A Hét 1966/2 (11. évfolyam, 27-52. szám)
1966-08-21 / 34. szám
SIMKÓ TIBOR TAVASZI TISZ TULÁS Az új tavaszban ósdi, szent romok román-ív arca lángolt teli gyommal; a város végén karcsú templomok vártak harangzúgással s liliommal. Alattam lomhán, hömpölyögve folyt a folyó. Vele hullt az éj is vissza. S a mélység hörgőit, mint kis medve fojt, vagy mint a vad, ha vérét tigris issza. Villám csapott föl ismét és a menny gongján dörejjé vált a lenti hörgés; s én megláthattam, mennyi még a szenny a vén folyóban, mennyi meggyötört és elhervadt lélek lakja városom; a zöld tavaszhoz mennyi ősz-avarja fut, meg-megáll, riadva jár, oson, amíg egy szál örökre elzavarja. Láttam tivornyás grófnőt, herceget parázna lakodalom, léha kedvvel, ahol a násznép azzal hencegett, amit az állat is csak néha kedvel. tábornokot, ki józanul életét döntötte sírba, aki jól tanult, apját emlegette sírva. híres orvost részegen, hallgatag friss, furcsa hullám, a parti részeken akit kivetett a hullám. Sikátorsarkán mérges Andrisok káromkodtak; csak röhögött a járás. A házak falán kérges, nagy piszok. A kocsmákban a Lili Marién járta. Éj szállt, de mintha száz Nap tündököl, vakítón, vadul, villogott az égbolt, Reá — megannyi megkövült ököl — tornyok meredtek imbolyogva. Rég volt. Illusztrálta VARGA LAJOS Láttam papot, ki undorodva tört az ország fölött Isten adta pálcát. szerette a nőket és a sört S láttam korán elaggott, halk apácát. Láttam a Lányt is — leng füst-hajút, amint merengett, leste önfeledten, hogy érte jön a kék-ezüst Tejút, s majd csillagként őrködhet énfelettem. Én láttam fényes márványküszöböt, min páriák halottja hevert, tűrve tíz körmével a sárgán kiköpött bagót, mint kéjevágyó, kivert kurva. Szüzeket láttam félig meztelen, s babákat, ahogy csődörökké váltak, és anyákat, élvezni esztelen, a férjek segítségért kiabáltak. S míg nőtt a kedv, és sokasodtak a nagy rendjelek s a háj az iparbárón, a pékek előtt egész éjszaka toprongyos tömeg ült kenyérre várón. Koldusok álltak az ajtók elé. A nép, a dacos, büszke nép könyörgött; De valami mozdult Kelet felé; a messzi éjben ágyú szava dörgött. Valami megmozdult az arcokon; a szemekben remények tüze lobbant. Mert túl az éjen, túl a harcokon már pedzették a jót. a jól-t, a jobban-t. — Alattam lustán hömpölygött az ár; a vihar villámokat szőrt az égen. Köröskörül táncos, csörgő bazár. Köröskörül átkot hörgött a szégyen. Tavasz volt, ám a zöld tavaszba holt idők posvadt iszapja fújta mérgét. S mégis... — Nem messze víg kamasz dalolt, a híd karfáján állig húzva térdét. ...Ej szállt, de mintha száz Nap tündököl, vidáman, vadul villogott az égbolt. A villámokhoz bősz kamasz-ököl verte a taktust indulónak. Szép voltl szének Németországba történő áttelepítésére vonatkozólag Intézkedéseket kell foganatosítani“. Mi lesz velünk? Egy pillanatra felcsillan a remény, hátha győz a józanság. Hozzánk minden megkésve érkezik: a hírek, a jelentések, döntéseit és ezek értelme is. Kivágott újságdarabon mutogatják nekem félve, hogy megváltozik a döntés: „a magyarok kivándoróltatása nagyobbrészt lakosságcsere formájában fog történni“. Több, mint egy éves késéssel jut el hozzánk a reménynek ez a kis villanása. Hátha győz a józanság. Dohát micsoda remény ez is. A magamfajtának és sok-sok hozzám hasonlónak mennie kell így is, úgy is, legfeljebb csak az intézkedés formája, vagy a távozásra szólító papír szövege lesz más. Találgatjuk, fontolgatjuk a rémhírnek beillő nagyhatalmú döntéseket. Elképzelhetetlen, hogy megvalósuljanak a barbárság napjai. Rákövesedünk a hírekre, mozdulatlanná dermedünk, mint a föld fagyába gurult búzaszál. Lassan már kívülről tudom a vasárnapi prédikációk és bibliai idézetek szövegét. Ünnephosszat Máté Evangéliumának tételeit. Krisztus Hegyi beszédét magyarázza a pap: „Boldogok a lelki szegények, mert övék a mennyeknek országa“. Zsúfolásig telik a templom, még a padok végén Is állnak. Mindenki énekel, a máskor suttogva mondott Miatyánk most mormolva tölti be a templomot. A názárétt Jézus ájtatos vigasztalása, félelmet oldó orvosság: „Boldogok, akik sírnak, mert ők megvígasztaltatnak“. Bűnbocsánatért esedezünk, a mások bűneinek bocsánatáért. A százötven kálvinista zsoltár közül leggyakrabban a XVIII- at énekeljük: „Uram, a töredelmes' szivet te szereted.. Olykor úgy érzem, hogy a templomboltozat az egek magasságáig tágul, kis időre a telkekbe fészkel Krisztus béketflrő nyugalma; „Boldogok a szelídek, mert ők örökségül bírják a földet“. Szótlanul, laza. fekete sorokban bandukolunk hazafelé, megnyugodva, mint akik tudják, hogy kell élnie és mit kell cselekednie az igaz kereszténynek: „Boldogok, akik éhezik és szomjuhozzák az igazságot; mert ők megelégítettnek“. / Napnyugtáig boldogok és szelídek vagyunk. De ez csak addig tart, míg el nem jő az este, az éjszaka után fel nem kél a nap. A reggelek váltanak a színeken, elmossák a templomfalak ezüstcsíkos rajzait, vigasz sincs, nyugalom sincs. Egymást falják a napok, a hétfő sátánként telepszik a vasárnap imádságaira. Hétfő a gondok napja, a gonoszságé, a Judásoké, a harminc ezüstpénzé. Míg iskolába jártam, éreztem az idő és á napok értelmét. Kötelességeim voltak. Emberekhez, ünnepekhez, eseményekhez volt közöm. Tartozom valakihez; kapcsolatom volt az idővel, a tárgyakkal. Ha föld pora voltam is. remény erősített; valamikor életet érdemlő ember lehetek ... Most senki sem biz meg semmivel. Senki sem kér számon tőlem semmit. Nem vígasztalnak, de nem is ösztökélnek, élhetek a magam választása szerint. Ez a három hónapos semmittevés az élet legszélére szorított. Vélt magasságból süllyedek egyre mélyebbre, észrevétlenül is lefelé visz az út: ácsoroghatok, verekedhetek, ölelkezhetek és járhatok vigasztalódni a vasárnapi prédikációkra. s,Boldogok az irgalmasok, mert ők Irgalmasságot nyernek". Idétlen kapaszkodás? hazug fohászkodásom jutalmát várom az Istentől. Kérvényeket írok a környező szlovák iskolák Igazgatóságaihoz . Féltucatnyi helyről válaszra sem méltatnak. „Boldogok a békességre tgyekezők, mert ők az isten fiainak mondatnak ...“ Az új változásnak kétirányú lépcsősora van. Az egyik lefelé visz, a másikon emelkedni lehet. Az idegen nyelvű hlvtalnoksereg most az elsőfokú ranglétra; ez a hatalom első foka. A zsidó családok hazakerült töredékei kereskednek; átfestik, vagy leszedik a Grossmann, Jaku-. bovics, Fanika, Vitriol és Braun üzlet clmtábláit: halottak emlékért takarják. Gyorsan gazdagodnak, az országot járják és egyenesen a gépek alól hozzák az árut. Forgatják a pénzt, százféle üzletbe fognak; országhatártól országhatárig szövik a kereskedelem látható és láthatatlan hálózatát. Gyorsan gazdagodni tragédiájukat követő íratlan törvény. Nem is titkolják, lakásaikat sem rendezik be. Képtelenek itt tovább élni. Üjra gyűjtik a pénzt, templomokba sem járnak, csak szombatonként a temetőbe, emlékeznek és búcsúzkodnak a hetedizigleni ősöktől. A felfelé vezető lépcsősornak ez a legalsó foka; félelmetes és szomorú emelkedő. Az utána következőn az újonnan jöttek állnak: a háború győztesei. Hősök és magukat hősöknek kiáltők. Becsületesek és becstelenek. Több a jutalmát kérő, kevesebb az új eszme igazát és útját egyengető. Az élelmesebbje üzletet nyit, birtokok gondnokságát vállalja, parancsolni és gazdagodni akar. Folytatjuk' 13
