A Hét 1966/2 (11. évfolyam, 27-52. szám)
1966-10-23 / 43. szám
— Itt most jobb, az ágy melegebb. — Reggelre harmat lesz. f- Csacsi. Nelli mosolyog. A sötétben Is érzem mosolyát. Ujjaim hegyével az arcát tapintom, megelégedett. Pontosan nem értem nyugalmát: a szülői ház teszi ezt, vagy az én jelenlétem? Nem tudom. Kérdezni nem akarok, félek, elrontom ezt e pillanatot. A reggel méltóságos és tiszta, akár a vasárnapi ünneplő. Nelli sétálni készül, fehérbe öltözik, gondosan kontyba csavarja haját. Figyelem, követem minden mozdulatát. Szobáról szobára járok utána, nézem. Pillanatonként az az érzésem, hogy most látom először. Harangzúgás tör a csendre. Időnként külön hallom a kis és nagy harang kondulásáí, a kicsi türelmetlenül, követelőzőn siet. Ünneprontó. Háromlábú 16 nyakába akasztott csengő, kiin, kiin, kiin... Még ez a méltóságos pillanat sem lehet zavartalan. Már indulnánk, de Gallainé megfogja a kezem, és pislogva hozzám hajol: — Gyerekkocsihoz nem illik a férfi. Vasárnap van. Mindenki magukat bámulná ... Maradjon. — Este elutazom — mondom meglepődve. — Elkísérjük. Egyedül maradok a lejáró alsó lépcsőjénél, t a kerítés vasrácsai között figyelem Nelli távolodó alakját. Egy pillanatra valami elszorítja a torkomat. Lehet, hogy értelmetlen kicsinység az egész. Nekem fáj. A józan érzéklésen túl valami megmozdul bennem, kezemmel értelmetlen mozdulatokat teszek; ezek már a sejtek rándulásai, ösztönös védekezés. Valahányszor harangszót hallok, elérzékenyülök. Klin* kiin, kiin. Még mindig harangoznak, szól a háromlábú lő nyakába akasztott csengő. Nemsokára a kőszentek lábához borulnak a feketeruhás asszonyok. Énekelnek és imádkoznak majd: „Mária, segíts ...“ Egyszer én is voltam Nellivel templomban. Egyszer. Beálltunk a körmenetbe is, háromszor körbejártuk a templomot. Ügy emlékszem, háromszor. Az egész ceremóniából csak annyit értettem: „Mária, segíts ...“ Port vert köröttünk a vénasszonyok lába. Nelli a kezembe mart körmével. Fogott, tartott, nem engedett maga mellől. Nem törődött a megvető tekintetekkel; kettőnket néztek a szentek, az előéneiklő, a sekrestyés, a pap is. Nem érdekelt. Én csak a görcsös szorítást éreztem, kővé merevült akaratomat; s azt a gyámoltalan vágyat, ami öröknek kívánta ezt a pillanatot. Öröknek az éneklést, a lépések surlását, a megvetést, öröknek kettőnk egyedüli valóságát ... „Mária, segíts ...“ Sokáig harangoznak, kiin, kiin, kiin... Nem jó az emlékekre gondolni, nem akarok emlékezni. Zavar Gallaiék viselkedése. Szívélyesek, kedvesek. Egyáltalán, minek örülnek? Nem ilyennek ismertem őket, eddig csak haragjukat láttam, gyűlölködő tombolásukat. Itt most minden szép. A zsalugáteres ház palotává nő szememben. Anyám ilyennek álmodhatta a mesebeli királyok várát. A rózsabokrokat virágágyak övezik: tisztaság, rend, rejtett szabályok, amelyeket csupán a háziak Ismernek. A keskeny ösvényeken lábuk nyoma sem látszik, eltűntetik. Gallai kis gereblyét húz maga után, ha a kertbe lép. Nevetséges, ahogy hajladozik a rózsákat szagolva: száműzött, öreg király, aki attól retteg, hogy megszólítja az ajtónálló. Virágszirmokra görnyed, aztán zörög utána a gereblye. Volt, nincs. Van ennek valami jelentősége? Az ebédnél Gallainé folyton szólongatja a kisebbik lányát. Csendesen, alig hallhatóan parancsol. Rászól Nellire is. Olykor, a vékony-mosolyok után, rám is szigorúan néz. Lehet, hogy valami nem tetszik neki, de nem szól, még nem szól. Gallaí. haragvő, indulatos ember, a német asszony rideg, kimért a hangját is alig hallani, iia beszél. Ö volna itt az igazitő akarat? Ű fékezi vagy szorítja férje indulatait Is? Gallainé szokásokra hivatkozik, őseit idézd. Valahogy kicsinek érzem magam köztük. Tiltakoznék, lázadnék, csak azt nem tudom, hogy ki ellen tegyen ezt. Rám nehezedik egy akarat, csendesen, suttogva fösvény mozdulatokkal ejtve a szavakat. Ez már nem azonos Nelli féktelen odaadásával. Szabályokat kényszerítenek Gallaiék egykori tehetetlensége most érthetetlenül ráirn ragadt. rám. Sziklák repedéseibe tévedt hangya lettem. Mindegy. Nelll nem ilyen. Ö nem hasonlít egyikükre sem. Nelli szertelen, őt vágyai éltetik, nem tűri mások akaratát. Áll, néz, és mosolyog rajtuk. Nelli csupán magát látja, saját szépségével tetszeleg, örül a nyugalomnak, örül az őt körülvevő rajongásnak. A szülés után megszépült, szebb, mint valaha volt. Királylány, a fejét úgy tartja, büszkén, méltósággal. Ezt mondja róla a Gallai-rokon vénlány is: „királylány“, aki elvárja, hogy szeressék és tiszteljék őt. A mese igaz: a szépséget tisztelni kell, szeretni. Nellit szeretni kell. Este elutazom. Egyedül érzem magam, nem VARGA LAJOS rajza találom a helyem. Unalmas, egyhangú napolt váltják egymást: reggel, este, este, reggel. Sorra járom a kávéházakat, egyiket a másik után. Untat. Néhány napi egyedüllét után remegés fog el, ha hazamenésre gondolok. Észrevétlen kialakul a napok szabálya: munka, utána kávéház, s végül egy zajos kocsmában kötök ki. Ösztönösen elfoglaltságot keresek magamnak. Idegen lett a szobánk, ellenszenves. Érthetetlenül elszürkülnek a Nelli készítette papírfüggönyök is. Vannak pillanatok, amikor úgy tűnik, hogy sohasem laktunk itt együtt. Nem voltak éjszakák. Nelli hajnali követelözése is csupán képzelgés. Visszafelé elvesztem az idő fonalát. Kiesnek belőlem a hónapok, és a napok. Ostoba látomások gyötörnek, vadít az emlékezés, nem akarok, nem akarok emlékezni semmire sem. Keresnék társaságot. Már másodszor Is egy fekete nő ült le az asztalomhoz. „Szép fiú," így szólít meg. „Unatkozik, szép fiú?“ Gúnyosan a szemembe nevet. Fölényesek a mozdulatai. Hízeleg nekem, de a másik szavával belém mar. Arcvonásai talán hasonlítanak is a Nelliéhez, ennek is vastag, érzéki szája van, csupán a hajszíne más, fekete. Az asztal lapjához dőlve, közelről nézi arcomat. — Egyedül van? — Hagyjon. — Hőscincér. Akaratlanul is elmosolyodom. Ö is rámnevet, kacérkodó, csalogató gonosz kis nevetéssel élvezi zavaromat. — Nemcsak egy nő van a világon .. .Ilyen pofával hódítani kell ... Felállók az asztaltól, és köszönés nélkül otthagyom. Barátaim nincsenek. Igaz, tisztelnek, becsülnek. így mondtam Gallainak ts: „becsülnek“. Ez minden, köszönnek az emberek, és teljesítik utasításaimat. De a hivatalos elfoglaltságon túl még a kutya sem vakkant felém, kődoroghatok, ihatok, s ha úgy tetszik, akár fel is köthetem magam. Egyedül vagyok. Most érzem, hogy Nelli mennyire magához kötött. Ö jelenti számomra a világot, az embereket, a várost, a szépet és a jót. Helyettesíthett-e mindezt a szerelem? Eddig jó volt. Nelli jó, de talán egy kicsit gonosz fs. Ha nincs mellettem, úgy érzem, gonosz. Szépségében van a rosszaság. Félek a vádló szavak kimondásától, mégis jönnek. Az életem olyan, mint egy mese. Én a füvek derekán mentem el a falumból. Nelll Is mese, hihetetlen mese. Hiszek benne, talán az is a bajom, hogy hiszek, túlságosan is hiszek benne. Lehet-e ennyire hinni egy emberben? Éjféltájt hanyatt fekszem az ágon, és a plafont bámulom, meg a falakat, a nedvesség verte foltokat. Alaktalan, fehér szélű ábrák vigyorognak rám: fekvő, hempergő állatfigurák, Ismeretlen emberfejek. Odarajzolták a kocsmai feketehajú nőt is. Lehet, hogy most ő is egyedül van. Nellí még sohasem panaszkodott a magányra ... Aludni nem tudok, csak a szemem meresztem, tekintetemmel az átázott festés torz figuráit kaparom. Megyek, mászok fel a mennyezetig. aztán vissza. Kezdem elölről, szeretném egymástól elválasztani a nedvességfoltok széleit . .. Nem lehet, a vonalak értelmetlenül egymásba torlódnak. Sziklák is vannak a falon. Zöld levelek is, finom erezetű páfránygerezdek. Ilyen volt Béréi Erzsi hálóinge is. Szófer Lébi arcát nagyon soványra rajzolták a festékszemcsék és kihagyták a szemét, ijedt arcüreg meredt rám. hangja messziről súg felém: „Tohu vabohu. puszta és kietlen a világ —“ Elindult egy porszem, hogy megkeresse nyugalmát. A rabbi szeme hunyó csillag, arcsontjai is, mintha a szél csapta volna a plafon alaktalan vonalaihoz. összerakom Nelll mosolyát is. Egymásba erőszakolom a girbegurba ábrákat. Széket teszek az asztalra, ráállok, hogy közelebbről láthassam a szemét. Ujjamhegvével rajzol gatok is, vonalakat húzok, gömbölyűket, lágyakat... Nem tudni, mikor törik ketté egy pont. Először hajszálnyi repedés indul a szélén’ a szerelmes nyugalomra ráhullik egy hideg sző, s a meghittség gonddá válik. Levelet kaptam Nellitől. „jól vagyunk, jól vagyunk...“ Újabban társaság 1ár hozzánk, a kedvemért teszik apámék. Hangulatos, kedves emberek. Folytatjuk
