A Hét 1966/1 (11. évfolyam, 1-26. szám)

1966-01-16 / 3. szám

Ä9öa* Qfcta« tzm

m

fia

(Folytatás az előző számból.)

A „Platán alatt" nevezetű kávéházban gyakran esett szó Dás Ákolról, s nemegyszer elhangzott ilyesmi:

— Dós Ákolról beszélsz? Hádzsi Szemed házában sündörög egész nap, s arra vár, hátha pottyan valami. Azóta, ha el is vetődik néha Szerdizekbe, behúzza a farkát s lopakodva jár.

Káka Rusztem végre kiönthette mindazt, ami szívét nyomta:

— Vénségére elment az esze! — dadogta. - Képzeljétek, a fickó beleesett Hádzsi Szemed lányába. Amit csinál, az csak porhintés. No, de törte magát eleget, míg kijárta, hogy a Hádzsi-csalód gyámja lehessen. Most aztán lefölözi a hasznot. De hát Allah adjon neki szerencsét.

Dás Ákolnak lassanként már senki előtt sem volt becsülete. Az emberek nem hívták többé asztalukhoz. Ha bement valahová, összesúgtak mögötte, s ujjal mutogattak rá. Dás Ákol fél füllel elkapott valamit a szóbeszédből, de nem mutatta, sőt rá se hederített. Merdzsán iránt érzett szerelme annyira beszívódott ereibe, olyan mélyen gyökeret eresztett minden porcikájában, hogy rajta kívül nem volt más gondolata.

Ha Dás Akol megkérte volna Merdzsán kezét, az anya tenyerén tette volna eléje a lányt. Dás Ákol azonban nem akarta lekötni magát egy feleség, s majd a gyermekek mellé. Szabadon akart élni, úgy, mint azelőtt, hogy ez a kötelezettség o nyakába szakadt. Másrészt úgy vélekedett, hálátlanság lenne feleségül venni azt a lányt, akit gyámságára bíztak. Leginkább akkor keseredett el, amikor esténként a tükörbe nézett s megpillantotta sebhelyes, forradásos arcát, lenyúló szemhéját.

— Hát persze, hogy nem szeret - suttogta rekedt hangon - hisz talál majd egy szép, fiatal férjet magának. Nem ... ez nem lenne emberséges cselekedet... ő tizennégy éves, én pedig negyven ... De mit tegyek? Ez a szerelem megöl engem . .. Merdzsán . .. megöltél engem. Kinek panaszoljam el?... Merdzsán, szeretlek, s ez visz a sírba.

A nap hátralévő szakaszán úgy próbálta kiölni magából a szerelem kínzó gondolatát, hogy ide-oda futkosott s intézte a Hádzsi-család ügyeit.

Hét év telt el így. Dás Ákol az asszony és a gyermekek fölötti gyámkodás során egy morzsányit sem fordított a saját hasznára. Ha valamelyik gyermek megbetegedett, szerető szülőként éjjel-nappal a betegágy mellett ült, annyira szivéhez nőtt ez a család. Merdzsánhoz azonban más érzések fűzték. Talán éppen a Merdzsán iránti szerelemből Dás Ákol kiegyensúlyozott és dolgos életet kezdett. Gyámsága alatt szépen felcseperedett minden gyermek.

De aminek sohasem lett volna szabad megtörténnie, bekövetkezett. Merdzsánnak férje akadt. De miféle férje! Csúnyább is, öregebb is Dás Ákolnál.

Dás Ákol arcáról nem lehetett leolvasni, hogy az esemény híre megtörte volna. Ellenkezőleg. A rá jellemző hidegvérrel hozzálátott a hozomány elkészítéséhez, s az egybekelés estéjén pedig előkelő lakomát rendezett. Hádzsi feleségét és gyermekeit újból visszaköltöztette a családi házba, s a felhúzható nagyablakos szobát a vendégek fogadására rendezte be. Az ünnepi vacsorára meghívást, kapott a város előkelősége, kereskedők s egyéb fontos személyiségek.

Aznap délután öt óra tájban, mikor már a vendégek a szobát zsúfolásig megtöltve elhelyezkedtek a drága szőnyegeken és párnákon, s a gyümölccsel és édességekkel megrakott tálcák mór előttük pompáztak, régi vagány öltözékében, vállig lesimított hajjal, Dás Ákol lépett be. Csíkos rövid kaftánt, széles övön lógó kétélű kardot, csomóra kötött sálkendőt, fekete nyersselyem nadrágot, ábádéi papucsot s új szalaggal átkötött, alacsony tetejű kalapot viselt. Mögötte még hárman jöttek be, kezükben füzetekkel és írókészlettel. A vendégek csodálkozva bámultak Dás Ákolra, aki az imám elé lépett és így szólt:

— Imám urunk! A megboldogult Hádzsi végrendeletet hagyott hátra s hét esztendőnyi gondot és bajt akasztott a nyakamba. Legkisebb gyermeke akkor ötéves volt, s ma már tizenkettő. - Dás Ákol ezután a mögötte álldogáló emberekre mutatott és így folytatta: íme, itt vannak Hádzsi Szemed számadásai és vagyoni nyilvántartásai. A mai napig minden költséget a saját zsebemből fedeztem, ezt a ma esti lakomát is. Ezután már itt nincs rém szükség, így hát megyek és élem a magam életét, s éljék ők is a magukét.

öles léptekkel, hanyagul mérte végig az utcákat. Egyszer csak a pálinkafőző Mulla Iszhák háza előtt

találta magát. Habozás nélkül megindult lefelé a nyirkos téglalépcsőn * egy régi füstös udvarra jutott.

Mulla Iszhák, ez a kecskeszakállú, kapzsi tekintetű vézna kis emberke piszkos sapkájában előbújt s erőltetett vihogásba kezdett.

Dás Ákol azonban elcsigázott állapotában ügyet sem vetett rá, s csak ennyit mondott:

— A bajszod szerelmére, hozz egy üveg italt, mert kiszáradt a torkom.

Mulla Iszhák biccentett egyet s megindult a lépcsőn. Néhány perc múlva egy üveggel tért vissza. Dás Ákol fogta az üveget, nyakát a fai szögletéhez csapta, úgy, hogy a dugó messze elröpült. Aztán szájához emelte, s egy hajtásra megitta a felét. Szemében könnyek gyülekeztek, köhögött s közben markát a szájához szorította, majd kezefejével megtörölte ajkait. Egy vörös hajú szurtos kis kölyök, Mulla Iszhák pókhasú fia száját tátva bámult Dás Ákolra. Lefittyedt ajkairól hosszan lenyúlva csüngött a nyál.

Dás Ákol a falmélyedésbe állított sótartóba nyúlt, s végignyalta ujját.

Mulla Iszhák közben odajött, rávert Dás Ákol vállára és kajánul megjegyezte:

— Bizony, a vagánykodós csak pelyvát hoz a házhoz.

Aztán végigtapogatta Dás Ákol ruháját.

— Hát ez meg miféle viselet? — mondta lenézően. — Ez a rövid kaftán már régen elavult. Ha meg akarsz tőle válni, bármikor jó áron megveszem.

Dás Ákol arcát fanyar mosoly torzította el. Zsebéből pénzt kotort elő, a kocsmáros markába vetette és elment.

Alkony felé járt az idő, Dás Ákol lázas testtel, kusza gondolatokkal bandukolt az úton. A feje is nagyon fájt. A levegőben a felfrissült föld szaga úszott, narancsvirág-illattal keveredve.

Megint csak Merdzsán képe tolakodott elé: titokzatosan és eMenáí-VSSS,SSf,fffSfSSSSS/SSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSS/SS/JSSSSSf/SSSS/SSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSS/SSSSSSSS*SSSSSSSSS/SSSSSSSSSS//SSSSSSSSSSS/SSSSSSSSS*SSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSySSSSSSS.

Farkas Jenő:

Farkas Jenő a harmadvírágzás Idősebb generációjához tartozik, annak ellenére, hogy jóval később indult. Késése és sajátos körülményeinek közt ejátszása folytán nem kellett keresztülvergődnie azokon a buktatókon, amelyek egyrészt fékezően hatottak a költők fejlődésére, másrészt kitérőkhöz, téves utakhoz vezették őket. A későbbi indulás ebből a szempontból többletet jelent, de ha e korszak fejlődésének távlatába állítjuk költészetét, akkor kevesebbet. Lírája kívül rekedt azon az áramlaton, amely végül mégiscsak megteremtette a maga eredményeit. Költészete, életszemlélete tehát elütő a többiekétől, a vele egyívásúakétól. Mi az mégis, ami hozzájuk köti? Realisztikus látásmódja, gazdagon áradó nyelvezete, a klaszszikus hagyományokon nevelkedett költő stiláris velejárója.

A „Csendovszág“ külön világ, természetszemléletével, sajátos hangulati elemeivel, patetikus emelkedettségével vagy elégikus sóvárgásával. Egy magános lélek szemléli benne a természet színeváltozását s azon át a világot és a saját életét. A természet jelenségei, a füvek, a fák, a bokrok, a madarak, az őzek mind-mind lelket kapnak ebben a költészetben, kilépnek a személytelenségből, egy ősi panteizmus szintézisében

Csendország

egybeforrnak az emberrel“... Anyatej! Belőled szívja mohón ki / állat és ember a jóság tiszta aranyát / Bernied szunnyad az izmok acélja s a csóknak. / Tebenned rejlik az ész. Belőled pattan ki a szikra, mely lángba borítja a földet s az égre szökik, hogy / fényesség legyen ott, hol a köd még kínai falként tiltakozik. / őzgida, sejted-e mindezt?"

A kötet „Anyatej“ című záróversében írja ezeket a költő és az anyamelltől elszakadt kis őzgida sorsában az ember sorsát látja és láttatja: — Emberi sors a te sorsod, kis gida, hidd ell / Minket is langy anyamellnek üde bimbaja táplált. / Jött az idő, és távolodó köröket írva, a jóság / messze szökött.

Ez a nosztalgikus vágyakozás, ez a visszakívánkozó sóvárgás végigvonul Farkas Jenő egész költészetén. A családból kiszakadt, magára maradt ember életérzése ez, aki tudja, érzi, hogy az emberi boldogsághoz, az emberi teljességhez olyan társra van szüksége, akivel meg lehet osztani gondunkat és örömünket s az egyűvétartozás érzésében az emberi élet értelméhez, a megnyugváshoz jutunk el. „Nem piros a kályhád, nem ad sok meleget / csupán hangulatot a pattogó rőzse... / Nos, nyugodj hát bele. Ez a világ rendje. / Nem is érdemel mást, ki rőzsével fűt csak / s elhagyja repülni a csicsergő fecskét, / s nem vonta szívére szorosan a párját.“

A „Csendország“ majd minden versében ott él a természet, a természet egészéből kiragadott képek, amelyek átszürődnek a szemlélődön, gondolatokat ébresztenek, költészetet építenek. De ez Farkas Jenőnél nem afféle rousseau-í természétérzés, felfedező út, az enervált lélek felfrissülésre vágyó törekvése, ö nem felfedezi, hanem benne él, mert valójában sohasem szakadt el tőle. mint ahogyan nem szakadt el a földet művelő paraszt. Neki él-.

tetőközege, mindennapja, kifejező eszköze a természet, éppen ezért nem is tudja elvonatkoztatni tőle az embert. Az intellektuális költészet platformjáról nézve egyfajta passzivitásnak hat ez a mély természetérzés, de akkor passzivitás a fordítottja is, az az egzisztencializmus, amely az egyedet, az egyes embert emeli ki a sokrétű világból. Farkas Jenő költészetében benne van az élet egésze, természetesen ez ő egyéni látószögéből nézve. Más ember bizonyára másként látja. De aki verseit olvasgatva azonosulni tud vele, aki fel tudja fogni lelkének rezdüléseit, aki megsejti benne az örök emberit, az magára ismer a költőben. Farkas Jenő kerüli a nagy szavakat, a hangzatos kifejezéseket, talán nem is annyira szeméremből — de lelki alkatánál fogva. Költészetében nem találunk végleteket, sodró dinamizmust, keménységet. Ö is a meghitt hangulatok festője, meleg pasztell színekből keveri ki anyagát, az emberség, jóság szeretet szavával szól: „Olyan jó hinni a jóságban és szeretetben / elképzelni valakit este, amikor már, / kezedből a könyv Is kiesik, de még vársz, / nem kattantod le a villanyt, / emlékeid között keresgélsz, / arcod az ablak üvegje visszavetíti, / s érzed: így ez a csend kell...“

Van azonban a kötetben egy másik arcú Farkas Jenő is, az, amelyik — sajnos, csak egy-két versében — kitör a magaszabta keretből s erőteljes, sodró szenvedéllyel énekel a pórok, jobbágyok igazáról, akibe mintha Nagybotú Lőrinc sugaras lelke költözne, s egyetlen sodró lendülettel vázolja fel versét“... Dózsa! örvendj, Dózsa! / Megjött Cegléd papja! / Megjöttem. Itt állok gyásszínű csuhában. / Hadd vegyem ki részem népem bánatában. / Kínos keservében osztozni kívánok, / s szegények szívében szítani a lángot! / Vessünk tüzet urak udvarárai / Előre, kenye-12