A Hét 1966/1 (11. évfolyam, 1-26. szám)
1966-05-22 / 21. szám
Mikulov látképe OZSVALD ÁRPÁD: A Véstonlcei Vénusz A véstonlcei templomtorony Ahol Petr Bernié barangolt • Látogatóban a Véstonicei Vénusznál • A Pavlov hegy kincse • Boszorkányok és tündérek • A mikulovi óriás hordó • A znojmói „uborkagyár" • Százéves szőlészeti iskola Valticén • Petr Bezruő, Szilézia komor hangú énekese, kötetnyi versben emlékezik a napfényes tlélmorva tájra. Kapcsolata e vidékkel még ifjúkorában kezdődött, amikor a századforduló Idején a kyjovi postára helyezték kisegítőnek. Később többször Is visszatért ez „árnyék nélküli“ vidékre és gyalogos turistaként járta be a falvakat. Szinte naplészerűen rögzítette versekbe élményeit. Szilézia komorsága, kegyetlen, szegényes valósága a költőt prófétai hangokra ihlette, de szava Itt feloldódott, sugárzó hit, életkedv, nép- és tájszeretet árad e versekből. 1946-ban, amikor Valtice díszpolgárává választották, pohárköszöntőjét e szavakkal fejezte be: „Ha százéves öregember leszek Is, mindig boldogan koccintok a napfényes föld fiaival!“ * * * Dél-Morvaország, a Dyje mente, ősidők éta emberek, népek, kultúrák gócpontja, találkozója volt. A Dyje völgyében hatalmas mammutcsordák, tarándszarvasok legelésztek. A Pavlov hegy lábánál megtelepülő ősember könnyűszerrel áttekinthette az egész vidéket és innen indult társaival vadászatra. Kezdetleges kő- és csontszerszámaival ejtette el, vagy leleményességével csalta verembe a nagy vadakat. Húsukat, megette, bundájukból ruhát készített, csontjaikból szerszámot és a maga gyönyörűségére stilizált apró női szobrokat faragott, amelyek a termékenység misztériumát jelképezték. Erre vezetett a híres borostyén-út, mely a Fekete tengertől a Balti-tenger pratvidékélg húzódott. Ezen az úton vitték délre az ősrégi kereskedő-karavánok az értékes borostyánkövet. A Pavlov hegy kopasz mészkőszlklál mutatták az utat á messziről jött vándoroknak. A rómaiak limese, határvidéke egész a Dyje partjáig terjedt. Hatalmas erődítményeket emeltek a barbárok támadásai ellen. Állítólag Marcus Aurélius légionáriusai honosították meg a szőlőt, amely azóta Is e táj uralkodó kultúrnövénye. Á római birodalom széthullása után szláv törzsek telepedtek meg e területén. E szorgos földművelő nép csakhamar virágzó kultúrát teremtett és a kedvező éghajlatú, kitűnő termőtalajú föld a Nagymerva birodalom fontos gócpontjává vált. Dél-Morvaország szinte teljes terjedelmében régészeti rezervátum. Annyi kultúrtörténeti kincset rejt fekete földje, hogy a tudósokat, régészeti kutatókat száz (évig is ellátja munkával. * # # Fehér szirmukat hullató almafák között haladunk Dőlni Véstontce felé. Mellettünk hullámzó búzatáblák, méregzöld hereföldek, gyümölcsösök és szépen megmunkált szőlőültetvények váltakoznak. Előttünk a Pavlov hegy romantikus várromjával, legendáival. Véstonicén Oldflch Klanica, a HNB elnöke lakásán fogad. Betegszabadságon lévén, van Ideje a beszélgetésre. A verandát szarvasagancsok, különböző vadásztrófeák díszítik, a vendégszobában pedig szőnyeg helyett egy hatalmas vaddisznóbunda simul a lábunk alá őskori mammutvadászok földjét járva, el sem képzelhettem volna stílszerűbb fogadtatást. A vadászat szenvedélyének hagyományait úgy látszik, kegyelettel ápolják Véston'cén. De Klanica a régészet berkeiben is jártas. Rövid előadást rögtönöz a falu határában feltárt ösemberi település életéről, miközben az asztalra helyezi a falu büszkeségét, a Vénusz hű másolatát. (Eredetije a brnói múzeumban van.] Bizony ez az „Idős“ asszonyka (kb. 25 ezer éves) egyáltalán nem hasonlítható a szépség istennőjéhez, mégis elragadtatva vesszük kezünkbe az Ismeretlen őskori művész, nemes egyszerűséggel megformált remekét. A régmúltból visszatérünk a jelenbe. Véstonice alig 400 lelket számláló kisközség. Lakéi a második világháború végén kicserélődtek, a németek helyébe morvaországi szlovákok települtek. A falu határának csak egyharmad része szántóföld. Főként szőlő- és zöldségtermesztéssel, borjú- és sertéstenyésztéssel foglalkoznak. A fiatalok jő része innét Is gyárakba jár dolgozni. Mielőtt tovább indulnánk, Klanica elvtárs íróasztalán egy vaskos, géppel irt paplrköteigre esik pillantásunk. Szabad idejében a Pavlov hegy és környéke legendáit, meséit gyűjti csokorba. Készségesen megmutatja a félig kész anyagot. Belelapozunk, és szinte megelevenednek előttünk a Pavlov hegy boszorkányai, tündérei a szelíd óriások és a gonosz törpék, akik a setét téli estén a magányos vándor hátára akaszkodtak, a haját cibálták. ízelítőül hadd írjak ide egy részletet a Pavlov hegy kincse című legendából: „Sok évvel ezelőtt egy szegény öregasszony füvet szaggatott a kecskéjének a Pavlov hegy tövében. Amint hajladozott, egyszeircsak egy halom aranypénzt látott a páfrányok között, mellette egy nagy fekete kutya feküdt, az aranyakat őrizte. Az asszony felállt, egy pillanatig gondolkodott, hogy honnan Is kerülhettek elő az aranyak, aztán gyorsan szétterítette az abroszt és két karjával annyi aranyat söpört bele, amennyit elért. A kutya csendesen felmordult. Az asszony újra belemarkolt az aranyakba. A kutya hangosan vakkantott. Mikor harmadszor nyűit az asszony az aranypénzért, a kutya a karjába harapott. Az asszony karja azonnal megfeketedett és megbénult. Talán meg Is fojtotta volna az öregasszonyt, ha a közeli