A Hét 1966/2 (11. évfolyam, 27-52. szám)
1966-08-21 / 34. szám
'Harminc évvel ezelőtt halt meq ieuertco García Lorca spanyol költő és irámalró, a moaem európai költészet egyik úttörőié. Az ebből az alkalom bói közölt részletet Németh László Saikódi esték könyve García Lorca színpada clmü tanulmányából vettük. García Lorca telies hittel s ami fontosaoo: teljes tájékozottsággal vetette magái a nyugati művészetnek aoba a nagy, s mondhatnánk veszélyes vállalkozásába, amely a költeszetDen Rimbaud-val és Mellárneval, a ’esteszetben a oosztimpreszszionistákkal — szerinte tőkent a kubistákkal - s a zenében Debussyvel kezdődött. Rendkívül sokoldalú emoer volt; teljes művei gyönyörű ú| spanyol kiadásában kották is vannak; népdalok, amelyeket ma« ga gyűjtött es dolgozott tel, a Vérnász és Yerma maga költötte betétjei, nászindulók, altatók; a címlapokat szöveget meglepő rajzok díszítik, amelyeknek egyike-másíka honfitársára, Picassóra emlékeztet • ezeket olyan komolyan vette, hogy kiállítást is akart rendezni belőlük. Előadásai, a róluk szóló újságbeszámolók képét adnak, hogy mint elméleti emoer hogy fogta tel ezeket az irányokat, amelyeket a spanyol szellem sokkal mohóbban és mélyebben engedett magába, mint a biztos part ellökésétől húzódó magyart s épp ezért korábban elemzett ist gondoljunk csak a képre, melyet Ortega adott Lorca ifjúságában a legfrissebb európai művészetről. E művészet jellemző sajátságai hogy a nyomatékot viiágró1 és életről a művészetre, kiteiezesre helyezte. A kettő természetesen elválaszthatatlan; a világról, a társadalomról csak úgy lehet igazán újat mondanunk, ha új eszközöket is terem« tünk hozzá (milyen lassan érik meg például a regényforma is a XIX. század társadalmi és lélektani felfedezéseire) viszont a kifejezés új lehetőségei, még a pusztán mechanikaiak is (például a klasszikus forma bevezetése a magyar nyelvbe) új érzéseket, árnyalatokat, magatartást szabadítanak fel. Mégsem durvítjuk el túlságosan a dolgot, ha azt mondjuk, hogy*a nyugati művészet, miután azokat az eredményeket, amelyek az újkori módszer alkalmazásával társadalmi* lélektani téren vívmányokban; felfedezésekben elérhetőek voltak, lefölözte; áttért a művészi eredmények kicsikarásának egy másik; keservesebb módjára, amely a művészi megközelítés eszközeinek folytonos változtatásával igyekszik a meglevő anyagból új vívmányokat felszínre hozni. Hogy ez nagyobb távlatból az ezüstkorok ismerős és reménytelen erőfeszítésének tűnik-e majd fel, amelyet o kor társadalmi adottságai korlátoznak: annak az eldöntéséhez az enyémnél nagyobb bátorság kell: az azonban biztos, hogy a művészek, akik e vállalkozásba dobták az életüket, főképp a Garcia Lorcaféle friss, férfias lelkek, nem mint valami zsákutcába, hanem mint új kontinensek felé vivő Kolumbuszútba szálltak belé. A költészetben az az eszköz, amelyet az új művészet munkába veszt a nyelv. A költő voltaképpen mindig a nyelv ellenére fejezi ki magát; vagy, mondjuk legalább annyira a nyelv ellenére, mint segélyével; metaforái, képei, hangkeverése, ritmusa, megannyi csempészfogás; hogy a nyelven, ezen az élményt tájékoztató jelekké denaturáló közegen; eredeti frisseségben, teljességében vihesse át. A nyelv azonban bizonyos határon túl ellenáll ennek a csempészetnek: azt megengedi; hogy a kialudt szavak rejtett tüzét mágiájával felélessze, hogy hangjait érzékeltető zenére kényszerítse; hogy képei értelme mögé egy második értelmet dugjon; de nem engedi fölborítani nyelvtanát, logikáját; azt, hogy a költői mondatnak közhasználatú jelentése is legyen. A Baudelaire utáni költészet azonban épp itt indul harcba, eleinte persze az élmény jogán, hogy azt a nyelv tilalma ellenére eqész bonyolultságában éreztesse, később meg már, hogy a halmazállapotvál* tozásra kényszerített nyelv új lehetőségeit. varázslatát mint valami tudós kikísérletezze. Voltaképp még mindig az újkori kísérletező szellem nagy vállalkozása ez, omely a közönséges polgárt meghökkenti, bennünket gondolkozóba ejt, a művész ösztönét, szimatát azonban új lehegánydal hatása. Ha az új ;,szürrealista" műveszet az újkori kísérletező kedv lendületeoen, de a bevált módszer, az elemzés maga möge rúgásával vágódik ki a kortárs-Európából, a spanyol cigánydal, a gltara mint egv sndálatos mély kút nyinála igen korán, szinte első költői lik fel Lorca előtt, amelyen át elámulva lát bele egy elfeledt, nagy érzékenységű, Európa alatti világba. A cigányok Andalúziában egész más szolgálatot tettek a népköltészetben, mint nálunk, ahol az úri eredetű műnépdalok citrázóivá váltak. Lorca szülőhazája, Granada környékén ők éppen azt őrizték meg s gazdagították ősi indiai elemekFederico Garcia Lorca* tőségekkel ingerli. Garcia Lorca az új költészet mérsékeltebb hívei közé tartozik, akik a nyelv megolvasztását, a logikátlan képbeszédet az érzelem nevében követelik. Góngoretanulmányában van a szép meghatározás: a kép az érzelem fordítása. Nos, ha fordítás, akkor a hűsége; hatása a fontos, nem köznapi érthetősége. Egyik előadásában a költői alkotás három fokát a képzelet; ihlet és _ megszökés szavakkal írja le. ;,A képzelet az a képessége a léleknek, hogy valamit fölfedezzen. A képzelet mindig csak a valóság elemeiből tud építkezni: a költő tornyot épít vele az elemek s a titok ellen. Megtámadhatatlan, rendezett.; de a legszebb madarak, a legragyogóbb fény rendesen megszökik előle. Azt csak az ihletesség fogja meg; amely az elemzéstől a hit, a kauzalitás, indokoltság felől oz „így van* felé lép. A képzeletnek emberi logikája van, az ihletettségnek költői logikája. Ha a képzelet fölfedezés; ez ajándék: ugrás új, szűz érzések világa felé, megszökés a valóságtól az álom útján, a tudattalan útján; azon az úton, amit az ihletés; ajándékozó, szokatlan erő diktál.9. Azaz Garcia Lorca is ellökte a tutajt attól a parttól, amelytől annyi nyugati költő, festő, zeneszerző. De lépéseivel egy másik talajt adó élmény egészíti ki ezt a merész ismeretlenbe-ugrást. Ez a népköltészet, pontosabban az andalúziai cikel; amire modem zeneszerzőink az igazi parasztzenében találtak rá. Lorca legteljesebb, tán legszebb tanulmánya, melyet érdemes volna lefordítani, épp erről az ősi dalról; a Cante iondóról szól. Mint ebből az előadásból megtudjuk, a Cante Jondónak is megvolt a Bartókja, Kodálya: de Falla, a nagy spanyol zeneszerző, aki már maga sem volt a Folklore-nak ebben az ágában egészen úttörő. Ez a tudós, (akiről Garcia Lorca olyasformán beszél; mint a mi fiataljaink Bartókról) három rétegét különbözteti meg a Cante Jondóban levő keleti elemeknek; I. a Vili. századig használt bizánci liturgiából eredőt, II. a szaracénok által hozottat, melynek a rokonai Észak-Afrikában találhatók meg. III.; amelyet a Tamerlán lovasai elől menekülő cigányok hoztak indiai hazájukból. Glinkát, aki a negyvenes években járt Granadában, Lorca szerint ez a cigánydal bátorította fel az orosz népköltészet zenei megszólaltatására. Az ifjú Debussy a párizsi világkiállításon sokat hallgatta, s az Ibérián kezdve egész sor művében idézi fel, anélkül, hogy Andalúziában járt volna. A szűk, szeksztányi távon mozgó atonális melódiák, varázsdobszerű hangismétléseikkel - mutatis mutandis i- olyanféle hatást tettek a zeneszerzőkre; mint Bartókékra a kelet-európai pentatónia: levezették őket egy Európa alatti világba. Lorca nem mentes a mi ifjúságunk «ultúr-nacionalizmusától. Büszke rá, nogy az új lesteszet legnagyoDOjai; Picasso, Gris, Miro spanyolok. Arról is meq van győzőave; hogy Spanyolország Európa egyetősi rétegeihez lehet hozzáférni, ha ezt a spanyolok idáig el is mulasztották. De ami a költőt igazán megfogja ezekoen a dalokban, az mégiscsak a hangulat mélységé, az érzés igazsaga s tökéletes stelizáltsaga. Jellemző, hogy a népi enek milyen sajátságait emeli ki. „Bonyolult érzelmi állapotokat telitalálatszerűen fog három-negy sorba.* „Pátosz van a mélyen, de igazi 9 egy nép, amely keresztoetett karral nézi a csillagokat, s niába várja a megváltó jelet.” „Nem ismeri a castiliaiak, katalánok középhangját: a lírai megfontoltságot, amely alazatos lelkiállapotokat, egyszerű erzeseket szeret kifejezni. Vagy a csillagokhoz kiált, vagy útjai vörös porát csókolja.'' Nincsenek tájai, nincs tájtelidéző erő benne, mint az ausztriai népdalokban: a Cante Jondo mindig az éjszakából szól, nincs reggele, este. je, negye, síksága: önön lelki táját járja, de testvérként szólítja a levegőt, tengert, holdat, s mindenek feiett a szelet. Olyan ellenállhatatlan mélabú s olyan félelmetes érzelmi erő van benne „hogy minden igaz andalúz dal a szellemet megtisztító belső zokogást támaszt". Vagyis az van meg benne, -amit Lorca, a szürrealista költő is keres: a lélek állapotait minden anekdotikus elem nélkül tolmácsoló megszállottság: nem képzelet, hanem ihlettség, ha Lorca szótárát egyszer megtanultuk. Avantgarde-ista költő sok van a világon. Népi költőnk nekünk is volt; jó is, egy tucat. De arra, hogy valaki az európai művészet legmerészebb formabontó törekvéseit a népdal Európa alatti mélységeivel hozza kapcsolatba, arra csak zenéinkben van példa: költészetünkben tán Weöres Sándornál záródik így ossza a leghaladóbb s leghősibb köre. S hogy Lorcánál ez az összekapcso« lás mennyire tudatos, azt Góngora halálának háromszázéves évfordulójára irt védőbeszédszerű tanulmányú-, bál látjuk. Góngorát, mint nálunlq szülőhazájában is a gongorizmusoki mesterkélt, tudós, sőt követhetetlen képek költőjeként ismerték. Lorca rámutat, hogy a népdal is használ ilyen képeket, például amikor a víz mozgását jellemző ökörvízről vagy a folyó nyelvéről beszél. A szokatlan kép nem okvetlen a mesterkéltség jele; jelenthet érzés-fordító bátorságot is. A gongorizmusban a fiatal költő persze a maga gyakorlatát vé-: di, amely az új nyugati líra művelt merészségén bátorságot fogva veti magát a nép ihletettségébe, a maga módján követve s fejlesztve tovább versciklusaiban (Románcéra gitano, Pocma del Cante Jondo) egyszerűen bonyolult kifejező módszere-, it. Minket, akik most nem lírája, hanem a színpada felé vivő utat keressük, ebben az érdekel, ami drámáinak is ereje lesz: hogy az egyéni áttörésnek ezzel az összekapcsolással közösségi alapot ad; amikor idegrendszere titkos zugaira hallgat; abban a tudatban teszi, hogy népét mondja ki. S drámájában a két végletnek ez az összekapcsolása tán még szembetűnőbb, mint költészetében, ahoi a kétféle bátorság egymásbafonása versrői-versre, ciklusról-ciklusra történik s nem válik szét, mint drámáiban, különálló művekbe, melyekben az előállt színpadi vegyület, mint egy kémiai egyenlet két oldalán; előbb ejemeiben, aztán összeadva mutatja be a lélek lombikjába került hatásokat. t h
