A Hét 1966/1 (11. évfolyam, 1-26. szám)

1966-06-05 / 23. szám

RÁCZ OLIVÉR TEDDY A régi malomház előtt leszállt a kerékpár­ról, a tenyerét a hasára szorította, oda, ahol az alattomos, lüktető fájások szaggatták, rátá­maszkodott a kormányra. Csak anyu meg ne lássa, amint itt görnyedezik a gép felett. Hirtelen eszébe jutott, hogy jó lenne leeresz­teni az egyik kereket, akkor azt lehetne mon­dani, hogy szögbe kerekezett,'kilyukadt a töm­lő. De aztán elvetette a gondolatot:'anyu nam Jön haza három előtt, addigra pedig ő már nem lesz otthon. Megebédel és elmegy. Okvet­lenül beszélnie kell Zsokóval. A kis kápolna előtt megállt, kicsit kifújta magát, megvárta, amíg a hasában elmúlik a nyilallások újabb hulláma. Visszanézett a ma­lomházra. Szerette ezt a környéket, a távolban' tolató, asztmásán szuszogó mozdonyokat, a rácsos sorompót, a folyóparton őrködő, kopott, bohémesre züllött, pisze orrú Nepomuki Jánost. Nepomuki orrát a folyómenti téli fagyok kop­tatták piszére január végén, február elején, amikor a folyót vastag jégpáncél fedte, és a vasúti kazánháztól az innenső partig ívelő, vas­tag drótkötél — valaha komp kötele feszült rajta, de a kompot még Éva gyerekkora előtt elsodorták róla a tavaszi áradások: azóta már régen karcsú, kis fahidakat vertek a kazánház épületei és az országút közé'— keményen be­fagyott a jégbe. A drótkötél szabadon maradt részét ilyenkor bolyhos, fehér zúzmara fedte, Nepomuki Szent János orrát pedig fénylő jég­kéreg borította. És Éva mégis télen szeretett a leginkább elácsorogni a kis kápolna előtt, mert a ká­polna két oldalsó falán apró, kék és piros színű üvegablakok szűrték át a fagyos, déli napsugarakat, bizonytalan, színes árnyakat,vet­ve a kápolna előtt elterülő, tenyérnyi kis tér fehér havára. A kis hidak lábát is jég borí­totta, néha pedig megakadtak bennük a folyó jegén alászánkázó, szélfútta hótorlaszok: ilyen­kor olyanok voltak a hidak, mintha lépni ké­szülnének ormótlan lábaikkal, s éppen a csiz­májukat húzogatnák kifelé a hófúvásból. De volt úgy is, hogy a hidak két oldalán egyen­letesre simult a folyó jegét fedő hótakaró, s ilyenkor reggelre apró lábnyomok maradtak a hóban: madárkarmok és gömbölyű, párnás macskatalpak nyomai, néha-néha egy-egy kőbor kutyatalp vaskosabb lenyomatai is. A főkapuhoz vezető híd közepén telente vas­tagra; ropogósra taposott, keskeny ösvény hú­zódott végig, és Éva, iskolából jövet, három­szor, négyszer is végigbaktatott a kis ösvényen, hogy hallja a talpa alatt megroppanó hőréteg friss, hetyke csikorgását. De most nem ment át a hídon, mert a ház, amelyben otthona volt, a folyó innenső oldalán állt, és a hidat különben sem borította hó: a drótkötél szabadon, lomhán ívelt át az egyik partról a másikra, lelógó húsát megmártva a hullámokban, s Nepomuki is egykedvűen, vál­tozatlanul piszén ugyan, de jégálarc nélkül bámult a kis folyó tovahömpölygő, ősziesen sö­tét vizébe. Éváék ablakai* nem nyíltak mind a folyóra, s Éva érkezését odabentről senki sem vette észre. De mikor a falhoz támasztotta a ke­rékpárt, és belépett a kis előszobába, az ebéd­lőből puha talpak halk koppanásával egyidejű, elragadtatott vinnyogás hallatszott. Az ajtó megnylkordult, s bentről friss gyerekhang rik­kantott ki: — Te vagy az, Éva? — majd sür­gető hangsúllyal rászólt a vinnyogó valamire: — Indíts már, nem nyughatsz? Négyszögletesre nyírt, barna foltos, fehér foxifej jelent meg az ajtóban, a kis test vák­­kantva Éva lábának ugrott, a szoknyájának tá­masztotta a két mellső pracliját, s ájult imá­dattal nyalogatta az elébe nyújtott kezet. — Ney marsall! — ölelte magához Éva meg indultán a boldog kiskutyát, mert ez a szer­tartás naponta megismétlődő, soha nem lany­huló szerelem elmaradhatatlan, rajongó vallo­mása volt, s ez minden alkalommal újra meg újra meghatotta. De a szertartás itegszabott időtartama lejárt: a kiskutya visszatáncolt a szobába. Ney marsall harcos ősök és büszke család­fák törzskönyvezett ivadéka volt, s nevét már kölyökkorában általánosan megcsodált, jelleg­zetes peckes járásának s a bal mellső lábán végighúzódó tábornoki stráfnak köszönhette. Beosztását tekintve az ebédlő ablakának tán­toríthatatlan őre volt, s mire Éva belépett a szobába, Ney marsall már ott ült a megszokott helyén, az ablak alatt álló öblös fotel széles támláján, két első lábát az ablak peremére támasztva, mozdulatlanul, éberen figyelve. De Évának most tűnt fel első ízben, hogy a ku­tya feszült őrködésében bizonyos átszellemült áhitat rejlik: Ney marsallnak nyilván művészi hajlamai vannak. Almélkodva mögéje lépett, de Ney csak a farka csonkjának kurta billentésével vette tu­domásul a jelenlétét. Az ablak alatt elterülő tájat bámulta elrévülten és mereven a bulgár­­telkek bejáratánál őrködő, két, sudár jegenyét, a háttérben meghúzódó, piros tetős, kis házat, a ház előtt guggoló, elmerülten játszadozó, borzas-szőke kislányt. Az ablak széles kerete úgy vette körül a kin­ti képet, mint valami olcsó, vásári festményt, s a szobából nézve az egész úgy hatott, mintha a kutya maga festette volna a képet, s amint most ott mocorgott az ablakpárkányon, po­­fácskáját időnként szegletesen féloldalt fordít­va, úgy látszott, mintha munkája végeztével alaposabban szemügyre akarná venni ihletett alkotását. Időnkint hátra pillantott, de mert a szobában mindent rendben talált, újra mű­vészi élményeibe mélyedt. A szobában minden rendben volt. Gabi a bé­lyegeivel piszmogott, s Éva behozta az ebéd­jét a szobába, mert most, hogy az iskolában bekövetkezett az, amitől már napok óta rette­gett, nem bírt volna egyedül maradni odakint. Itt legalább Ney marsall időnkint izgatottan megremegő, kurtára nyírt farkát láthatta és Gabi elmerült szuszogását hallhatta. No meg itt voltak a babák is. Tizennégyen ültek a babák a szobában: a di-Botyánszky Lenke rajza vány sarkában, a kis könyvespolc tetején, a tv-készülék mellett, sőt, a zsemle színű pia­nínó tetején is, a karcsú metronóm tövében. Eredetileg tizenöten voltak a babák: Teddy hiányzott közülük. Teddy kormos szemű, édesen fekete orrú, kis panda-mackó volt, s az utolsó négy esz­tendőben korlátlanul, vetélytársak nélkül él­vezte Éva kegyelt. Teddy kísérte el Évát reg­­gelenkint az iskolába (világoskék kis gyapjú­kendőbe göngyölve utazott Teddy a táska mé­lyén vagy Éva kabátzsebében), órák alatt ott ült a pad tetején — ha lehetett: Sólyomnál le­hetett, Erzsi néninél nem lehetett, Terka né­ninél sem, Virágnál megint lehetett, de Varga Virág testnevelésen kívül csak földrajzi taní­tott —, vagy ott kuksolt a pad mélyében, a táska melíett. Az órák közti szünetekben, különösen télen, egymást melengették: vagy megbújt Éva két melengető tenyerében — ép­pen elfért köztük — vagy a kék munkaköp­­peny zsebéből kandikált ki a világba. Ebédnél Éva tányérja mellett foglalt helyet. (Egyszer véletlenül a fejessalátára bukfencezett, de nem történt semmi baja.) Teddy a leckéket is segített megírni, zongo­raórára járt, és otthon a taktust diktálta Évá­nak, ha Éva gyakorolt (ezt Teddy nem nagyon szerette: őszintén szólva unta egy kicsit), este pedig a szőke hajasbaba bölcsőjében húnyta álomra a szemét, Éva ágya mellett. (A ha­jasbabát Éva már régen kilakoltatta a bölcső­ből: mikor Teddy a házhoz érkezett, a hajas­baba már kerek hétéves volt — ilyen nagy kislánynák már minek a bölcső? Teddy viszont kicsi volt, puha és ártatlan, egyszóval övé lett a bölcső, a kis, halványkék gyapjútakaró és Éva túláradó anyai szeretete.) Teddy — odaadás és szeretet szempontjából — körülbelül egy polcon foglalt helyet Éva szívében Ney marsallal, de mert Ney tudott ma­gáról gondoskodni, Teddy pedig úgyszólván minden téren gyöngéd gondozásra és fokozott dédelgetésre szorult, egy hajszállal talán még Ney marsallnál is előbbre került. Aztán egy szép napon Teddy eltűnt. Reggel 10

Next

/
Oldalképek
Tartalom