A Hét 1966/2 (11. évfolyam, 27-52. szám)
1966-08-21 / 34. szám
Olyan korán keltünk, hogy mindenki haragudott ránk. Mikor kiszaladtunk, nedves félhomály lebegett a kertben, mintha víz lenne a levegőben. A bozót mélyén zizegett-susogott valami, amit napközben nem hallani. Furcsán, idegenszerűen éreztük magunkat. A bokrok és fák kissé csodálkozni látszottak, mintha nem fogadnának bennünket szívesen. De kinn, a kapun tül, sötét rózsaszínben csillogott a mező, akár a frissen főtt lekvár habja, s ők már ott voltak. Látni lehetett, hogyan kel fel reggel minden, ami a világon van, de hogy ők mikor kelnek fel, azt el sem bírtuk képzelni. Cipőnk talpa tördelte a harmatos tarlót, ahogy közeledtünk hozzájuk. Keményen, elszántan álltunk munkába: nem hátráltunk meg semmi áron! — Följebb, kisasszony! Hopp! — kiáltották a béresek, s lehajoltak a szekérről, hogy elérjék a kévét, amit a kislányok iparkodnak feladni nekik. — Rántsa rövidebbre a gyeplőt, úrfi, mert elcsatangolnak a lovak! Aztán megfeledkeztek magukról, s a munka hevében a nevűnkön szólítottak minket. — Stasia, hopp! — Segíts Holciának, Marcyna, mert alig bírja! Letegeztek bennünket — halljátok? Jajj, de szerettünk volna olyanok lenni, mint !Dh! A béresek, sommások, aratók, marokszedő lányok! Ha ilyen mély, fújtató, vagy ilyen vékony hangunk lehetne! Ilyen kérges és veszettül erős kezünk! Ha meg tudnók csinálni, amit ők! Hogyan is épülnek kezük könnyű mozdulatából kemény keresztek a mezőn, s hogyan sűrűsödött a szúszékokban arany fallá a búza? Az, amit mi játékból csináltunk, meg is szűnhetett bármely pillanatban. Amikor mi építettünk házat, senki azt a házat nem látta, s amikor gabonát hordtunk, nem volt gabona sehol. Ők pedig akárhová léptek, akármerre mentek, akármihez fogott a kezük, vagy hajolt a hátuk — mindig és mindenütt olyasvalami történt általuk, ami létezett, megvolt, s nem lehetett meg nem történtté tenni. A gabona elvetődött, felnőtt, azután ledőlt a kaszák alatt, a föld a barázdákban megfordult, s kifordult a belseje. Azért olyanok akartunk lenni, mint ők, — s verejtékünkben árva, feketén a portól, lüktető erekkel a tenyerünkben, nyakunkban és a talpunkban, a torkunkban dobogó szívvel hajladoztunk-tántorogtunk a kévék súlya alatt. S amikor mi hősi mámorunkban szinte szédelegtünk, ők rázendítettek a sommások nyers dalára. Érezni lehetett ebből a dalból, hogy ők is mások akarnak lenni, mint amik. Mi is mások akarunk lenni, akármik, csak nem azok, amik voltunk. S testvéri egyetértésben együtt énekeltük velük az örök elégedetlenség dalát, s a vágyakozásét, egy olyan élet után, mely szebb mindennél, ami van. s ami lesz. De aráikor közeledett az este, immár a szerelemről szólt az ének. Pacsirta csilingelt fenn a zöldbe hajló égen. mintha csengő patak folyna a tündökletes űrben S szívünk duzzadozott eljövendő életünk kábító előérzetétől. Jas Slupecki már ott ült a cselédkonyha előtt, s könnyedén billegette ujjaival a harmonika gombjait. Hanyagul húzogatta össze meg széjjel a redőkbe gyúrt zsákot, s hetyke melódiát lökött ki szerszámából; a hangok kölcsönösen elnyelték egymást, összefonódtak, úgvhogy sosem örülhetett az ember Igazán a fürge dallamnak, mert folyton fájt a szíve valamiért. Hirtelen nótára gyújtott. Hogy virágzik a berkenyefa, s úgy megtetszett neki az a lány. És senki sem segíthet rajta, mert ki is segíthetne, hogy ne szeressen az, aki szeret? És ki segíthet azon. hogyha nem látja őt. összefolyik a szeme előtt minden? Ä csillagok benéznek az ablakon. Fénylenek egymásba gabalyodnak. A konyhában forró fehér gőz terjeng. Krumplilángost sütnek. Az ablakban piros muskátli virágzik, leveleiíek illata összevegyül a lángos illatával. Marfnka könnyeit hullatja a tűzhely lapjára. Mit é'dekli őt a lángos, a muskátlik, meg a Ja§ muzsikája?! Ű csak a könnyeit nyeli éjjel-nappal, mert senki nem tudja, merre jár a kedvese. Tölgyerdőben kopogós makk termett, az ígérte a szeretőm: elvesz. Csak ígérgette, s elvándorolt másfele, nincs sehol. ) „Hulljon hát rá kőzápor a lányért, az arcáról lehervadt rózsákért. „Pusztuljon el, vesszen el, a semmibe tűnjön, gebedjen meg, haljon meg, nyelje el a föld. Miért kívánsz ilyen kegyetlenséget? Hisz tudod, hogy élni fogsz, mert ki szeretné őt, ha te meghalnál? S nem állsz bosszút rajta, imádkozni fogsz érte a templomban, mert szereted, s ezen nem segíthet senki, nem változtathat senki. És menni fogsz az úton, s még mindig nem tudod, merre jár — hát egyszer csak mit látsz? ... a fehér dombon, • a fehér dombon szánt az én Jankóm. Visszatért, de neked nem szólt, mert mit törődik ő veled? Odamégy és megitatod a lovát. Vizet adsz a lovának, Ű odahív, és rád parancsol, hozz még egyszer vizet. S te még egyszer hozol. Mert ő parancsolta, az. n lovának kell. Féltünk este a kertben járni, de a kerten túl, a cselédházaknál épp ilyenkor kezdődött a muzsika. S hogy ne mentünk volna el a muzsikára? Maria Dabrowska: A harmonika hangjai ringatóztak, az esteli csendben: a szánkban éreztük, ízleltük ezt a csendet, akár a gyümölcs nedvét. Átrohantunk a kert hófehér ösvényein, s futtunkban rémülten szegeztük szemünket a holdfényben csillogó.falevelekre, amelyek most nem hasonlítottak önmagukra. A kert végében pöszméte-sövény sötétlelt. S a sövényen túl már táncoltak mind. A legények egészen hátrahajoltak, oly vakmerő szöktetésekkel járták az obertást. s úgy látszott: nyomban hanyatt vágódnak, azután meg, hogy arcra buknak. Kezünket-arcunkat összekarmolták a pöszméte-gallyak. ahogy átfurakodtunk hozzájuk. Élvezetes volt, szédítő és lihegtető. A táncosok rázták a vállukat. lélegzetükkel jelezték a ritmust, s a mámor görcsös nyögdécselése tört fel a torkukból. Mások fütyültek. Mi is táncoltunk a legények meg a lányok por- és aratásszagú, verejtékes karjába simulva; tűzforró leheletük ott lebegett a főjünk felett. Azután kezdődött a nóta, a célozgatás, ábrándozás arról, amit a szívén hord mindenki. Anielcin már nem bírt uralkodni magán, s odavetette a harmonikásnak az éneket: Húzd a nótát, te muzsikus, a fülembe húzd — egy legénynek, kedvesemnek szívét hozzám húzd. s az rögtön átfordította a muzsikát erre a dalra, s húzta, kínlódva, de azért mosollyal az ajkán a lány kedvesének a nótáját. Mert a nótát könnyű húzni, de te más legényt szer jg» Miért? Ez a melódia sosem ér véget erre a kérdésre nincs válasz. De a lány nem tudja, mire gondol a harmonikás. Csak táncol. lehajtja fejét, s haját a táncosa melléhez szorítja. Így senki sem látja, hogy sír. Táncol, s „ő maga is csodálja, hogy milyen szépen járja“. Meg is akad rajta a legénynek szeme, ez is, az is párjának kívánja. De az, aki egyes-egyetlen a csillagok közt, földön, vízben és sugaras égen, annak nem akad meg rajta a szeme, az nem szereti, annak nem kell. Ó, te világ, világ, táncoló világ! Csak táncol, s közben elhajít egy piros almát. S amikor már semmi sem segít, nézi, hogy „az alma elgurul-e a sűrű páfrány felé“. Mert ha az alma arra gurul, a legény szíva Is megfordul. De másfelé gurult el, s az ő szíve nem for^ dúlt meg. Törődik is a te almáddal?! 1-i-i hu-ha! Ezt meséli a nóta. Már azt sem tudni, ők táncolnak-e, vagy egy helyben állnak, s a világ forog körülöttük. Zúgó fülük szinte álom-ködön át hallja a muzsikát, szédülő szemük úgy látja: pörög a hold, hányja-veti magát odafenn. Végül már azt hittük: nagy, halovány cseresznye a hold. Kitátottuk a szánkat, s le akartuk nyelni, hogy megnedvesítse égő torkunkat. Késő éjszaka ért véget a mulatság. Hallottuk, hogyan hívnak bennünket haza, nevűnket kiáltozzák a kertben, s titkon belopództunk a béresek után az istállóba. Csak még egy pillanatig velük lehessünk. S az istállók meg a csűrök keringnek szemünk előtt az éj aranyhomályú árnyai közt. Az istállóban akadtak ránk a cselédek s hazahívtak. S mikor a tornáchoz értünk, ők megfordultak s nem jöttek velünk haza, hanem belevesztek az éjszakába. Ök mikor mennek aludni? — kérdeztük. S azt hittük: nem alusznak soha. A kései málna harmattól nedvesen fénylett a szürkés száradó levelek közt. Megérett a magyar szilva meg a bergamott körte. Mintha ehető lenne s zamatos nedveket csurgatna minden. Sárgulni kezdtek, sárgulván illatoztak a levelek. Ekkor jött el az aratási ünnep napja. Az emberek egyenest a mezőről jöttek, s lépésük ütemére a keresztek Is közeledtek, a magasba emelkedtek — mintha lábra kelve velük jönnének ők is. S voltaképpen nem is jött, hanem valósággal beáradt az aratási menet a kapun. Bekúszott, mint egy táncoló sárkány, zöldvörös, arany ragyogásban. Lett nagy kapkodás, zűrzavar. Tudtuk, hogy ma jöttek el az aratási koszorúval, s már reggel óta iparkodtunk föltartani a nap szabályos menetét. Nem bírtuk ki az órákat. Nem tudtuk megenni az ebédet. Nem engedtük, hogy takarítsanak. Hisz mindjárt jönnek. S mikor megérkeztek, még semmi nem volt készen, s kétségbe voltunk esve mind. A menet élén merev, egyenletes léptekkel a legjobb marokszedő lányok haladtak". Akár a szobrok a körmenetben. Koszorút hoztak egy nagy. fehér törülközőn. Csak maguk elé néztek; szemük mint a sarkantyúvirág. Az első arató úgy lépkedett köztük, mint egy aratási isten: fején búza-süveg aranylott. 10
