A Hét 1966/1 (11. évfolyam, 1-26. szám)

1966-01-16 / 3. szám

Történt egyszer egy negyvillalatnál, éppen fizetés és valamilyen prémiumosztás napján, hogy három dolgozó zsebébe süllyesztette az aznapra lepecsételt ebédjegyet] és elhatározta, hogy „házon kívül“ ebédel. Elvégre Ilyenkor telik Is egy bővebb ebédre, különösen, ha nem várt prémium nyomja a dolgozó zsebét, aminek a fele rendszerint úgysem kerül otthoni leszámolásra.

Közel a vállalathoz volt egy önkiszolgáló vendégló. Futotta az ebédidőből is és ha nem, hát ki tehet róla, hogy a sorbanállás lassan megszokott jelenség lelt, legfeljebb néhány percet késnek majd. Az üzemi konyhán is sorba kell állni.

Az éhes ember tekintete a falon függő étlapra esik. jobbnál jobb falatokat hirdetnek a feliratok, az éhes embernek mindjárt összefut a nyála a sok Jó étel olvasásakor. Történetünk hősei nem voltak túlzottan igényesek, egyszerű zöidbablevest rendeltek, utána marhagulyást knédlivel.

Lassan ment előre a sor, ezzel arányosan hűlt az étel. Ez még nem volt nagy meglepetés, ilyen megtörténik az üzemi étkezdében is. A váratlan az volt, amikor a főételt drágábban számolták a pénztárnál, mint ahogy az árlap feltüntette. Kiderült, hogy a knédllt külön kell fizetni, erről viszont az árjegyzék nem szól. A vendéglátóipar megtévesztő hadművelete ez a fogyasztóval szemben, ki tndja miért?

A pénztártól való távozás után kiderült, hogy nincs tiszta evőeszköz. Ggylátszik az étteremben lévő néhány vendég az egész készletet felhasználta. Állt a sor türelmesen, múlt az idő, hűlt az ebéd. A konyha felől királynői mozgással közeledett a szolgálatos mosogatólány. Neki láthatóan nem volt sürgős az ügy, minden valószínűség szerint már ebéd után volt. Hanyag mozdulattal szórta be kosara tartalmát a kijelölt tartóba, vígan csörömpöltek a tiszta villák, kanalak, kések. Tekintetével mintha az mondta volna: „Nesz’ek!“ Aztán fejét a sortól elfordítva ünnepélyesen visszatért állomáshelyére, a konyhába.

A vendégek sietve hozzáláttak az ebédhez. A zöidbablevest méltán Illette volna az a cím, hogy „Valamit visz a víz“. A főételben megvolt ugyan az előirt öt és fél deka hús, ám olyan kemény és rágós, hogy éhségcslllapltásra alkalmatlannak minősült. Persze nem minden adag volt Ilyen, igazságtalanok lennénk a vendéglátóiparral szemben, ha azt állítanánk, hogy mások nem kaptak jó falatot. De hát ezt is meg kell valakinek ennie, Illetőleg ezt is ki kell adni egy-két peches vendégnek. Maradt tehát a knédlt szósszal, viszont a knédlinek olyan vastag kérge volt, mint egy jobbfajta rozskenyérnek.

Kenyérrel, itallal együtt csaknem 10 koronába került az ebéd. Mit volt mit tenni, a három dolgozó visszaballagott a hivatalba — éhesen, fizemlesütve kotorászták elő a lenézett ebédjegyeket és a hűtlen kosztosok beálltak az üzemi konyha kiadóablaka elé. Májgaluska leves volt, borsófőzelék kolbásszal és egy sütemény.

Es azok, akik megebédeltek az önkiszolgáló étteremben, jóllektak az üzemi étkezdében.

LOÖSZ DEZSŐ

Egy verőfényes augusztusi napon enyhe Izgalommal ültünk be a prágai repülőtéren a moszkvai légijárat TU—104-es gépébe. Az izgalomra minden ok megvolt. Elvégre közel 7000 km-es légiút állt előttünk Ulan-Batorlg — átszállással Moszkvában, Omszkban és Irkutszkban.

Omszkba érkeztünkkor megtudtuk, hogy ütünk néhány órára megszakad, mivel az Irkutszkl repülőtér nem fogad a köd miatt. Nem lenne túl érdekes, csak azért jegyzem meg, mert minden dolognak van egy jó és egy rossz oldala is. Várakozni nem kellemes, de egy jól felszerelt tranzit szállóban Jól esik kicsit pihenni, felüdülni. Ez történt velünk fs, és egyáltalán nem haragudtunk a kényszerű várakozásért.

Irkutszk volt utolsó állomásunk szovjet földön. Ide a mongol légitársaság gépe jött értünk, Ulan- Batorból. Meg kell Jegyeznem, hogv a mongolok elismerten jó pilóták és sofőrök, amit még sokszor volt alkalmunk tapasztalni. Igazi lovas bravúrral száguldoznak a végeláthatatlan sztyeppe nemrég még csak karavánok által járt útjain.

Ulan-Bátorban már vártak a Mongol Szakszervezeti Szövetség és a csehszlovák követség képviselői. Rövid, de bensőséges fogadtatás után Szonginóba hajtattunk, ez egy üdülőhely, Ulan-Batortól 22 km-re.

A főváros

Ulan-Bator 240 000 lakosú szép, modern város, széles sugárutakkal, korszerű középületekkel, üzlet- és lakóházakkal, feldolgozó iparral, amely jelenleg 30 000 embert foglalkoztat. Mongóliának 1924-ig nem volt Ipara. A kézműipar kezdetleges módszerekkel dolgozott. A forradalom után megindult az ipari fejlődés. Legnagyobb ipari üzeme az Ulan-Batorban működő Prom- Komb ipari kombinát, amely az állattenyésztés termékeit dolgozza fel, bőrt, cipőt, bőrkabátokat, gyapjúárut és szövetet készít. A cipőüzemet csehszlovák gépekkel szerelték fel és csehszlovák szakemberek tanítják be a mongol munkásokat. A húskombinát kínai segítséggel épült és 1942-ben kezdte meg működését.

Ulan-Batornak tudományegyeteme, orvosi, közigazgatási, testnevelési főiskolája, pedagógiai intézete és több szakiskolája van. 8—12 évig kötelező az ingyenes

elemi oktatás. A felnőtt lakosságnak 92 százaléka Ír és olvas. Ezt csak azért jegyzem meg, mert a forradalom előtt a lakosságnak több mint 99 százaléka analfabéta voltl

Ulan-Bator, hogy ezzel az elcsépelt kifejezéssel éljek, az ellentétek városa. Északi negyede európai fogalmak szerint az „óváros“, itt csupa jellegzetes alacsony favázas agyagházat látni, az utcák szűkek, kanyargósak. Sok még a jurta is. A város többi része modern, szép lakótelepekkel, széles sugárutakkal, ahol azonban a legújabb típusú gépkocsik, autóbuszok mellett — kócos kis mongol lovakat, sőt tevekaravánokat is látni.

Látogatóban a főlámánál

Mongóliában a harmincas évekig — amikor nagyrészüket felszámolták — 800 kolostor volt, s csak Urgában 15 000 láma élt (ma 100). Minden harmadik férfi szerzetes volt. A főváros templomaiban 30 ezer Buddha szobrot tartottak. Az egykori Kutuchtus az „Élő Buddha“, a Dalai 'láma után a buddhisták legfőbb egyházi méltósága, Külsö-Mongőliának Kínától való elszakadása után (1912) egyben az állam feje is lett. Halála után, 1924-ben, a forradalmi erők kikiáltották a népköztársaságot, különválasztották az egyházat az államtól, s a kolostorok vagyonát államosították.

A mongol főláma ma Gombozsab, a gandan-tenkcsilingl kolostor vezető)’, aki fogadta küldöttségünket. Vezetőnk előre figyelmeztetett, hogy a főláma csak délután 4-ig dolgozik, utána nem fogad, de az öregúr úgy elbeszélgetett velünk, hogy nem nézte az idő múlását. Bemutatkozáskor elmondta, hogy 66 éves. Sózott teástejjel (szucetáj) és érdekes, csónak formájú kenyérrel vendégelt meg minket. Melegen érdeklődött Csehszlovákia iránt. Elmondta, hogy naponta olvas újságot, jól tájékozott világpolitikai kérdésekben. Megjegyezte, hogy a szocialista gondolkodású és hálás a rendszernek, mely biztosítja a szabad vallásgyakorlat jogát. Több Ízben hangoztatta, hogy a lámák állandóan imádkoznak a békéért, kérve Buddhát, adja hogy békében élhessen az emberiség, fajra és nemzetiségre való tekintet nélkül.

A fogadószoba szép, tágas jurta, körös-körül ülőhelyekkel. Az asztalon péksüteményszerű kenyérrel magasan megrakott tálak, tetejükön bonbon, cukorka.

Megtekintettük a templomokat és a buddhista szertartásokat. Az egyik kolostorban a kapubolt alatt négy óriási szobor fogadott bennünket, mindegyik más-más arcszlnű: sárga, fekete, vöröses és barna. A lámák szerint e szobrok a négy emberfajt szimbolizálják, a buddhisták az egész emberiségért imádkoznak.

Utólag tudtuk meg, hogy a főláma tagja a Mongol Béketanácsnak, úgyszintén az Afro-ázslai Szövetségnek, s korábban tagja volt a Mongol Tudományos Akadémiának.

A lámák összetett kézzel Imád-