A Hét 1966/2 (11. évfolyam, 27-52. szám)

1966-07-31 / 31. szám

bihez. A holttest nagyot puffant, az egyik fejtől esett, a másik lábtól, hasmánt vagy hanyatt, ahogy jött. Egy harmadik ember meg fent állt a teherautón, és rendbe rakta a hullákat, hogy ne foglaljanak el túl sok helyet, és fölférjen a többi is. Mert a németek elrekvirálták a város teherautóit, meg benzin sem volt elég, hogy bejárják a város minden részét. A lakosok azért gyakran maguk vették a hátukra halottaikat, kivitték és otthagyták őket, sorba rakva a temető bejáratánál. A szemetet sem tudták elszállítani, ott bűzlött, rothadt az utcán, és felhalmozódva akadályozta a közlekedést. Az éhezők kimentek, és a szemétben kotorásztak, a gyerekek összeverekedtek a kóbor kutyákkal a gimnázium előtt, mert itt a németek tanyáztak, és csontot, krumplihéjat is lehetett találni a szemét közt.

Panagisz a Rizokasztro magaslatain cseperedett, az Akropolisz alatt, ahol a szegénynép nyomorúságos viskói lapulnak. Apja a szalmazsákon heverészett, megmaradt lábát kinyújtva, és a bajszát harapdálta. A mama Panagisznak adta az egész harminc gramm fekete kenyeret.

— Éhen halsz így — dörmögte az apja.

A mama napról napra gyengült, de csak mosolygott ravaszkásan, és azt mondta:

— Mi közöd hozzá, különben is jóllaktam.

Egyik éjjel az apja egy férfit hozott a házhoz. Délceg volt, akár a házigazda, és ráadásul ép volt a keze-lába, mindene. Haja szőke, akár a kukorica, szeme kék, mint a kökény. Nem beszélt, csak nézett és mosolygott. Apjaanyja sokáig sutyuputyáltak vele. Aztán felöltöztették az apja ócska gúnyájába, egy foltozott villamosvezető-egyenruhába.

— Gyere, köszönj szépen a „bácsinak” — mondta az anyja, és odatolta Panoszt.

Panosz odalépett, és rámosolygott, mint a nap. A bácsi megborzolta, megsimogatta a gyerek fekete haját.

Egy nap a bácsi szőke haja megfeketült, koromfekete lett. Öriási fekete pápaszemet is viselt, és attól fogva rendszeresebben jártak el hazulról Panosz apjával együtt. Kora reggel elmentek, és csak az est beálltával jöttek meg. Néha bizony éjszaka lett, és egyáltalán nem jöttek haza.

— Hol a papa? — kérdezte olyankor Panosz.

— Holnap megjön, most feküdj le szépen — mondotta a mama és betakargatta, füléig húzta a paplant.

Panosz kidugta a fejét, körülnézett és megkérdezte:

— Hát a bácsi?

— Ö is megjön holnapra. Hoz neked süteményt.

— Szeretem a bácsit.

— Szeresd csak. Ő is szeret minket.

— A süteményt is szeretem.

Tette magát, mintha aludnék, de közben lopva anyját figyelte: keresztet vetett a szentkép előtt és halkan mormolt magában.

— Mit csinálsz, édesanyám, mit mondasz?

— A Szűzmáriával beszélgetek, fiacskám.

— Mit mondasz a Szüzmáriának édesanyám?

— Azt kérem tőle, hogy holnap jöjjön haza édesapád meg a bácsi, és hozzanak neked süteményt.

— A nagyobbik fajtából, ugye? — toldotta meg Panosz.

— Igen, megmondom a Szüzmáriának, hogy a nagvobbik fajtából legyen. Most aludj szépen, fiacskám

— Alszom, édesanvám.

Kisvártatva megint kinyitotta a szemét.

— Édesanvám!

— Mi az már megint?

— Tudom ám!

— Mit tudsz?

— Tudom, hogy a bácsi angol. Hallottam, amikor apámmal beszéltek, és úgy mondták! „Az angol.“

Édesanyja odalépett hozzá, fölébe hajolt, és tágranvflt szemmel, komolyan tekintett rá, közvetlen közelből:

— Idefigyelj, gyermekem: soha többé meg ne halljam, hogv ilyesmit mondasz, megértetted? Soha, senkinek' — És a hangja remegett.

— Miért, édesanvám?

— Azért, mert megharagszik rád a Szűzmária és akkor nem káosz süteményt. Megértetted amit mondok? Senkinek, soha!

— Megértettem, édesanyám.

Teltek-műltak a hideg napok, a rettegéssel teli éjszakák. Váratlanul lábdobogás, gyors léptek zaja a sötét utcákon ... Karácsony estéjén Panosz hazajött és különös dolgokról számolt be édesanyjának.

Két férfi végigjárta a környéket, és behívta a gyerekeket: gyülekezzenek az iskolában, ahová a németek be vannak kvártélyozva. Ajándékot, finom falatokat fognak nekik osztogatni. Az éhes gyerekek persze hanyatt-homlok rohantak az Iskolába. Ott sorba állították őket, a sor elfoglalta az egész utcát, az iskola zsibongóját, s elért egész a tornateremig. Aztán kijöttek a németek, savószemű mindahány. Az egyik né-' met gépet is hozott, filmezett. A német nők karjukba kapták a legkisebbeket, ölelgették, becézték őket, a hajukat simogatták. Minden gyerek kapott egy cipót, egy egész, nagy cipót, aztán tejport, konzervet, de annyit, hogy a kisebbek fel se tudták emelni. Egyenként szedegették, úgy cipelték. És a kamerás ember filmre vette az egészet. Ahány gyereket csak találtak, mind becsődítették az iskolába. Benn a díszteremben karácsonyfa állt, egy élő, kis fenyőt állítottak a terem közepére. Ágaira színes gyertyácskákat tűztek, pirosat, kéket, zöldet. Angyalhaj is volt rajta, meg arany fityegők, ezüst csillagok. Egyszer csak csillagszórót gyújtottak, és mintha az egész világ szikrázott volna. Egyszóval olyan volt az egész, mint a mesében. A gyerekek körülállták a csodafát, eltátották a szemük-szájuk, mint akit megbűvöltek. Még az éhségükről Is megfeledkeztek. Elképzelni se tudtak volna ehhez foghatót.

A német katonák nevettek, harmonikáztak, szépen énekeltek. A gyerekeket is felszólították, énekeljenek karácsonyi dalokat. És a kamerás erről is filmet csinált a mozinak. Mikor odakinn befejeződött az ajándékosztás, és a gyerekek valamennyien benn voltak már a teremben, egyszer csak elhallgatott a muzsika, a fa is esett! — kialudt, a kamerás abbahagyta a gépe fogantyújának a forgatását, és összecsukta a háromlábú állványt. A katonák, meg a sötét ruhába öltözött kövér német nők se mosolyogtak már. Akkor azok, akik behívták a gyerekeket az utcáról, megint odamentek hozzájuk és rájuk parancsoltak:

— Most pedig menjetek haza. Álljatok Tel kettes sorokba. A kapuba, ahol kimentek, láttok majd két ládát. Azokba dobjátok be. amit kaptatok. Az egyikbe a konzervet. a másikba a kenyeret.

A gyerekek kivonultak, bedobták a ládákba az ajándékot, és sírva szétszéledtek. Távozókban még vissza-visszafordultak. újra meg újra megnézték a két nagy ládát. A németek meg egvre vidámabban röhögtek, a kövér lánvok a térdüket csapkodták széles jókedvükben.

Panosz édesanyja végighallgatta a gyerek beszámolóját, összeharapta a fogát szemét elfutotta a könny. Magához ölelte a kisfiát, erősen magához szorította, és Így szólt:

— Idehallgass. Panosz fiam: nem kellett volna elmenned. Máskor ne menj el hozzájuk. Ha meglátod őket, szaladj el. A németek az ellenségeink. Gonosz emberek. Értetted, mit mondtam fiacskám?

— Értem, édesanyám. De azért szép volt. jaj, még milyen szép, édesanvám!

— Csúnya dolog, ami történt. A Szűzmár'a is búsúl miatta. Márpedig a Szűzmáriát nem szabad megszomorítani, igaz-e. Panosz fiam?

— Igen. édesanvám — válaszolta a gyerek; de egv mukkot sem értett az egészből Á mama pedig még megtoldotta a szót:

— Aztán vigyázz, el ne mondd apádnak, hogv ott voltál, hallod-e? Nagyon megharagudna, ha megtudná.

— Nem mondom el. édesanyám.

— Nem is mondta.

Hanem egy délután, mikor sütött a nap, kiment a többi gyerekkel látszani; ott ugráltak a Dionüszosz színház vaskorlátja körül. Egy utcai árus szezámlepényt árult. A kis Panosz kerülgette kerülgette az árus sütőkálvháját, nézte a pattogó szezámot. és csörgött a nyála. Csak egv lurkó merészkedett közelebb aprópénzt kotort elő a zsebéből, és vett egy darabka lepényt. Lassan rágcsálta, hogv minél tovább tartson, a többiek meg körülállták, nézték ahogy nyalogatja az ujjáról a ragacsos édességet, megnyalták ők is a száraz ujjúkat, és nyelték a nyálukat.

Panosz nagy-büszkén megszólalt— Nekünk is van egy bácsink otthon, aki

hoz nekem süteményt. De nem Ilyet, hanem a nagyobbik fajtából!

— Hazudsz — mondta a másik. — Hol csípted föl azt a bácsit? Énnekem igazi nagybátyáim vannak. Nem is egy, hanem kettő. Négy volt, de a többi elesett.

— Énnekem is van már bácsikám — makacskodott Panosz. — Édesapám hozta haza, ha éppen tudni akarod. És most mindennap hoz nekem süteményt, ek-ko-rát, nil És igazi mézest.

— No és hogy híjják azt a bácsikádat? — Panosznak eszébe jutott anyja tilalma, észbekapott, és elharapta szavát. — Nem tudom. —Csak ennyit válaszolt. A gyermekek hahotába törtek ki.

— Nem tudja!

— Látod? Hazudsz, csalsz, nem szégyened magad?

Versengve csúfolták, szapulták.

A kis Panosz félrehúzódott, leült egy kőre, és keserves sírásra fakadt.

Akkor felállt egy barna-balloukabátos férfi, aki eddig ott a közelben, a márvány köveken sütkérezett és cigarettázott. Odalépett a gyerekhez, megszólította:

— Ne sírj. Azok mind rossz gyerekek. Te jó kisfiú vagy Hogy hívnak?

— Panagisznak — válaszolta a gyerek hüppögve.

A ballonkabátos eltaposta a cigarettája végét. odament az árushoz, és vett egy darab szezámlepényt. jő nagy szeletet, aminek a szezámja csakúgy aranylott a tűző napsütésben, és szálasán csordult belőle a sűrű méz.

— Nesze, ez a tied •— mondta Panosznak. — Én is épp úgy szeretlek, mint a bácsikád.

Panosz fogta a süteményt, és lassan, nagyon lassan rágcsálni kezdte. Bolondult az édességért a kis Panosz.

.— Én elhiszem, hogy van bácsikád — kezdte újra a ballonkabátos. — Aztán mondd csak, régóta van neked?

— Ühüm, sok-sok napja már.

— A haja szőke, ugye?

— Nem. most már nem! Most fekete, olyan fekete, mint az enyém.

— Jól tetted, hogy nem mondtad meg a nevét a gyerekeknek.

— Ugye? — bólintott Panosz. — Édesanyám mondta, hogy el ne áruljam senkinek, mert akkor megharagszik a Szűzanva, és nem küld több süteményt a bácsival.

Aznap este. mikor leszállt az éj, a németek dörömböltek Panoszék ajtaján. Apja nemrég jött haza a „bácsival”. Anvja megterített, megvacsoráztak.

A németek lövésre készen tartott fegyverrel nyomultak be. Vadul ordítoztak, hangosan dobogtak sáros csizmájukkal. A bácsi előkapta revolverét, de a németek kicsavarták a karját és elvették tőle.- Aztán fejbeverték, hogy az orrából csörgött a vér.

A mama átölelte a papát, sikoltozott, bogy ne vigvék el. De a németek félrelóditották a mamát, és akkora ökölcsapást mértek a papa arcába, hogv a földre esett, és nem tudott fölállni a mankóia nélkül.

Mindhármukat megkötözték és elvitték. A szomszédságban sötét volt minden ajtó. minden ablak, mindenki bezárkózott. A kis Panosz az öreg szekrény mögé húzódott, és reszketett, reszketett egész testében. Fogacskája vacogott, arca viaszszínűre vált még kiáltani sem bfrt nagv rettenetében.

— A fiam. a gyerekem! Szomszédasszonyok, vigyázzatok a fiamra! — sikoltotta az édesanvla, ahogv a németek végighurcolták az utcán.

Sehol tűz, sehol -lámpavilág, sűrű, áthatolhatatlan. hideg a sötétség. Ajtók, ablakok keményen bezárkózva hallgatják az anva kiáltozását. meg a súlyos csizmák távolodó dobogását a szűk utcában.

Csakhamar motorberregés hangzott fel, egy autó elindult és eltűnt az éjben.

Sztratisz Mirivilisz az újgőröa pr'óza egyilé leglelentösebb képviselőié. 1892 ben született Leszbosz szigetén. Igazi neve Sztratisz Sztamatopulosz. Hírnevét elsősorban Elet a sírban című — hamarosan magyarul Is megjelenő — regényével alapozta meg.

11