A Hét 1966/2 (11. évfolyam, 27-52. szám)
1966-07-31 / 31. szám
— Hazug^Cszéd. " -— Ma még annak tűnik — nevetett gúnyosan. — Nem gondolkodott'«még azon, hogy mi lesz a frázisok után, most még van lelkesedés, egymást viszik tovább__Mi lesz aztán? — Munka. — Ezt . mindenki tudja, de nem mindegy, mit tesz az ember. Akik addig alul voltak, felkerülnek, megtanulnak vezetni, hatalom lesz. a kezükben. Uralkodni fognak, a párnázott székeket hamar 'megszokják az emberek. Miniszterek lesznek, bírók Is. jegyzők is, a papokat nem lehet kiirtani. Mi változott- hát akkor? Csak az uraság jött/ Nincs nagy különbség, csupán még kissé gyakortatláqgk suszterek. — Különös okosság ^3 állapítottam - meg. — Hiába rts- mbsolyog.- Az élethez ez kell, okosság.- Számítani kell, mindenhez okosság kell, történelemhez, politikához, a barátsághoz is az kell. Nem becsülök.-Jé; senkit, csak azt akarom hogy jó hply.en utazzon. T" — Maga ié ilyeii volt? — Nem lehettem, más, ha kidobtak valahonnan, kapaszkodtam, kilincsbe, ajtófélfába, küszöbbe ... ‘ ' — Dobra verte a mások szegénységét, végrehajtó volt. c — Azért fizettek. ' r — Kegyetlenkedett. 3— Míg fiatal voltam, sajnálkoztam, aztán megkeményedtem, Néni is mások, hanem magam miatt. Ha nem akartam valamit, csupán magamra gondolhattam. Mindenütt emberek állnak és csak rajtuk keresztül lehet tovább Jutni. Vitatkoznom kellett volna Gallaival. Letorkolni, goronbán visszautasítani. Feleslegesnek tartottam a szóváltást. Ilyen farkaslelkü embernek magyarázzak én az érzéseimről? — Nem érti, nem értheti — mondtam magam elé és a földre néztem, hogy alkalmas pillanatban sarkon fordulok és otthagyom. — Jobban mint gondolná. Ma én már kívül állok mindenen. Nem vagyok érdekelve az eseményekben, nem lelkesülök. Különbséget tudok tenni az átmeneti és hosszan tartó állapotok között. Most legalább egy félévszázadra előre kell gondolkodni. Ne a származásával hivalkodjon. felfelé nézzen, azt figyelje, ki kerül a feje fölé. Gallai bort töltött. Hogy ezt elmondta, kissé megnyugodott. Koccintottunk, ittunk. Messzebb volt tőlem és idegenebb, mint bármikor azelőtt. Lehet, hogy az iskolával talán igaza volt, de engem ő ne biztasson semmire. Két nap múlva elutaztak. Üres, csendes lett a ház. Nelli sírt, mikor az állomásra kísértük őket. Először könnyezett a szülei miatt. Nekem csak a kezüket nyújtották, Nellitől hosszan, ölelkezve búcsúztak, még sugdostak is a fülébe, hogy én ne hall|am. Napokig szomorú és szófián volt a Gallai lány. ki láthat az" emberi lélek mélyére? Egyszer eldobja apját-anvját, menekül a közeliikből, ha meg sokára meglátja őkét, sír és vágyódik utánuk. Az is lehet hamar felejt, megbocsájtja a rosszat, vagy talán én vagyok kevés a számára? Hagyjuk! Éltünk tovább. Idegenek hajoltak hozzánk közelebb, csak úgy, mint a faágak Köszöntek, kalapot emeltek és továbbmentek. Nelli sétálni •Járt délutánonként. Szemem sarkából lestem a hátra tekintgető férfipillantásokat. Ügy tűnt, szaporodnak, titokzatos módon osztódnak, s nap ról napra dolguk akad a városszél gödrös utcájában. Kinek mi köze az életünkhöz, dühöngtem magamban. És mégis volt. Láthatatlan kört vontam magam köré, amelynek a széleit és a közepét csak én akartam látni... Be lehet zárni az ajtót. Rövid életű magány ez. Csinált világ. Az elején űgv tűnik, minden út egvforma. Nelli és én egymás nyomába lépkedünk.., Aztán szertefutnak a szálak. Szép napokat éltünk Zsolnán, mégis'a mesevár faláról pergett a vakolat... Az; idő és az emberek mindent megrontanak, lerövidítenek. Az anyámmal töltött évek nyomorából mesés vágyak születtek, igaz lett a mese, beteljesjilt,... Mi lesz ezután? Tartottam, valahogy az ösztöneimmel féltem attól, ami majd következik... Hagyjuk, elég volt... Sötét este volt. Már senki sem járt a téren. Csak a mi lépéseink alatt kopogtak a kövek. Erőtlen visszhang kúszott utánunk, mintha nem is élő emberek, hanem emlékek peregnének a dombra koptató utcák valamelyikéből. < : ■ . < • ■ V ... Végre teljesítette.ígéretét a pilóta. Bukdácsolva fut velünk a. gép. A légcsavar gyorsuló forgása a földhöz töri a fűszálak testét. Sietve alánk borul, a rét, a közeli bokrok láthatatlan kezel,.mintha utánunk nyúlnának még... Fenn vagyunk. Oldalt fordulunk a határmenti erdő felé, a szőlőhegy kissé meghunyászkodva hátra mozdul. Szeme sarkából engem figyel. Kétszer körberepüljük a felszálló helyet, ez a tisztelet kör. Vasárnap délután van, a mezők útjain alig mozdul valami, mégis mintha nézőközönség előtt hajlong-anánk. Jobbra a vasút vonala csillog, alattunk erdő. komorljk. Szélein jól látni a kanyargó mocsármedrek gyűrűjét. A magasságmérő nem egész kétszáz métert mutat. Felettünk kék tenger, alattunk élesen rajzolódó formák. Magasból nézve minden más alakot ölt: a fák koronája, a rét, az utak fehérsége. Kissé leereszkedünk. Ismerős táj, csak így felülről még nem láttam. Az emlékezetem őrizte ösvényeket keresem ... Elfogytak, megkoptak, mint az öregedő kéz hajszálerei. — Merre? — fordul felém a pilóta. Válaszomat várva fölényesen rám mosolyog. A mosoly mihamar eltűnik, de gúnyos arcrándulása megszégyenítésként rámszárad. — Az utak mentén. Belső szorongás remeg bennem. Nem mutatom. Félelmem csak gondolatokba és emlékekbe kapaszkodhat. Bizonytalanságom szótlansággal takarom. Rábukunk egy széles mezei útra, aztán vissza. Körbe repülünk egy ötszögű táblát, ismét az út elején vagyunk. Beleszédülök a hajlongó forgolődásba. Nevetséges szándék, a földi utak iránya a magasban értelmét veszti. Magasabbra kapaszkodunk. Az emelkedés az ülés támlájára zökkent. Ilyenkor a pilóta szája köré mosoly ráncolódik. Ha irányt, vagy magasságot változtatunk, gúnyosan mulat rajtam. Nem veszem figyelembe. Engem az utak látványa Izgat. Szürkülő kékség tátong alattunk. Olyan mint a földre boruló szemfedél. A földnek is van arca, isten arca, haldokló ember kínzott ábrázata. A helmed hegyek felett repülünk; óriás keze rakta egymás mellé a föld idétlen rögeit. A pilóta kiabál valamit, nem érteni. Ujjúval a hegyoldal alig látható barázdáit mutogatja. Akácerdő lombtakarója borul a hegy hajlataira! A Mélyárok ráncait innen felülről csak sejteni lehet. Takarja, rejti magát a föld, a rögnek Is van terhe. Szorongás fojtogat. Itt fenn érzem a föld súlyát, rám nehezedik ... Értelmetlen szavakat gurguláz a nyelvem. — Forduljunk másfelé — kiabálom. Nem érti, de mintha nem Is ülne ott, s szellemkezek fognák a kormányt. Elváltözik az alakja is, elfordulok tőle, félek, eltűnik mellőlem és levegő szürkül a helyére. A gép harmadszor fordul a hegy felé. Jobb kezével ismerős utcák vonalát mutogatja, senki sem integet felénk. Felkapaszkodunk a Hegygerinc fölé, tekinget, néz, hajlong, mintha keresne valakit a fakoronák hasadékai között. . Alacsonyra ereszkedik, a légcsavar szele szétborzolja a fák tetejét. Félelmetes merészség. — Forduljunk másfelé — szűröm félve a szavakat. — Félek. A repülős homloka furcsán kivöröi södik. Nyakán kidagad az ér és felkúszik a .halántékára. Arcvonásai mozdulatlanná merevülnek, riasztó a közelsége. Ujjai görcsösen markolják a botkormányt, erőlködik, mintha a földet akarná más oldalára fordítani. Rémült képzeletem óriássá dagasztja a földet, már nem is alattunk van, hanem szembe rohan velünk a hegy. A magasságmérőre meredek: kettőszáz, kettőszáznegyven, háromszáz... Ismét kék levegő szakadék tá-j tong alattunk, szürke szemfedél borul a földre. Ezerkilencszáznegyvenhét augusztusában Béréi Erzsi már nagyon beteg volt. Elmentem hozzá és leültem a ágya szélére. Megfogtam a kezét, nem tiltakozott. Ujjai erőtlenül hullottak a paplan fehérjére. Színtelen bőrére aprő ráncokat gyűrt a betegség. Fáradt lepkeszárny volt a két kéz, ha elengedtem, imára kulcsolódott. Vertelen szájaszéle félve formálta a gyógyulást könyörgő szavakat. — Te is imádkozz — suttogta. Lehajtottam a fejem. Némán állt közöttünk az idő. Aztán mosollyal vigasztaltam. — Neked is meg kell térned — erőlködte a szavakat. A megváltó értünk is meghalt... Minden istennél van ... Tápaszkodva felült. Vastag hálóing löttyent vállaira. A mellek domborulata csak a kapkodó lélegzetvételnél erősödött meg kissé. A hálóing sárga anyagán rendetlen összevisszaságban zöld levelek tarkálődtak, kicsik és nagyok. Páfrány, hárs és tölgylevelek, akár az erdőben öltöztetett vadleány ruhája. Nagyon sok levél volt a sárga anyagon. Nagy volt a hálóing, izzadt ráncaival a gonoszok serege is eltakarhatta volna magát. — Énekeljünk — mondta Erzsi. Feje megrezdült, ahogy kimondta a szót. A szótagok súlyát is éreztem a száján, mintha rögök, nehéz földrögök fordultak volna a paplan hajlataiba. „Jövel szentlélek úristen“, kezdte rezegve, aztán a párnára dőlt. Esetlenül én folytattam a következő sort: „töltsd bé sziveinket éppen“, a magam hangja is messziről jött, idegenül verődött a falakhoz, Erzsi reszketése pedig már a földet emelgette alulról, a paplan hajlataiba gurult rögöket. A lány szép arcából csak a nagy fekete szemek maradtak. Két fáradt fekete szem, amelyekre könnyfátyol takart ijesztő szomorúságot. Elszakadt az éneklés, fájdalom merevült a szép arc vonásaira. Ilyenkor eszelős tekintettel a mennyezetet bámulta. Végig repültünk a két hegy között. Egy ideig patakvájta meder kanyarait követtük. A szentesi erdő szélén jobbra kanyarodtunk a nádasok felé. Ezen túl már szántóföldek terültek alánk: széles nagy sárga színű táblák. A búzát, gabonát már learatták, tarlók légáramlása emelgette a gépet. Aztán zöldre váltotta színét a föld, haragos zöldre, rozsdás zöldre, sápadt zöldre. Az idétlen szárnyú repülőnek csak árnyéka érintette a fakuló színeket. Költöző madarak szemében vigasztalannak tűnhet így a föld. Hozzánőttem a gép mozgásához. Már nem féltem. Nem figyeltem a pilótát sem, a szárr nyak gondolataim szerint hajlongtak, emelkedtek, vagy süllyedtek... Erzsit mindenki vigasztalta. A konyhában egymásra vártak a látogatok. Hazug vigasztalók voltak mindannyian, tehetetlen siránkozók. Az anyja naphosszat ott állt az ágy végénél. Nem mozdult, nem ült le. Szüntelenül a lányát nézte. Szeme csak akkor rebbent kissé, ha nyílt és záródott az ajtó. Fejkendöjének szövetén fekete minták torlódtak egymásra: háromszögűek, négyszögűek, kis és nagy körök. Az előszobában fekete selyemmel takarták le a tükröt. Még élt Béréi Erzsi és már gyászolták, kegyetlenül megkoptak körötte a színek. Földszíne volt a falnak, a fejkendőnek, a tükörnek, fény se került a szobába, függönyt húztak az ablakra ... Az élőt féltő sajnálkozás kegyetlenebb, mint a halál. Másodszor is elmentem Béréi Erzsihez. Imádkoztak, mikor beléptem. Anya és lánya együtt imádkozott. Lábujjhegyen tettem meg az ágy és' ajtó közötti három lépést. Félve ereszkedtem 12
