arc. Hiába Is bámulják, úgy sem értik. Nelli a mennyezetet nézi. Vagy azon túl valami mást, mert neki sose elég az, ami van; az eget, a csillagokat, az Idegen messziséget, ahová nyugtalanul vágyakozik. A szeminárium befejezése előtt bizottság elé hívták, ahol felolvasták a rólam szóló értékelést; „__passzív, a közösség erejét lebecsüli... Politikailag fejletlen.“ Ezekre a szavakra emlékszem a leghatározottabban. Hirtelen nem találtam ellenvetést. e- Hogyan műveli magát? — Mos; kezdtem olvasni. Kik az ideáljai? =- Nem tudom... Ezen még nem gondolkodtam. — A forradalrpi eszmék több odaadást kívánnak ... — Rendesen végzem a munkámat, igyekszem. — Az ember nem élhet célok, nagy célok nélkül. Gondoljon a nagy forradalmárok életére, a franciákra, az oroszok nagyjaira. Gondolkodjon, a lelkesedés feltétele a gondolkodás ... Nekik sem, magamnak sem tudtam megmagyarázni az élet nagy céljait. Hazafelé utazva apámra gondoltam, aztán anyám jutott eszembe. A sorsuk. Talán erről kellett volna beszélnem. Lehet, hogy kinevettek volna. Mindegy. Igaz, apámat alig ismertem, de anyám még él. S mintha mentegetni akarnám magamat, mondani kezdtem az életem. „Ezerkilencszázhuszonötben születtem. A falu neve Feketevíz. Apámat csak anyám meséiből ismerem. Anyám szeretett mesélni, de mielőtt a történetek végéhez ért volna, mindig elnyomta a fáradtság. Aztán már csak félálomban motyogott .. Abbahagytam. Fojtogató keserűség mart belém. Nevetségesnek tűntem magam előtt. A következő hét végén hazautaztam Feketevízre. Anyám hátul, az udvar végén tett-vett valamit. Hirtelen nem ismer meg, amint meglát, tétova lépésekkel a kert felé mozdul, mintha váratlan idegenek jöttétől tartana. ft- Korán keltem — mondja zavartan. — Hogy él? — Csak így, ahogy ma lehet. — Hát a föld? — Nagyok a terhek, ami terem, mind elviszik. Mostanság semmi sem elég, már a föld is kell nekik. Az államnak kell a föld ... f— Rémhírek. — Akkor te minek jöttél? Téged is ők küldtek. f— Segítek egy kicsit, meg látni is akartam. — Mégis csak a föld kell. Neked is az kell. Már háromszor voltak nálam ... Azzal kezdik, hogy segíteni akarnak rajtam. Koldusbotra juttatnak a segítségükkel, te is azt akarod ... !=-- Anyámnak már nehéz a munka. — Dolgozom én, csak hagyjanak, ha nem vonják el a figyelmemet, dolgozom. Mit akarnak? Én már nem tudom megváltani magam... Folytatjuk
