A Hét 1966/2 (11. évfolyam, 27-52. szám)

1966-07-31 / 31. szám

El akarom nektek mondani Panosz történetét. Kicsike, mint ő maga, és nem tart sokáig. Valamelyik nap bukkantam rá az Állami Árvaház neveltjei között; nyolcéves korában került oda. Sápadt, hallgatag, csökönyös gyerek, fekete a haja, arca fehér. Mogyoróbarna hellén szeme hol szikrázik, hol meg ábrándozásba merül, mintha választ keresne az élet értelmére, de ezt a választ senki sem akarja neki megadni. Nevetni nem tud, ha a többi gyerek játszik, ő félrehúzódik; csak álldogál, kezét hátrafogva, és nézi őket. Keskeny ajka körül néha-néha pici, alig észrevhetö mosolygás dereng, de csakhamar eltűnik. Ajka hamarosan újra összezárul, arca elkomolyodik, mint egy felnőtt, elkínzott férfié. Nehezen válaszol kérdéseidre, és válaszolás előtt hosszan, bizalmatlanul vizsgálgat. Zöldkockás amerikai inget visel, alig ér csuklóig, derékig. Mikor először fölvette, még Illett reá. „Nőnek a gyerekek“ — sóhajtozzék az anyák, mikor aránytalanul nagyra, bőre varrják kicsinyeik ruháját. Csak az a baj, hogy a kabát nem nő együtt a szegény gyerekekkel.

Panagisznak nevezték, mert éppen augusztus tizenötödikén. Nagyboldogasszony napján keresztelték. Akkor süllyesztették el az olaszok a tinoszi kikötőben az ünnepi zarándokhajót, valamennyi körmeneti zászlóval együtt.

Aztán kitört a háború, és a kis Panosz apját elvitték az albániai hegyekbe. Fekete bajszú zömök férfi volt Panosz édesapja, széles arca örökké mosolygott. Villamosvezető volt, zászlók alatt vonult a háborúba. Ment, hogy megütközzék két diktatúrával. És énekelt. Nevetett még a pályaudvaron is, ahonnét elvitte a vonat, teljes

hazatértek', győztesen, nekikeseredve, elkínzott arcukon értetlenség és gyász.

Egy napon Panosz apja is hazajött. Féli lábbal érkezett, két mankóra támaszkodva, teste előre-hátra himbálózott. Kijött a kórházból, mielőtt nagy kerek sebe begyógyult volna. A kórházat ugyanis elfoglalták a németek, az utcára dobták belőle a betegeket, a sebesülteket, meg a rokkantakat. A mama titokban sírt. Nyíltan pedig mosolygott a gödröcskéivel. magasan feldobta a kis Panoszt a levegőbe, újra elkapta, és ezt a dalocskát énekelte hozzá:

Nagyra nőjél, kis levente,

Tied lesz a szép menyecske!

A papa beesett arca borotválatlan volt. Szakálla szúrt, benőtte az egész arcát. Örökké morgott. A mama pedig mosolygott és biztatta:

— Türelem, Antonl. Maholnap itt vannak az angolok, kedvesem, meg a mieink is Egyiptomból. Akkor majd minden rendbejön, elmúlik a rossz. Tejben, vajban fürdőnk! Nem hallottad, mit mond a rádió arról, amit odafenn csináltatok? Ha begyógyul a sebed, kapsz majd új lábat, gépezettel, rugóval, Amerikából hozzák, hallod-e, már meg is rendelték. Jobb lesz, mint az igazi. Tegnap, ahogy bementem a szegénygondozóba igazolványért, összegyűlt ott vagy tíz lábatlan katona. Aztán bejött egy hölgy, nagy-vidáman, szép arany haja volt. Gyapjú harisnyát osztogatott neSztratisz Mivivilisz:

Egy athéni gyerek

felszereléssel. Gyengéden megveregette fiatal felesége hátát:

— Ejnye no, ne szipogj, mint a beteg tyúk! Ha visszajövök, hozok neked kakastollat a bersaglieriktől a kalapodra.

Múltak a napok, de hír nem jötra frontról.

Aztán megkondultak és zúgtak, zúgtak a harangok. Athén valamennyi harangja zúgott, mintha megbolondult volna. Ajtókban, ablakokban, templomokon és hajókon lengtek — hivatalosan — az égszínkék zászlók. Minden szem csillogott a nagy leszámolás örömére. A szívek megdobbantak. Az egész világ az utcán énekelt, otthon pedig imádkozott, gyertyát gyújtott a szentképek előtt. Nem múlt el nap, hogy az athéni harangok széles szájukkal be ne harangoztak volna egy-egy újabb győzelmet. És nem múlt el egy nap, hogy a szirénák a teraszok fölött ne jeleztek volna süvöltve újabb légitámadást.

A mama olyankor a szomszéd óvóhelyre sietett. Ott, az emberek közt. akik ülve virrasztották át az éjszakát és suttogva beszélgettek, kigombolta ruháját és félrehúzódva megszoptatta Panagiszt. hogy ne sírjon, és őt meg ne szidja az óvóhely felügyelője.

Aztán véget ért a háború, véget értek ' gvőzelmek, és megkezdődött a rabszolgaság. A har.angok már nem zúgtak de a szirénák továbbra is bőgtek. A katonák

künk, aztán fölemelte a szoknyáját és megmutatta a lábát. Ott tánctkált, forgolódott a rokkantak közt, oldalt fölemelt szoknyával, azok meg pirultak és a szemüket forgatták. A hölgyet végül elfogta a nevetés. Lehajolt, megfogta a kezével a lábát, és fölemelte egészen combig, csak úgy feszült rajta a harisnya. Megkocogtatta, és a lába úgy szólt, mint a pléhdoboz. Mert hát, érted, belül üres volt, de hiába mondom el, azt látni kellett volna. A katonák pedig nevettek mind, és a szivük majd kiugrott a helyéből. Ilyen csodákat csinálnak Amerikában, ezért hát ne búsúlj, Antőni!

Ezt mondta a mama, aztán pedig kiment a konyhába, hogy megtörölje a szemét.

Múltak a hónapok. Panosz nödögélt. Már tudott járni, később szaladni is. Akkor éhínség jött az országra, az emberek halomra haltak úton-útfélen. A németek meg az olaszok elvittek minden élelmiszert, a földeket járták, és úgy szedték ki a krumplit, búza nem volt, ki-ki ott halt meg az utcasarkon, ahol kenyeret koldult, vagy a sikátorban, ahol járkált... Hullottak, mint ősszel a legyek. Nagy zöld teherautók jártak mindenfelé, és összeszedték a halottakat. A kocsiról leszállt két városi alkalmazott, megfogták a csonttá-bőrré aszott embert, az egyik a lábánál fogva, a másik a hónaljánál. Meglóbálták. egv — előre, kettő — hátra, he-epp! és feldobták a töb-10