A Hét 1966/2 (11. évfolyam, 27-52. szám)
1966-10-23 / 43. szám
Kétségbeesésemben újra Jelentkeztem a hadsereghez. Visszautasítottak. Pedig számomra ez volt az utolsó lehetőség; bebizonyítani akartam, visszaszerezni magamnak az életet. Ki akartam tűnni. Nem vallottam ezt se senkinek, csupán én tudtam, hogy fölébe akartam kerülni az embereknek, mindennek, mindenkinek... „Túl vagyok az időn“. Ezt ismételgették. Ezzel akarták kedvemet szegni. Jártam, kilincseltem, kierőszakoltam a vizsgát, kierőszakoltam, hogy repülhessek. Erre az egy kártyára tettem fel mindent. A kétségbeesés olykor nevetséges lépésekre kényszeríti az embert. Most már látom nincs értelme, értelmetlen ez az erőlködés. Kicsinyke törpe vagyok, itt is, a földön is. Naivság, a nafvság csupán szép szavakat mondhat ez pedig az élethez vajmi kevés. A fülhallgatóban váratlanul zene verődik. Nem értem. Lehet, hogy ezzel akarnak nyugtatni. Aztán megint a parancsok következnek, az ügyelő tiszt hangján érzem a kétségbeesést. Jó ember, aggódik értem. Alattam nyugatnak fordul a folyó csíkja. Fuldoklás környékez. Félek a magasságmérőre pillantani. A levegő ritkasága biztosabb Jel a műszernél Is ... Ismét zene szól. Az is lehet, hogy csak képzelődöm? Aladár,a tébolyodott prímás tűnik elém. Sovány ujjait a húrokra csapja, aztán a füléhez emeli a hegedűt. Nem Játssza végig a dallamot, összefüggéstelenül a nóta soraiba csap. — Lehet? — emeli álla alá a hegedűt? Görcsölő sírás szorítja torkomat. — Még tudok. — Hol járt? — kérdezem sokára. — Szerenádozok. — Egyedül? Aztán harangozni kezdtek, hajnali rőrátéra harangoztak. Elfordult tőlem, s lefelé indult a kockaköves dombon. Lépéseinek koppanása átüt a motor zúgásán. Az életből ment kifelé. Ilyenkor minden pillanat búcsuzás. A Fogasdombon láttam utoljára, nyomorodott alakja a mélységet és magasságot fűzte egybe. Elérzékenyültem. Ha most láthatná valaki arcomat, azt hinné, mosolygok. Pedig már mozgatni sem tudom a számat, nem kapok levegőt... Érthetetlenül orrára bukik a gép, mintha a föld került volna az ég helyére ... Egyenesen zuhanok. Ezt vártam, ez az utolsó alkalom... A sebességmérő reszketve egyhelyben áll... A zuhanás jó, ennyire még sohasem éreztem, hogy jó a nyílegyenes zuhanás. Alulról csak a fénylő acélutat látni... A fülhallgatóban ordít az irányító tiszt. 6 jó ember. Aztán megrándul velem levegő ... Leszálltam. Nem tudtam megtenni. Féltem, vagy az is lehet, hogy gyenge voltam. Kiabáló, hadonászó emberek vesznek körül. Ahogy kiszállok, megtántorodom. Karanfognak és támogatva bekísérnek a szobámba. Rám csukják az ajtót. Nem szóltak nem kérdeztek semmit. Lépteik távolodó kopogását sokáig hallom még. Reszkető ujjhegyekkel az ágyon kaparászok. Itt Nelli aludt valamikor. Most nincs itt. A szekrényhez megyek és a zsebeimben kutatok, a fegyverem meghagyták, nem vették el. Örülök a hideg vas tapintásának. Nem vagyok egyedül. Nelli már'régen elment. Pedig várhatott volna, most igazán megvárhatott volna. Nelli már csak látogatóba jár hozzám. Azt mondja, nem bírja a gépek zúgását. Hazudik, tudom, hogy hazudik. Mosolyog, de érzem, ez már hazug sajnálkozás csupán. Hanyatt fekszem az ágyon, és figyelek. Lassan félhomály terül a szobára. Sokára fényszórók csíkja ver a falakra, megvilágítja a sarkot, majd a mennyezetet. Végtagjaim remegése megszűnik, aprócska öröm vibrál bennem. Egyszerre jólesik tudni, hogy élek. A fénycsóva, mintha keresne valamit a falakon; csapkod, le s fel ugrál, egy-egy pillanatra vakká válik minden, majd Ismét fényesség gyűl. Játékának, tükrök játékának is beillene ez a villogás. Jő volna meghosszabítani a fény sugarát, a végtelenbe látni. Hátha elindul valaki felém, rám kopog és aggódva vagy szigorúan faggatni kezd. • * * Egyszerre kevés lett a négyfalú szoba. Sárossá vált az utcánk. Megkoptak az ismétlődő kirándulások is. — A hegyek egyformák — Intett le kedvetlenül Nelli. — Ismerek egy öreg, kis utcát, megnézzük. Te még nem jártál ott. Este megyünk majd, amikor összeér a házak árnyéka. Örülni fogsz, szép lesz... i=-' Szebb is van. *=-■ Elmegyünk hozzánk. Anyám is örülne... — Nálatok még a medvének is sáros a talpa. Este meg csak meséltek, meséltek. Már ismerek mindent történetet. Én másra vágyom. Ez a város már Jcicsi, kevés az ember... Tétova félénkség bújt a szavak mögé. Lehet, hogy természetes vágyak ösztönözték Nellit, de bennem megfeszült valami. Mosolyogtam, simogattam, öleltem... Nem viszonozta. Éreztem, sejtettem, hogy valami mást, egészen mást vár tőlem. Egy idő óta valami dacos várakozás ült a szemeiben, amit a legforróbb pillanatok sem tudtak elűzni. A csók már nem volt mindent befedő takaró. Játék, minden csak játék. Ilyen játékos gyámoltalansággal indul minden változás. Kicsi is, nagy is. Az élet nagy helyzeteinek titka, hogy előre kell játszani. Vagy legalább éreznie a kővetkező mozdulatot... Olykor a megkésett ölelés rosszabb, mint a gonoszság. Fiunk született. Számomra ma is érthetetlen, hogy nem tudtam neki örülni. Idegen volt, idegen test került hozzánk. Nem tudtam szeretni, vagy talán nem is akartam. Nelli határtalanul boldog volt. Én kényszeredetten osztoztam szertelen örömében. Erőszakolnom kellett a mosolyt és a jókedvet is. Zajongva megérkeztek Gallaiék. Mosolyogtak, kedvesek voltak. Atyáskodva a váltamat veregették; a pólya fölé hajoltak, cüccögtek idétlenül, este énekeltek is, ahogy Krisztus születésének előestéjén szokás. — Megváltottál bennünket — lehelte Gallaíné a gyerek felé. — Mein Gott, te igazságos vagy, kárpótolsz bennünket... Gallal, mint máskor is, a vállán átvetett korsóból öntötte poharamba a bort. Hunyorogva az arcomat kutatta, figyelt. Zavarban voltam. Viszonozni kívántam a kedvességüket, de valami visszatartott. Nem tudtam felengedni a bor mámorában sem. Nellit és a gyereket magukkal vitték. — Nálunk ez családi szokás, meine Kinder. A gyereknek az anya otthonát kell előbb megismernie ... Ez a mosolygó gonoszság váratlanul ért. Segélykérőén néztem Nellire. Ö csak mosolygott, összefüggéstelen szavakat dadogtam meglepetésemben, válaszra se méltattak. — Itt nincs színvonala az életnek, meine Kinder. Itt gombát kell tenyészteni. Sampiont, hallott már arról, mi az a Sampion, mein Kind? Elmentek. Hangulat nélkül múltak a napok. Sértett ez a hirtelen fordulat, de talán egy kissé jól is esett a magány. Talán örültem te annak, hogy nem kell alakoskodnom, nem kell erőltetnem szeretetemet a gyerek iránt. A közeli emlékek most kedvesebbek voltak számomra, mint a közénk ékelődött harmadik. Sorra Jártam az ismerős kávéházakat. Ugyanúgy, mint Nellivel tettük valamikor. Felöltöztem, pontosan öt előtt tíz perccel indultam, s leültem a megszokott helyünkre. Rendeltem ás ittam. Mindent ugyanúgy, mint azelőtt. Egy hért múltán elutaztam Nellihez. Gallaiék feltűnően kedvesek voltak. Nelli is örült, láttam rajta, hogy nagyon örül az érkezésemnek. Oj voltam neki és szokatlan. Délben és este fényes asztalt terítettek, s az evés meg? kezdése előtt némán, szemüket lesütve, ájtato? san imádkoztak. Hiába erőszakol tam, nem jött a számra egyetlen fohászkodó szó sem. Fojtottak az emlékek. Gondolatban az ablakokat méricskéltem, a redőnyök most sem voltak leengedve, világos volt, kínos tisztaság és rend, rend, mindenütt rend. A fürdőszobát szerettem volna látni, ahol Gallai meztelenre vetkőztetett lányát korbácsolta. Elég volt néhány pillanat felidézése, fülembe martak a sikoltozó szavak: „Szereted?“ „Szeretem!“ A vékony szijkorbács lecsapott. Kezdődött és folytatódott a vallatás: „Szereted?“ „Szeret eml“ Földre tiporta a lányt. „Kiverem belőled.“ „Soha!“ Tudom azt Is, hogy Gallainé idegsokkot ka. pott. Napokig nem hallhatott mást, mint síkon? gató fogadkozást meg a korbács csattogását. Most kezét felém nyújtva kínál, azt mondja, mein Kind, gyermekem... „Szereted?“ „Szeretni fogom.“ Lakomán ülünk. Fényességes keresztelőnek is beillene, de úgy érzem, hogy tulajdonképpen mindenki mást ünnepel. A Gallai másnak örül, mint Nelli. A német asszony kedvessége kirívó. Egyáltalán kinek szól ez a mosolygó nyugalom? Nehéz hinnem, nehéz; a kanalak koccanásán átütnek az emlékek ... Gallai tajtékzott tehetetlenségében. „Nem azért élteml“ „Rendes ember.“ „Bekerült idegen.“ „Jő ember.“ „Becstelenné tett.“ „Szeretem.“ A kisebbik lány most széles formátlan fejével tányérja fölé hajói. Akkor imádkozott. Félt az apjától, de kegyetlenségét nem értette. Nővérét egyszerre irigyelte és sajnálta. Mindnyájunkért imádkozott: az elmúlt napok csendjéért, nyugalmukért... „Miatyánk, ki vagy a mennyekben ...“ Gallai elvakultsága nem ismert határt. Az imát sem hallotta; a suttogás nem ér fel az ordítozók füléhez. „Elvette a tisztaságod“ ... Az imádkozó lány megremegett:“ ... őrizz meg bennünket... Miatyánk...“ A kisebbik, a torz arcú Gallai lány most nyugodt. „Magamat adtam... az én jogom.“ „Szajha lettél.“ „Szeretem.“ Csapdosott, csípett a korbács, hasogatta a leánytest mezítelenségét. A bőr fehérségére ábrákat rajzoltak a vörös csíkok: kereszteket, páfránylevelek gerezdjeit, vért eresztő, keskenyke ösvényeket. A Gallai lány számára ez volt a szerelem válsága, egy más élet válsága. Nyüszítő sírás szivárgott a ház tiszta falú helyiségébe. Beleragadt az idegekbe, visszaverődött a tárgyak felületéről. Része lett a mézszepicséknek. Elég volna hangosan szólni, visszhangja kélne sírásnak, suttogásnak, átoknak, indulatnak... Elég volna megérinteni a falakat, érezhetném Nelli tüzelő odaadását, szereleméhségét. Gallainé fulldokolva sziszegte: „Állatok, érzéketlenek ... Ezt csak az állatok teszik, összeállnak, párzanak ...“ Mein Kind, mondja most kedveskedve, Gallai koccintására emeli poharát. Iszunk. A férfi mosolyog is, ez családi vonás, ha jól érzik magukat, mosolyognak. Éjszaka hívom Nellit: — Gyere, szökjünk ki az ablakon, felmegyünk a fák alá, és lefekszünk a fűbe. — Csacsi vagy. — Szebb lesz, mint valamikor ... Magához húz és ölel. Kedveskedik, suttog á fülembe. Lehet, hogy már nem szívesen idézi az emlékeket. A szerelmi hűtlenség, első foka ez, megfakulnak az emlékek. Talán már méltatlannak tartja mindazt, ami történt. Nem merem hangosan mondani, csak sejtem, mintha sátánkodva súgna valami. Érthetetlenül az ágy szélére csapok karommal: fölém hajló ördögi ábrázattal tusakodom álmomban,
