A Hét 1966/2 (11. évfolyam, 27-52. szám)

1966-10-23 / 43. szám

|SÉ|s^> Cíáb Miiét 0 ulo*«k*maj|»t fSlnH nyelvhaláron, ai Ipolytúg-lotonc-i ^űl¥v főútvonalon fokúik. Háral két oWnlt StlkC#?' domblejtőn hutádnak meg, ahova í^rW ági csapástól, háborútól menekültek Ppiv'l valaha 01 emberek. E hegyaljai Mr. jVi|;*7Í s*9 lokál nemciok Horgaimat mun- IK? VI kájukkal, jó gazdálkodással, de o ",Wm néP' hagyományok, a kulturu ápolósMfljl .iával l> kitűnnek a vidéken. Silnte meglopó, hogy milyen tájékoiottok a Iglwliis világ dolgairól a csábiak. Több mint SBMtfi hatvan „Hót" jár a faluba • csaknem •MPl minden hóiban Uj Siló olvasnak at iHB emberek, Több évilied« van ének- Ki j kar o köiségben, köiel siói lönyi tagsago főleg o »0 50 évetek korfylÍÍf&1 cttlolyóból kerül ki. Ai utóbbi évek.

b*n a kuítúrmotgalom új neve Kiló- BBlní&ftj dik Ctáb koiteghei. A pompa» sző- A,U,' I tóhegyen Immór harmadtiot rendet- MM lék meg a jáiási siüreti ünnepségeéS^WM kl8t Aho9T 0 fat*‘ néP* k*,,UI •f,e

IS as ünnepségre, aszerint bócsujarás-KgföjJ nak, vendégségnek Is nevezhetjük.

Világi búcsúnak. Mert egyháti bú-U

mm

es ú is volt Csábon, szeptember 10-árt. S rá egy hétre került sor a szüreti ünnepségre. A csábiak szerint a második búcsúra. Mert szeptember 24-re is sütöttek-föztek a falubeliek, az utcákat tisztára söpörték s kora reggel mór ünneplőben várták a vendégeket. Itt voltak ismét a rokonok, jobarátok, munkatársak. Míg a fiatalok hagyományos öltözékben vonultak végig a falun, fel a szőlőhegyre, az öregek a kapuban állva figyelők a menetet. Zagyká iánosné és Varga Rozália már jól a hetven felé lehetnek, mégis valami kimondhatatlan öröm tükröződött szemükben, amikor a menet elhaladt előttük. Az unokalányt, Mártát figyelték, aki a menetben karonfogva lépkedett barátnőivel, Farkas Veronikával és Jakab Rózsikéval, akiket Losoncról, munkahelyükről hivott meg erre az ünnepségre. Természetesen, ünnepi ebédel Is megvendégelték őkeL- Nagyon szépet tetszik látni - dicsekedik a két öreg. - így kellene mindig együtt menetelniük az embereknek.

S hogy mennyire szivükön viselték a falu öregjei ezen kulturális megmozdulást, azt ünnepi ruhájuk is kifejezte. Abba a feketébe öltöztek, amelyben egy héttel ezelőtt búcsú napján, a templomban Imádkoztak. Most ebben a ruhában a világi búcsúra, a szőlőhegyre mennek fel, gyönyörködni a kultúrában, az ünnepi műsorban.

A szomszéd ház előtt egy kislány néz éppen a fényképezőgép lencsébe. Édes süteményt majszol s közben-közben elfeledkezve az evésről, látott szájjal figyeli az ünnepi menetet

Zagyká Lászláékkal hozott össze a véletlen, csupán azért, mert a falu egyharmada Zagyká, Balga és Jakab nevezetű.

A beszéd egyszerűen kezdődött.- Hogy tetszik o rendezvény? - kérdem Zagyká Lászlótól.- Szokássá vált már, - válaszol, egyszerűen. - Szép. De volaml újdonság is kellene, mert amit gyakran lát az ember, azt megúnja, pillant mosolyogva mellette állá feleségére, habár 6 a rendezvényre gondolt. Dohát ennek a kis községnek az is nagy büszkeség, hogy ilyen szép ünnepség színtere.- Ügy látom, nem is olyan kicsi ez a község, - folytatom tovább a

beszédet. - Amint hallom, 1200 lakása van. Ne, és hogy megy a szaporodás a faluban?

Hát ami a házakat illeti, az sckkal több van, mint valamikor volt. Clj utcasorok épültek. A gyerekek, azok lassabban szaporodnak, valamikor négy-öt volt egy családban, ma egy-kettő.

Zagykóéknak két gyerekük van. Tíz éven felüli kislány és egy katonafiú. De házuk is kettő van. Az öreg ház, melyben még ott áll a kandallá, s a falu végén egy új ház, három szobás, összkomfortos. De ök csak az öreg házban laknak, mert így szekták meg, közel van az üzlet, a l:c:sma, ahova esténként benéz egy korsé sörre. Nekik már nincs kedvük az új házba menni, mire hazajön a katonafiú, addigra rendbe

NÚBIAI RÉMÜLET

és

feldobott korona

Novemberben lesz két éve, hogy a világjáró csehszlovák mérnökök, Zigmund és Hanzelka megjöttek ázsiai Htjukról. Lezajlottak a nagy sajtójogadások, munkában volt a rádió, a televízió, elkészült egy-egy utibeszámoló és azóta is olvashatjuk itt-ott az újságban úti élményeik egy-egy részletét, azóta is találkozunk nevükkel, valahogy mégis eltűntek a nyilvánosság reflektorfényéből. Az olvasó, a rádióhallgató néha arra gondol, mi van velük? Üjabb utakra indultak talán? Könnyen elképzelhető, hiszen hiába járták be a világot, felfedezni való, új látnivaló mindig akad. A világjáró szeme is az évek, a tapasztalatok során lesz élesebb és képes észrevenni olyan érdekes és fontos mozzanatokat is, amelyek mellett korábban elhaladt volna.

Ez a feltevés azonban nem jelel meg a való ságnak, az utazók Itthon tartózkodnak, csak éppen kizárták életükből a nyilvánosságot. Ma gam is nem hivatalos minőségben, minden újságíró kellék, jegyzetfüzet, ceruza nélkül, egy véletlenül adódó alkalom folytán kerültem abba a helyzetbe, hogy rövid időt együtt tölthettem Miroslav Ztkmunddal, a gottwaldovi Moszkva hotelben. Az ő állandó otthona ugyanis Gottwaldovban van, míg társa, jifi Hanzelka Prágában lakik. Egészen „civil" jellegű beszélgetésünk folyamán megkérdeztem, hogy miképpen juthat el hozzá egy elszánt újságíró, hiszen a jól izolált és őrzött villába a házigazda engedélye nélkül legfeljebb betöréssel, vagy kalandregénybe illő csellel lehet csak bejutni. (Ehhez a mi újságíróink talán nem fantáziátlanok, inkább kényelmesek vagy joglisztelők./ Telefonjának titkos száma van, ezen úton sem zavarhatják a kiváncsiak.

— Higyje el, szükségünk volt az ilyen radikális intézkedésekre, hogy biztosítani tudjuk nyugalmunkat — amire nagyon rászolgáltunk. Hiszen a fárasztó út után szinte alkalmunk sem volt a pihenésre, elvesztünk a különböző sajtóértekezletek zuhatagában a nyilatkozatokban, elárasztottak kérdésekkel és megvallom őszintén, mindkettőnket legjobban az merített ki, hogy rengeteg sztereotip kérdést kaptunk. Nincs fogalma róla, milyen pokoli százszor és százszor ugyanazt a kérdést hallani, és százszor és százszor ismételni magunkat? Mint a

vándor, ha oázist lát a Szaharában, olyan megkönnyebbüléssel lélegzettünk fel Hanzelkával, ha valaki végre eredeti kérdéssel fordult hozzánk. Ilyen esetben aztán szívesen foglalkoztunk egy-egy témával akár egész estén át. Semmi esetre se higyje azonban, hogy visszavonultságom alatt csak a kertemmel bíbelődöm — mert nagyon szívesen kertészkedem —, hanem azt a hatalmas anyagot dolgozom jel, amit ázsiai utunkról magammal hoztam. Hiszen nem holt anyag ez, amit félre lehet tenni, hanem bennem él, állandóan foglalkoztat és arra kényszerít, hogy neki ts életet adjak. Valóban a várandós anyát kell példaként felhoznom, akinek elérkezett az ideje, múlnak a napok és mégsem tudja gyermekét megszülni. Szükség volt tehát a radikális megoldásra.

— Előbb említette, hogy szívesen törődik a kerttel. Bizonyára hozott sok különös, egzotikus növényt ts, hogy meghonosítsa és szépségükben Itthon Is gyönyörködjön, látásuknál emlékezzen.

— Hogyne, ez természetes, sőt virág- és növénykedvelö jóbarátaimra is gondoltam, akik örömmel fogadnak egy-egy ritkaságot. Csaknem mindenki hallott már az Ázsiában, különösen Kína egyes vidékein termő Zsen-Senröl. Ez egy rendkívül kényes növény „nem hagyja magát" tervszerűen termeszteni. Sok magot hoztam belőle, de csak kettőből sikerült növényt nevelnie a prágai botanikus kertnek, amelynek ajándékoztam, pedig ott aztán minden szükséges feltételt meg tudnák teremteni, hogy kedvező körülmények között növekedjék.

— Valóban olyan nagy ennek a növénynek a gyógyereje? És tulajdonképpen mire jó?

— A Zsen-Sen valóban hatásos szer, nem valamilyen meghatározott betegség ellen használják, az általános életerőt növelt az emberben, a fiatalságot hosszabbítja meg — feleli Zikmund mérnök meggyőződéssel.

Megkérdeztem, klpröbálta-e saját magán e csodaszer hatását, de nevetve tiltakozott: egyelőre semmi csodaszer használatát nem érzi szükségesnek. Ogy tudom, a Zsen-Sen öshazá ját, Kínát, nem érintették ázsiai útjuk során.

— Így tartottuk helyesnek, hiszen egy ilyen nagy birodalmat megkötött kezekkel bejárni mi értelme lett volna. Ahol nem mozoghatunk sza