A Hét 1966/1 (11. évfolyam, 1-26. szám)
1966-06-05 / 23. szám
RÁCZ OLIVÉR TEDDY A régi malomház előtt leszállt a kerékpárról, a tenyerét a hasára szorította, oda, ahol az alattomos, lüktető fájások szaggatták, rátámaszkodott a kormányra. Csak anyu meg ne lássa, amint itt görnyedezik a gép felett. Hirtelen eszébe jutott, hogy jó lenne leereszteni az egyik kereket, akkor azt lehetne mondani, hogy szögbe kerekezett,'kilyukadt a tömlő. De aztán elvetette a gondolatot:'anyu nam Jön haza három előtt, addigra pedig ő már nem lesz otthon. Megebédel és elmegy. Okvetlenül beszélnie kell Zsokóval. A kis kápolna előtt megállt, kicsit kifújta magát, megvárta, amíg a hasában elmúlik a nyilallások újabb hulláma. Visszanézett a malomházra. Szerette ezt a környéket, a távolban' tolató, asztmásán szuszogó mozdonyokat, a rácsos sorompót, a folyóparton őrködő, kopott, bohémesre züllött, pisze orrú Nepomuki Jánost. Nepomuki orrát a folyómenti téli fagyok koptatták piszére január végén, február elején, amikor a folyót vastag jégpáncél fedte, és a vasúti kazánháztól az innenső partig ívelő, vastag drótkötél — valaha komp kötele feszült rajta, de a kompot még Éva gyerekkora előtt elsodorták róla a tavaszi áradások: azóta már régen karcsú, kis fahidakat vertek a kazánház épületei és az országút közé'— keményen befagyott a jégbe. A drótkötél szabadon maradt részét ilyenkor bolyhos, fehér zúzmara fedte, Nepomuki Szent János orrát pedig fénylő jégkéreg borította. És Éva mégis télen szeretett a leginkább elácsorogni a kis kápolna előtt, mert a kápolna két oldalsó falán apró, kék és piros színű üvegablakok szűrték át a fagyos, déli napsugarakat, bizonytalan, színes árnyakat,vetve a kápolna előtt elterülő, tenyérnyi kis tér fehér havára. A kis hidak lábát is jég borította, néha pedig megakadtak bennük a folyó jegén alászánkázó, szélfútta hótorlaszok: ilyenkor olyanok voltak a hidak, mintha lépni készülnének ormótlan lábaikkal, s éppen a csizmájukat húzogatnák kifelé a hófúvásból. De volt úgy is, hogy a hidak két oldalán egyenletesre simult a folyó jegét fedő hótakaró, s ilyenkor reggelre apró lábnyomok maradtak a hóban: madárkarmok és gömbölyű, párnás macskatalpak nyomai, néha-néha egy-egy kőbor kutyatalp vaskosabb lenyomatai is. A főkapuhoz vezető híd közepén telente vastagra; ropogósra taposott, keskeny ösvény húzódott végig, és Éva, iskolából jövet, háromszor, négyszer is végigbaktatott a kis ösvényen, hogy hallja a talpa alatt megroppanó hőréteg friss, hetyke csikorgását. De most nem ment át a hídon, mert a ház, amelyben otthona volt, a folyó innenső oldalán állt, és a hidat különben sem borította hó: a drótkötél szabadon, lomhán ívelt át az egyik partról a másikra, lelógó húsát megmártva a hullámokban, s Nepomuki is egykedvűen, változatlanul piszén ugyan, de jégálarc nélkül bámult a kis folyó tovahömpölygő, ősziesen sötét vizébe. Éváék ablakai* nem nyíltak mind a folyóra, s Éva érkezését odabentről senki sem vette észre. De mikor a falhoz támasztotta a kerékpárt, és belépett a kis előszobába, az ebédlőből puha talpak halk koppanásával egyidejű, elragadtatott vinnyogás hallatszott. Az ajtó megnylkordult, s bentről friss gyerekhang rikkantott ki: — Te vagy az, Éva? — majd sürgető hangsúllyal rászólt a vinnyogó valamire: — Indíts már, nem nyughatsz? Négyszögletesre nyírt, barna foltos, fehér foxifej jelent meg az ajtóban, a kis test vákkantva Éva lábának ugrott, a szoknyájának támasztotta a két mellső pracliját, s ájult imádattal nyalogatta az elébe nyújtott kezet. — Ney marsall! — ölelte magához Éva meg indultán a boldog kiskutyát, mert ez a szertartás naponta megismétlődő, soha nem lanyhuló szerelem elmaradhatatlan, rajongó vallomása volt, s ez minden alkalommal újra meg újra meghatotta. De a szertartás itegszabott időtartama lejárt: a kiskutya visszatáncolt a szobába. Ney marsall harcos ősök és büszke családfák törzskönyvezett ivadéka volt, s nevét már kölyökkorában általánosan megcsodált, jellegzetes peckes járásának s a bal mellső lábán végighúzódó tábornoki stráfnak köszönhette. Beosztását tekintve az ebédlő ablakának tántoríthatatlan őre volt, s mire Éva belépett a szobába, Ney marsall már ott ült a megszokott helyén, az ablak alatt álló öblös fotel széles támláján, két első lábát az ablak peremére támasztva, mozdulatlanul, éberen figyelve. De Évának most tűnt fel első ízben, hogy a kutya feszült őrködésében bizonyos átszellemült áhitat rejlik: Ney marsallnak nyilván művészi hajlamai vannak. Almélkodva mögéje lépett, de Ney csak a farka csonkjának kurta billentésével vette tudomásul a jelenlétét. Az ablak alatt elterülő tájat bámulta elrévülten és mereven a bulgártelkek bejáratánál őrködő, két, sudár jegenyét, a háttérben meghúzódó, piros tetős, kis házat, a ház előtt guggoló, elmerülten játszadozó, borzas-szőke kislányt. Az ablak széles kerete úgy vette körül a kinti képet, mint valami olcsó, vásári festményt, s a szobából nézve az egész úgy hatott, mintha a kutya maga festette volna a képet, s amint most ott mocorgott az ablakpárkányon, pofácskáját időnként szegletesen féloldalt fordítva, úgy látszott, mintha munkája végeztével alaposabban szemügyre akarná venni ihletett alkotását. Időnkint hátra pillantott, de mert a szobában mindent rendben talált, újra művészi élményeibe mélyedt. A szobában minden rendben volt. Gabi a bélyegeivel piszmogott, s Éva behozta az ebédjét a szobába, mert most, hogy az iskolában bekövetkezett az, amitől már napok óta rettegett, nem bírt volna egyedül maradni odakint. Itt legalább Ney marsall időnkint izgatottan megremegő, kurtára nyírt farkát láthatta és Gabi elmerült szuszogását hallhatta. No meg itt voltak a babák is. Tizennégyen ültek a babák a szobában: a di-Botyánszky Lenke rajza vány sarkában, a kis könyvespolc tetején, a tv-készülék mellett, sőt, a zsemle színű pianínó tetején is, a karcsú metronóm tövében. Eredetileg tizenöten voltak a babák: Teddy hiányzott közülük. Teddy kormos szemű, édesen fekete orrú, kis panda-mackó volt, s az utolsó négy esztendőben korlátlanul, vetélytársak nélkül élvezte Éva kegyelt. Teddy kísérte el Évát reggelenkint az iskolába (világoskék kis gyapjúkendőbe göngyölve utazott Teddy a táska mélyén vagy Éva kabátzsebében), órák alatt ott ült a pad tetején — ha lehetett: Sólyomnál lehetett, Erzsi néninél nem lehetett, Terka néninél sem, Virágnál megint lehetett, de Varga Virág testnevelésen kívül csak földrajzi tanított —, vagy ott kuksolt a pad mélyében, a táska melíett. Az órák közti szünetekben, különösen télen, egymást melengették: vagy megbújt Éva két melengető tenyerében — éppen elfért köztük — vagy a kék munkaköppeny zsebéből kandikált ki a világba. Ebédnél Éva tányérja mellett foglalt helyet. (Egyszer véletlenül a fejessalátára bukfencezett, de nem történt semmi baja.) Teddy a leckéket is segített megírni, zongoraórára járt, és otthon a taktust diktálta Évának, ha Éva gyakorolt (ezt Teddy nem nagyon szerette: őszintén szólva unta egy kicsit), este pedig a szőke hajasbaba bölcsőjében húnyta álomra a szemét, Éva ágya mellett. (A hajasbabát Éva már régen kilakoltatta a bölcsőből: mikor Teddy a házhoz érkezett, a hajasbaba már kerek hétéves volt — ilyen nagy kislánynák már minek a bölcső? Teddy viszont kicsi volt, puha és ártatlan, egyszóval övé lett a bölcső, a kis, halványkék gyapjútakaró és Éva túláradó anyai szeretete.) Teddy — odaadás és szeretet szempontjából — körülbelül egy polcon foglalt helyet Éva szívében Ney marsallal, de mert Ney tudott magáról gondoskodni, Teddy pedig úgyszólván minden téren gyöngéd gondozásra és fokozott dédelgetésre szorult, egy hajszállal talán még Ney marsallnál is előbbre került. Aztán egy szép napon Teddy eltűnt. Reggel 10
