A Hét 1966/1 (11. évfolyam, 1-26. szám)
1966-05-08 / 19. szám
rosabb értelmében egymást átölelve ültünk ott, egy században hajtott csupa egymásnak idegen, felnőtt ember. A sebesültek idegessége átragadt az épekre is. Csak rummal lehetett lábontartani a lélekjelenlétet. Éppen ezért lassanként mindenki berúgott. Az árokban ezalatt a pokol tombolt. Förtelmes, amikor megkezdődik a rendszeres tűz. A tervszerű, órarendre beigazított tüzelés, amikor tudod, hogy két perc múlva leesik a fejed felett levő kőrétegre egy 15 centiméteres, azután egymásután három 7 centiméteres, azután egy egész sor különböző, és a végén jön a 23 centiméteres — minden hatodik percben, — amelyek robbanásától eső gyanánt csepeg a víz a cseppkőszerű kaverna-homlokzatből, s amelytől eláll a lélekzeted, nehezebb lesz a levegő és megmozdul a talaj... Mindössze két ember volt józan. Én — és akit már említettem. Ott ült a kaverna szájában és letagadhatatlan idegességgel nézett maga elé. A tisztek — nagyobbára fiatalok — szintén jócskán a szesz ködébe burkolództak, folyt az értelem nélküli duhajkodás, goromba beszéd, ami ilyen alkalommal szokás. Délután a tüzet váratlanul beszüntették. S már vártuk, hogy megismétlődjön a tegnapi roham. Én — bevallom — reszkettem, mint egy álmából felriasztott gyerek. Nem lett semmi. Vártunk. Vártunk. Semmi. A megfigyelők lekiáltottak: Kifelé! Mindenki kinyomult a „helyére“. Vártuk a Jól előkészített gyalogos rohamot. A géppuskánkat feltették a fedezék kiszöge lésére. Ránk azonban nem eresztettek rohamot. Balra megkezdődött a szokásos muri. Szóltak a könnyebb fegyverek. Kiabálás hallatszott, — hosszú avanti, amely beleveszett a fegyverek eszeveszett zakatolásába. Aztán — alig tíz perc, és csend lett... vége volt a rohamnak. Mindenki fellélegzett... Én körülnéztem. Képzeld el... Délután két 'óra. június. Süt a nap pompás, nagy sugárzással ... távolról látszik a tenger és balra valami — még ki nem égetett — zöld. Ez a kontraszt szíven ragadott. .. Rémes, sértő, fájó és felháborító. Úgy éreztem, nekünk nincs jogunk a napfényre... Minden épség, minden szépség, minden jő, csak felháborító kontraszt ahhoz képest, ami körülvesz minket. Állatian éhes lettem. De nemcsak én, mindenki. Vadul neki estünk az ételnek, amelyet riadtarcú, szurtos szakácsok adogattak szét a futőárok torkolatában. Mindenki sietve evett. Lopva hátra-hátra pislogva. Öt nem láttam, de amikor visszatértem az árokba, észrevettem a géppuskás fedezék mellett. A harántgát párkányának dőlt és figyelmesen írt valamit. Gondoltam, szólok neki. Szólok neki, hogy itt nem tanácsos állni, mert ezt a helyet folyton kereste az ellenség ez alatt a három nap alatt. De nem szóltam, olyan elmerülten írt. Tovább mentem — de alig fordultam a legközelebbi harántgát mögé, amikor onnan ... messziről, a megszokott horkantással felénk indult két gránát. Az emberek válluk közé húzták fejüket és öntudatlanul káromkodtak. Az egyik gránát az állás elé esett — éppen a géppuskával szemben. FelsZőrta a követ, drótot és az ottlévő hullák közül egyet széttrancsérozott. A géppuskát keresi — állapította meg valaki. Én szorongva gondoltam .. „ Vajon meghall-, ja-e? .. De megnyugodtam rötgön. Lehetetlen ... Egész biztosan elmegy onnan ... S ekkor már le is csapott a második gránát... Hallani lehetett hogyan vágódott neki a kőnek, hogyan explodált nagy reccsenéssel — s aztán a hulló kövek, szilánkok pianinója ... Körülöttem már elhangzott a diagnózis: — Az árokba esett a nyavalyás! Körülnéztem ... a nap olyan fényes. Épp egy felhő fedi balfelől ezt a nagy színpadi lámpát. Egyenesen rávilágít a kis erdőre jobbról... Milyen naivan állanak a fák... hegyek — nem tudnak elfutni... És mi? És mi? Mivel vagyunk különbek?... • • • — A géppuskások íszkolnak ám! — Mi történt? — Két lépés híjjá ,.. most várják a második szalvét... — Mi történt? — Egyet szétnyomott. — A harmadik szakaszbelit, azt a magasat. Rohanok, nem látom hol van. Letépett deszkadarabok, fojtogató gáz. a géppuskások pánikban szedik ki a fedezékből a fegyvert és mennek elfelé vele. Három ember őt kaparja ki a deszkák, rongyok, kövek és homokzsákok tömkelegé alól. Amikor kikaparták, görcsös, kihűlt kezében még ott volt a ceruza. Szürke, kék és véres foltoktól eltorzult arcáról lehullott a kőpor. A szájára esett a tekintetem. Szét volt húzódva egy rémes nevetésre. Fogai szürkésfeketék, nyelve a szájüregében, egészen hátul. Lehajoltam hozzá. A bal hóna alatt görcsösen szorította a levelet. Ügy látszik, már szaladt, amikor a gránát elérte. Lepucoltam az arcát és akkor szembetaláltam magam rémes szemeivel... Fogai tárgyszerűen csillogtak. A kép rémes volt, de mim dennapi — az emberek megszokottan mozogtak körülöttem. Az egyik felemelt egy papirost. — Még itt is van egy — szólt —, akarja? — Maga ismerte? — kérdezte a másik. Átvettem őket, s néztem, hogyan dolgoztak az emberek. Megfogták a lábánál fogva és odébbhúzták. — Itthagyni nem lehet, mert rögtön beköpi a légy. Estére olyan szaga lesz, hogy az egész szakasz arról koldul. — Vigyük ki a vonal mögé, ott láttam egy gránátvágta tölcsért. — Beletesszük és telehányjuk kővel. — Na fogd meg. — Fogom. — Na előre. A keze a kövön húzódik, lépéseik üteméré himbálózik. Szeretném megállítani őket. — A nevét akarnám megtudni... a zsebében bizonyosan van valamelyes írás ... • • • Ismertem. Tegnapelőtt éjszaka együvé kerültünk. Párom volt a municióhordásban. Órákig hordoztuk a lőszeresládákat a fuióárokban. Előbb szótlanul dolgoztunk, csak a lépésnél, fordulatoknál utasítottuk egymást. Megéreztem, hogy öntudatosabb emberrel vari dolgom, a félhomályban mindenáron meg akart tam nézni, ökéntes-e? Az egyik fordulónál rágyújtott. Megláttam — Közember. Megkönnyebbülten sóhajtottam fel. Éjfél felé kezdtünk kidőlni és mind nagyobb pihenőket csináltunk. Ez abból állt, hogy kimásztunk az árokból, hátra a kövek közé, fedeztük magun-. kát a véletlen golyóktól és kiszuszogtuk magunkat. Eleinte lassan ment a beszéd. Én resteltem megkérdezni, hogy mi a foglalkozása? Kicsoda? Ö megérezte zavaromat, és maga kezdte el a beszélgetést. Ismert engem a fővárosból, Muukásember, de úgylátszik, a kvalifikáltakból. Nagyon érdekesen beszélt... félig parasztos, félig értelmiségi tónusban ... hangjából érződött a velem szembeni fölény s némi jóakaratú irónia. Én tényleg nagyon le vagyok most törve, s ez meglátszik rajtam. A tisztek éreztetik is velem. Nyavalyások! A közös sors csinálta ben-; sőséggel megbarátkoztunk. Sajátságos... Most mindenki elhúzódik. Csend van, és nekem is le kellene feküdnöm. „Feküdni“. Ha hely lenne. Fekvés alatt azt is értik, hogy aludni. Aludni ülve, állva, guggolva, valahol a fedezékben. Valami lyukban, zugban. Aludni, aludni... fgy ütközet után, amikor az Idegek egy kissé meglazulnak, úgy elesik az ember, mint egy zsák ... Az őrszemek lekonyult fejjel állanak és csak arra gondolnak: — Még 15 perc és leváltanak. Rémes volt ez a három nap . .. Még balfelől, de nagyon messze dühöngenek. Ez már nem a mi dolgunk — mondja az önzés tudatalatti, deorlmált állati jóérzéssel. Nekem pihenni kellene ... kellene .. Nem tudok. írni akaródzik, sokat, mindent. Most frissen, azon véresen ... Nagyon izgat, hogy ő elesett. Egy ember, akivel végre találkoztam. Nem is tudtam a nevét. A levél alá sem ért rá aláírni... Már elvitték — a sapkája itt maradt. Egy darab deszka fekszik rajta, ahogy a gránát garázdán letépte a fejéről. Most sebesülteket visznek el mellettem. Tegnapeíőttiek, akik bentmaradtak az ágyúzás alatt a kevernában. Csúnya sebeik vannak, de a szemük ... a szemüket, ha látnád ... gyermekboldogság — fölényes, önző boldogság. — El innen ... ez van bennünk. És ő ... egy be nem fejezett diskurzus kielégületlenségét érzem ... egy meg nem fejtett, egy le nem írt gondolat égető, nyugtalanító kinemfejezettségét. A sebesültek szeme, az mond igazat. — El innen! Ideges vagyok. Gyorsan írok, sok hibát ejtek. Látom őket és nem javítom ki. Olyan ostobaság ... Pedig nem szeretem, tudod de mikor ilyen óriási hibákat el tudunk követni, mi ahhoz képest egy pár helyesírási hiba. Most teljesen összebogoződnak a gondolataim. A borítékot címezem meg.' A nevedet írom. A város nevét, az utcát — a számot... elfelejtettem ... Képzeld, percekig kellett gondolkodnom ... az emeletszám és a lakásszám már automatikusan eszembe jutott... írom őket. Megpihenek bennük, olyan jó ez így. Szeretném elolvasni az ő levelét. MilyeU energikus betűk!... Félek elolvasni. Rögtön el-, alszom .. a hozzádvaló írás összefüggő gondolata tart ébren. Én ővele vitatkoztam akkor éjszaka. Azaz nem vitatkoztam. Majdnem mindig ő beszélt. Végig akarom gondolni mégegyszer. Körülbelül így volt... Leültünk a lőszeres ládára és egymásra néztünk. — Elfáradt, titkár úr? — kérdezte tőlem és á sötétben elmosolyodott. — Miért nevez titkárnak?... — kérdeztem megdöbbenve. — Ha nem tévedek, Ön X úr, a III. kerület titkárja. — Honnan ismer? — Ha máshonnan nem, 1914-ben, szeptemberben maga volt az, aki a mi menetzászlóali junkat kikisérte az állomásra. — Én? — Avagy csalódom? — Nem ... de ... — Értem! Ez már régen volt... De eltagadhatatlanul igaz volt. Csak egyet nem értek meg: hogy került ön ide? — Hogyan? Hát én hadkötelezett vagyok. — Nono! Nem vagyok olyan naív. Tói tudom. Hogy nem ez az igazi oka annak, hogy itt vari. Olyan ember, mint ön, jobban szükséges ott... a kísérgető szerepében, mint ágyútölteléknek , « t Nemde? — Én önként jöttem — vallottam be. — Mi az? Ezt már nem értem. Miért? Csak nem annyira patrióta talán titkár úr? *— Ne nevezzen úrnak — mondtam idegesén. — Elvtársnak nem nevezhetem ... itt... — Ez igaz. — Ha sérti a kérdésem ... jc *— Én nem titkolom. Un beláttam, hogy ff Andrásy Tibor rajzai 10
