A Hét 1966/2 (11. évfolyam, 27-52. szám)
1966-08-28 / 35. szám
Abara az irodalomtörténetben Immár két éve, hogy összekovácsolódtak a Csehszlovákiában élé magyar értelmiségi fiatalok klubjai. A tennlakarás helyet kér magának. A természetes történelmi fejlődés leglgazabb törvénye ez. Az ember társas lény, nem szereti a magányt. Megértő emberi közösségben kíván élni, nemcsak nemzetközi, de nemzeti alapon is. Ha az élet és a fejlődés dialektikáját vesszílk alapul, akkor ez az állítás a legegyszerűbben gondolkodó ember számára is érthető és elfogadható. Az egymáshoz tartozás gyakorlati megvalósítása üdvös és hasznos cselekedet, bármilyen szemszögből nézzük Is. A közösségbe tömörülésnél Igazi értelmet ad a tudatosan meghatározott cél és tett. S mivel ez Jellemzi a prágai, a pozsonyi, a komáromi, a dunaszerdahelyl, a kassal stb. magyar Ifjúsági klubok életét és munkáját, úgy vélem, nagyon hasznos és okos dolog volt e klubok létrehozása. Nemzeti hagyományaink ápolása, az erkölcsös és humanista szellem kialakítása, és persze a szórakozás a célja e kluboknak, amit fiataljaink ez évi, abarai táborozása Is bizonyít. Aki csak egy napot is tölthetett társaságukban, boldog örömmel nyugtázhatta, hogy nagyszerű fiatal magyar értelmiségünk nőtt és nő fel. Aggódásra nincs okunk, mert mindanynyluk lelkét a tiszta humanizmus, a nacionalista sallangoktól mentes nemzeti öntudat, a népek és nemzetek szeretető és megbecsülése hatja át. Ügy vélem, méltán megérdemlik Fábry Zoltán bizalmát, és azt a nagy megtiszteltetést, hogy Magyarország legnagyobb élő Írója, Németh László is felkereste őket, a füzesekkel koszorúzott Labore parti sátortáborban. Így a csendesen folydogáló Labore partján elterülő kis falucska, Abara is bekerült az Irodalomtörténetbe. A kuruc múltukra oly büszke abaralak az itt táborozó fiatalokat és Német Lászlót örökre szivükbe zárták. A mostoha időjárás sokban akadályozta a tervezett kulturális feladatok végrehajtását. A program igen gazdag volt, a többi között: ismerkedés a bodrogközi falvak lakóival, történelmi, kulturális és népi hagyományaikkal. Persze ezekből nem minden valósulhatott meg, a már említett gyakori esőzések miatt. így is igen hasznos, egy egész életre kiható, élményekben gazdag két hét volt ez, mind a fiatalok, mind az abaralak számára. Abara népe példás erkölcsű, gerinces, müveit fiatal értelmiségiekkel ismerkedhetett meg. Tökéletesen rácáfoltak az ifjúságról terjesztett, rossz értelmű legendákra, íme, ilyen Ifjúság is van, és ml igen, igen büszkék vagyunk rájuk! Az a maroknyi, de tartalmas, szívhez szóló műsor is, amellyel az abaraiaknak kedveskedtek, felejthetetlen élmény marad mindenki számára, aki csak látta. De úgy_vélem, az itt táborozó fiatalok sem felejtik el e nép kedvességét, szeretetét. Csak sajnálni tudom azokat a klubtagokat, akik nem vettek részt a Labore parti, nyári ifjúsági táborozáson. Egyetlen egy fiatal költőt, írót nem láttam a táborozáson Nagy mulasztást követtek el újságjaink is, de kiváltképpen az Oj Ifjúság, hogy nem küldött tudósítót a fiatalok találkozójára. Egyedül az Oj Szó képviseltette magát a táborozáson. A tennlakarás teret és helyet kér magának — így kezdtem cikkemet. S hadd fejezzem be ezekkel a gondolatokkal, amelyek szorosan az előbbiekhez kapcsolódnak. A modern kor és társadalom emberét az „elidegenedés“ életérzése fenyegeti, szerte a civilizált világban. Ez az életérzés — mint társadalmi kór — jelentkezik a szocialista társadalmakon belül is, különösen az értelmiségiek körében. Szociológusok, Írók, társadalmi személyiségek vitatkoznak azon, hogy az elidegenedés folyamata törvényszerű velejárója-e a technikai fejlődésnek, a városi életformának? Ezt a Jövő nemzedéke dönti majd el. Annyi bizonyos, hogy fiataljainkban él a vágy az egészséges közösségi életforma után. Erről a klubok élete is tanúskodik. S az ifjúsági klubok hathatós segítséget nyújthatnak számukra az említett „elidegenedő“ életstílus leküzdésében. Többek között ezért is fel kell karolnunk az ifjúsági klubokat és támogatni őket, erkölcsi és anyagi téren egyaránt. Tűrök Elemér Művelt kultúrházigazgatókat! Levelet kaptam a Jómúltkor, a dióspatonyi szövetkezetesek Írták. „Megkezdjük a kultúrház építését, gyere el az ünnepélyre“. A beépítésre váró telken fekete kendős öregasszonyok és plonirjelvényes kisiskolások, javakorbeli szövetkezeti tagok és a faluból elkerült gyárimunkások, tanítók és háziasszonyok — a falu apraja-nagyja — latolgatta, milyen, mekkora, hány termes is legyen a kultúrház. Az alapkő letétele után az ünnepélyen javéban szólt már a muzsika, amikor agy Jó hatvanas parasztember — később tudtam meg: régi munkásmozgalmi harcos — megjegyzésére figyeltem fel. Nézegette az asztalra terített tervrajzot, elégedetten bólogatott. — Templomnak is beillene, akkora... — mondotta büszkén. Az asztalnál ülő rádióriporter azon nyomban odatartotta az illető elé a mikrofont. Ritka pillanat az manapság, hogy valaki eredeti gondolatokkal, frázisok nélkül mondja meg a véleményét. A bácsi további vélemény nyilvánítása azonban rövid volt. Kajla bajusza alatt elmosolyodott, az asztalién ülő járási emberek felé tekintett és csak azt kérdezte tőlük: — A kultúrház akkora lesz, mint egy templom. De... lesz-e bele „pap“? Az ünnepélyen részt vevő „hivatalos“ ember megértette, mire célzott az öreg szövetkezetes. Konkrét feleletet azonban, ki tudja mért — nem adott. Mostanában gyakran Dlóspatony mellett vezet el utam és ez a kis epizód mindig eszembe jut. Es valahányszor egy-egy épülő falusi kultúrházat látok, mindig megjelenik lelki szemeim előtt a dióspatonyi mokény magyar. Nem ő az egyedüli, aki már észrevette, hogy a milliós költségekkel épült, palotaszerü kultúrházakban nem mindig a leghlvatottabbak gondoskodnak a falusi ember lelki szükségleteiről. A kultúra terjesztése nemcsak jóakarat, hanem ismeretek, műveltség kérdése is. Nem egy községben a vezetőség — sajnos — így gondolkodik: „Rábízzuk a Jánosra a kultúrház vezetését. Rokkant szegény, ott könnyű dolga lesz.“ így történhetett meg sok helyen, hogy a kultúrház-vezetö funkciója gondnoki teendőkké degradálódott, mi több, sok községben a művelődési ház vezetőjének teendőjét csak a termek fűtésében, takarításában látják. Ezekben a falvakban az ifjúság — és nemcsak az ifjúság —, mint a mély vízbe dobott, úszni nem tudó, csak „kapálódzik“ a kultúra legtöbbször nagyon Is sekély vizében. Elgondolkozom rajta, vajon a dióspatonyi szövetkezetes gondolattársításában az épülő kultúrházzal kapcsolatban, miért éppen a „templom“ és a „pap“ szavakat használta. Talán mert egykor a faluban ilyen méretű, a falusiak összejövetelét szolgáló épület csak a templom volt? Es a templommal kapcsolatban, első számú asszociációként az ott működő pap személyére gondolunk? Volt is a régi faluban pap, nem is egy. Ezek egyetemi színvonalon, jó fél évtizedig tanulták a lelkek gondozásának művészetét. Es itt tegyük fel a kérdést: évente hányán hagyják el népművelési középiskoláink padjait? Alig harmincan-negyvenen. Az egyetemi végzettséggel rendelkező népművelők száma pedig még ennél Is alacsonyabb. Sokat beszélnek ma a közvéleménykutatásról, a szociológiáról, az egyes kisebb társadalmi csoportok megismeréséről és befolyásolásáról, kulturáltabbá tételéről. Beszéltem a minap egy most végző egyetemi hallgatóval — népművelés szakossal —, aki még fél éve arról álmodott, hogy ha lehet, Gútára — az ország legnagyobb falujába — megy dolgozni, hogy ott a kultúrház vezetése közben sok más mindenre Is megtaníthassa a falusi embert. „Tavaly előtt — mondotta — Gútán jártam, bementem néhány, kívülről nagyszerűen festő, vadonatúj házba. Két-három-négyszobás, villaszerű ház volt valamennyi. Látszott, hogy a házigazda nem sajnálta a pénzt és volt is miből építkeznie A gyönyörűen berendezett lakásban azonban csak egyetlen helyiséget, a konyhát használták. Itt főztek, itt társalogtak és itt is aludtak ...“ — Hej, ha én Gutára kerülhetnék... —sóhajtott a fiú. Nem került Gutára. Azt tervezte, hogy a falu népét majd megtanítja új módon élni. Kultúrház Igazgatóként majd megszeretteti velük a könyvet, a komoly zenét, a képzőművészetet. A fiú ehelyett, az egyik központi hivatalban statisztikát készít. Naponta, hetenként kimutatást készít, hogy az orszőgban, járásonként, kerületenként egy-egy évadban hány műkedvelő előadást, hány „ki mit tud“ estet rendeztek. — A kultúrház igazgatójának — mondotta akkor a fiú — nemcsak arról kell tudnia, ami a gondjaira bízott épület falain belül történik. Abban, hogy a mai falusi ember gépkocsit, motorkerékpárt, televíziót, hűtőszekrényt vásárol, nemcsak az anyagi emelkedés tényét kell látni. A legkorszerűbb gépkocsi tulajdonosa Is élhet maradi módon, ha a 35—40 lóerőt nem tudja ésszerűen kihasználni. A gépkocsitulajdonosnak sokszor meg kell mutatnia, hogy a modern közlekedési eszköz, milyen szórakozási, művelődési lehetőségeket teremt. A legújabb típusú tv-készülék tulajdonosa is maradi ízlésű lesz, ha nem szerettetik meg vele a magasabb rendű művészetet, ha számára csak a magyar nóta és a könnyű fajsúlyú müvek Jelentik a mű-VésZGtBt Es vajon a többmilliós költséggel épült kultúrház önmagában kielégíti-e a falu művelődési igényeit? A tudomány, a kultúra avatott „papja“ hiányában csak kontár módon. Az e téren megtakarított összeget a társadalom mindenképpen a veszteséglistán látja majd viszont. TÓTH MIHÁLY
