A Hét 1966/1 (11. évfolyam, 1-26. szám)

1966-01-16 / 3. szám

hotatlanul. Ö, ezek o kipirult orcák, fekete szemek, hosszú szempillák, homlokba hulló rakoncátlan hajfürtök.

Dás Ákol maga elé idézte elmúlt éveit, a sok-sok régi emléket. Milyen szépek voltak azok a séták, amikor barátaival együtt felkeresték Száidi és Baba Kuhi sírját! — Az emlékek között kutatva hol elmosolyodott, hol pedig komorrá vált. Egyetlen határozott érzése volt csak: félt hazamenni. Helyzetét szinte elviselhetetlennek találta. Úgy érezte hogy kivájták melléből a szívét. Szeretett volna elmenni, elmenekülni valahová messzire.

Aztán úgy gondolta, hogy iszik ma este is, s elbeszélget a kis papagájjal. Az életet egészében véve parányinak, hitványnak és értelmetlennek látta. Egy verssor motoszkált fejében, s szinte öntudatlanul mormolta maga elé:

A börtön-éj susogását irigylem én, pedig ott

Aszalt gyümölcsük a láncszem, így élnek lenn a rabok.

Hongját reménytelenség, szomorúság és bánat töltötte meg. Aztán hirtelen elhallgatott vagy azért, mert nem volt kedve dalolni, vagy, mert gondolata máshová tévedt.

Már teljesen besötétedett, amikor Dás Ákol Szerdizek főterére ért. Hányszor kitombolta itt magát kénye-kedve szerint s nem akadt soha senki, aki útját merte volna állni. Akaratlanul odavánszorgott egy ház elé, s leült a kőpadra. Előhúzta a pipáját, rágyújtott s csendesen fújta a füstöt. Úgy találta, hogy itt is pusztulófélben van minden, megváltoztak az emberek is, éppúgy mint ahogy saját maga elnyűtt, megváltozott. Szeme előtt sötét karikák táncoltak, feje nagyon fájt.

S ekkor egy árnyék bontakozott ki a homályban. Feléje közeledett s amikor közel ért, megszólalt:

— A v-v-vagány a sötétben is m-m-m-megismeri a másikat!

Dás ÁkoT azonnal tudta, hogy az

árnyék nem más, mint Káka Rusztem. Felállt, kezét csípőre tette, köpött egyet és így szólt:

— A fene ett volna meg, te gyávák gyávája! De nagy legénynek képzeled magad! Pedig ha megdöglesz, csak ott marad vissza emlék utánad, ahol lyukat pisáitól a homokba.

Káka Rusztem gúnyosan vihogott és közelebb lépett.

— M-m-már rég jártál erre — dadogta.

— Há-há-hádzsi házában ma lakodalmat ülnek. Cs-csacsak nem felejtettek el . .

Dás Ákol félbeszakította a gúnyolódót:

— Jól tudta az isten, hogy kivel van dolga, amikor csak fél nyelvet adott neked. De ma este én kitépem azt a másik felet is - mondotta s kardjához kapott.

Káka Rusztem is kihúzta kardját s olyan pózba vágta magát, mint Rusztám a fürdők falán.

Dás Ákol a földbe szúrta a kardot, s karba tett kézzel föléje állt.- Most pedig azt a fickót szeretném látni, aki ezt kihúzza — mondta kihívóan.

Káka Rusztem orvul Dás Akolna vetette magát. Dás Ákol azonban akkorát húzott a kezefejére, hogy Káka Rusztem kardja széles ívben elrepült. A lármára odaverődtek a járókelők s bámulták a jelenetet, de senkinek sem volt bátorsága, hogy közbelépjen.

— Na, lódulj, és szedd föl — kiáltotta Dás Áko! nevetve — de legközelebb jobban kapaszkodj belé, mert ma este tisztázni akarom apró számadásainkat.

Káka Rusztem ökölbe szorította kezét s rárohant, összeakaszkodtak, s több mint egy félóráig hemperegtek a földön, de egyikük sem tudott felülkerekedni. A dulakodás közben Dás Ákol úgy beverte a fejét a járda szélébe, hogy megszédült, s csaknem elvesztette eszméletét. Káka Rusztem mindent feltett erre a küzdelemre, de ereje már fogytán volt. Ekkor azonban megpillantotta Dás Ákol kardját, amely éppen kezeügyébe esett, összeszedte maradék erejét, kihúzta a kardot s Dás Ákol mellébe szúrta. A küzdelem véget ért. Mindketten tehetetlenül terültek el a földön.

Emberek futottak elő s Dás Akoli nagy nehezen lábra állították. Melléből vér buggyant s csörgött le a földre. Kezét a sebre szorította s néhány bizonytalan lépést tett a fal felé, de ismét elvágódott. Megint fölemelték és elvitték a lakására.

Másnap reggel, amikor Dás Áko! sebesülésének híre Hádzsi Szemed házába is eljutott,' Velichán, a legidősebb fiú eljött, hogy érdeklődjék Dás Ákol hogyléte felől. Megállt az ágynál, ahol Dás Ákol feküdt sápadtan, halálra válton, Szájából véres hab bugyborékolt elő, szeme üveges volt s már alig-alig lélegzett. Félig öntudatlanul, mintha megismerte volna a látogatót, remegő hangon így beszélt:

— A világon ... csak ez a ... papagájom van ... Kedves ... kedvés papagáj... vidd el... neki.

S ezzel elhallgatott. Velichán zsebkendőt húzott elő, szemét törölgette, Dás Ákol újból elvesztette eszméletét és fél óra múlva már halott volt.

Siráz egész népe megsiratta.

Velichán pedig fogta a kalitkát a papagájjal együtt s hazavitte.

Még aznap alkonyatkor Merdzsán maga elé helyezte a kalitkát s kíváncsi érdeklődéssel nézegette a tarka tollakat, a görbe csőrt, a kerek, kifejezéstelen szemeket. S egyszer csak a papagáj Dák Ákol ke' mény, rekedt hangján beszélni kéz» dett:- Merdzsán ... Merdzsán ... megöltél engem ... kinek panaszoljam ... Merdzsán ... szeretlek té* ged ... megöltél engem.

S a kis Merdzsán keservesen sírt.

Fordította: Bodrog Ligeti András Kosik József rajza

,SSS/SSSSSS/SS//S/S/J/SSSSSSS/SSSSSS/fSSSSSSSSfSS//SS/SJSSSSS/SSSfSSSSSSfSSS/S/S/f/SS/fSSSSSSSSJSSSSSSSSSSSSS/-SSSfSSSSS/S//SSSSSSSfSfSSSSSSSSSfSSSSS/fSSSS/SSSS/SSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSftSSSSSS/S/SSSSSSSSi

rés! A rendet már vágja / jó Nagybetű Lőrinc. Rajta, rongyos, rajta! Kaszára, kaszára! Az a vér, mi folyt most — / latrok vére. Ne bánd az ebanyjátl Rajtal / Féreg lesz az úrból. Veszszen a mihaszna ...“ / Nagybotú Lőrinc / Áradó dinamizmus, balladás tömörség, erőteljes nyelvezet iellemzl ezt a verset, megelevenedik és fölmagaslík előttünk Dózsa egyik alvezérének, Nagybotú Lőrincnek fekete árnya, ahogy rohamra tüzeli a jobbágysereget. Remekbeszabott, nagyhatású vers ez és érdemes lenne kielemezni eredeti képeit. Pl. „Láttam az új hajnal tüzes fényét — vége. / Földre loccsant immár kupám tüzes vére.“ Vagy: „Hortobágy homokja égeti a talpam / nyugtalanul fortyog a föld is alattam ...“

De megkapőak népi hangszerelésű, játékos versei is, amelyek maradéktalanul adják viszsza a régi mondőkák üde színeit és töretlen zengéssel áradnak el bennünk. Ilyen például a „Regősének.“ ... Régi törvény, nagy rőt ökör / nem búsulok vizes tökön- / szarva tele sült pereccel, farka bojtján egy hordó ser. / Hej regő rejtem! / Legyen minden ember / boldog, büszke emberi /

Farkas Jenő könyvét olvasva úgy érezzük, valami újat kaptunk, a megszokottól eltérőét, nem a csillagokba törés nagyravágyó lendületét, nem is a mindenáron való eredetieskedés kusza egyvelegét, de a csend világa felé forduló lélek áhítatát az élet szépségében, a természet nagy műhelyében szemlélődő ember hitét, bizakodását, aki felhozza a mélyből, ami szép és jó és az őszinte emberek szeretetével osztja szét mindenkinek.

DÉNES GYÖRGY

Röviden

• Párizsban a hagyományoknak megfelelően, a Goncourt és Renaudot díjak kiosztását követő hétfőn odaítélték a Médicis és Feminadíjakat, A hagyományokban mégis törés következett be. A Femina-díj asszony-zsűrije rendszerint klasszikus típusú, s könnyű vagy legalábbis vonzó olvasmányt jutalmaz, míg a Médieis díj kitüntetettje — ugyancsak rendszerint

— újító, lehetőleg intellektuális ihletésű mű. Rendszerint, mert ezúttal fordítva történt: A Fémina díjat egy „új regény“ nyerte, Robert Finget Quelqu’un [Valakif című könyve, mely

— mint Roger Boussinot írja Párizsból a Contemporanulnak — szerkezetében Sámuel Beckett darabjaira hasonlít és mint a szerző többi könyve is (ez a tizenkettedik) egymásra következő, egymást váltogató párbeszédekből és monológokból áll, s igen nehéz lenne klasszikus módszerekkel elemezni. A Médicis-díj kitüntettetje René-Victor Philes La Rhubarbe (A rebarbara) című regénye, egy érdekes, különös, izgalmas helyenként valósággal kalandos történet egy törvénytelen fiúról, aki mindent elkövet, hogy normális családi életet élhessen, apja mellett, aki mindig is megvetette. A francia művelődésügyi minisztérium nemzeti irodalmi nagydíját Henri Michaux nyerte el költői életművéért.

• Lenin renddel tüntették ki ötvenedik születésnapja alkalmából Konsztantyin Szimonovot, a Nappalok és éjszakák, az Élők és holtak, a Nem születünk katonának című regények, több kötetnyi haditudósítás, háborús napló, vers és színdarab népszerű szerzőjét.

• Herbert von Karajan és Georges-Henri Clausot filmrendező három klasszikus zenemüvet örökít meg filmszalaqon. Az első zenei filmen Schumann IV. szimfóniáját adják elő,

a bécsi szimfónikusok, a másodikon Mozart egyik hegedűversenyét játssza Yehudi Menuhin, a harmadik film pedig DvoFák Oj világ szimfóniáját „mutatja be“ a berlini filharmonikusok előadásában.

• A párizsi Champs Elysées színházban a Conservatoire zenekara hangversenyt adott a tíz éve elhunyt Arthur Honegger zeneszerző emlékére.

• A Cinema legújabb száma a Bukaresti Filmstúdió vezérigazgatójának, Eugen Mandrtonak a nyilatkozatát közli az 1966-os év román filmgyártásáról (és azokról a produkciókról, amelyek előkészítése már 1966 ban elkezdődött). A nagy történeti alkotások sorában most fejezte be Mircea Muresan, Rebreanu: Lázadás című regényének filmváltozatát. 1966-ban forgatják a Dákok és az Ovidius/Című filmeket. 1967 ben a Traianus oszlopát, a Doftáná-t és az Enescu-t. 1968 ban a Stefan cel Maré t, a Horiá-t és a Bálcescu-t. 1969-ben az Eminescu című film kerül forgatásra. 1970-ben a Mihai Viteazul és a Bráncust címűt. A stúdió előkészíti George Cálinescu Otília titka című regényének, Caragiale La Hanul lul Minjoalá című elbeszélésének és G. Ciprian Capul de rátoi című játékának filmváltozatát. Az 1966-os nemzetközi kooprodukciók a következők lesznek a Bukaresti Filmstúdióban: Névtelen csillag /román—francia), Alagút (román—szovjetI, Várkastély a Kárpátokban (román—francia) és a Balatontól a Fekete tengerig (román—magyar j. Ezeken kívül még tizenkét román játékfilmet Ígér Eugen Mandrie az 1966-os évre.

13