A Hét 1966/1 (11. évfolyam, 1-26. szám)
1966-05-08 / 19. szám
1966. április 23-án ünnepelte a magyar és a szovjet irodalmi élet Zalka Máté születésének hetvenéves évfordulóját A legendás hirű katona, az internacionalista ezredek neves szervezője és vezetője, az intervenciós harcok befejezése után közel harmincéves fejjel kezdte meg irodalmi munkálkodását. Elbeszélésekben, kisregényekben örökítette meg katonaélményeit, majd később a békés alkotó munka témáit az új, szocialista ember születését, kibontakozását. A Zalka évforduló kapcsán fel szeretnénk hivni a figyelmet az író egy eddig elfelejtett elbeszélésére, a Hadi postára, amely eredetileg a Csehszlovákiai Kommunista Párt magyar nyelvű napilapjában, a Munkásban látott napvilágot, s amely tematikailag a Doberdó egyik legjelentősebb előzményét alkotja. A Hadi posta újraközlésével alkalmat szeretnénk adni arra, hogy ez az értékes irodalmi dokumentum széles körökben is ismertté váljék, s hogy Zalka elbeszéléseinek újabb kiadásánál teljesebbé tehessük a válogatás lehetőségét. Cs. S. Zalka Máté: Hadi posta 1. Levél az frólioz. Tisztelt Uram! ön egész biztosan elfelejtett már, hiszen nem igen hallhatott rólam, mióta elváltunK. Ennek Idestova 12 esztendeje. Én az Ön hozzám Jutott könyveiből tudtam meg hollétét, és azt, hogy a forradalmak folyamán bolsevik lett. Ezen én nem csodálkozom egy cseppet sem, mert hiszen — emlékezzék csak rá — én voltam annak idején az, aki önt túlságosan baloldalinak tartottam. Ma belátom, hogy az ön baloldaiisága csupán abban rejlett, hogy nem elégedett meg a szóbeli deklarációkkal, hanem mindenáron sürgette a cselekvést, a tervek és határozatok praktikus életbeléptetését. Beismerem, én nem vagyok tagja a bolsevik pártnak, amely itt nálunk szigorúan föld alatt van. de el kell ismernem, hogy a mi szociáldemokráciánk és maguk között megmaradt ma is az a különbség, ami volt... Mi szépen beszélünk, tervezünk, határozunk, de cselekedni nem tudunk. Ez tagadhatatlan — Önök pedig ez alatt világot csinálnak. Eltértem levelem lényegétől. Én Önt azokra a nehéz- napokra akarom emlékeztetni, amelyeket együtt éltünk át a talián front véres és undorító vágóhíd ján — a Doberdón. Ez volt az ön forradalmi bölcsője. Emlékszem rá, hogyan háborodott föl, amikor elmondtam, hogy a munkások nemzetközi pártja tudja, hogy háború lesz. és dacára a programjába vett határozatnak, nem küzdött ellene, noha megvolt a lehetősége arra, hogy megakadályozza a bekövetkezett eseményeket. Hogy tetszett nekem az ön lángja, heve! Én azokban az órákban az ön lelkesedéséből és harckészségéből merítettem reményt arra, hogy van még tartalék, amely kész a harcra ... Nekem akkor úgy tűnt, hogy az Imperializmus lenyelt bennünket, s mi elvesztünk az ő mindent telemésztő gyomrában. Emlékszik, kedves barátom, a fogadalmára? Azt ígérte, hogy mint író, minden erejét, minden idejét arra szenteli, hogy harcoljon a háború ellen, bárhol, bármikor és bárkik között folyna is az. Remélem, még nem felejtette el ígéretét. Ha ez így van, akkor meg vagyok győződve, hogy a mellékelt írásokkal az Ön munkáját értékes és eredeti anyaggal segítem. Ezek az írások onnan származnak, a véres lővészárkokból — réallét irodalmi melléklete 19. mes napjaiból a jóllakott Halálnak. A második papiros alsó sarkában levő kisárgult folt — vérnyom. — Igazi, valódi, minden ok nélkül kiontott emberi vér, testvéremé, aki szintén ott maradt a csatatéren. Ezeket a leveleket az ön által is ismert szocdem nagybátyámnak küldte, s ő rendelkezésemre bocsájtotta őket. Amikor elmondtam neki a tervemet, hogy azokat Önhöz akarom elküldeni, s azt is, hogy mi célból, — ő helyeselt, de kért, hogy a neve maradjon titokban. Kedves barátom! Most, amikor a szemem előtt folyik a legleplezetlenebb fegyverkezés, amikor fülem hallatára készítik elő a harci parancsokat, amikor minden nappal közelebb érzem magamat az elkerülhetetlen gonosztetthez- magához fordulok. Emlékeztetem vérrel szentelt fogadásunkra: vegye fel ismét a hajthatatlan harcot. Mindent, legcsekélyebbet is vegye igénybe ahhoz, hogy küzdjön a közelgő vész ellen. Maguk bolsevikiek. nagy mesterei a propagandának. Én tudom, ennek az a titka, hogy az Önök igazsága a legtöbb élő ember igazsága ^ kérem tehát Magát, bolseviki írót, fogjon fegyvert, kuiturfegyvert a mi civilizált géppuskáink ellen, amelyek már készek arra, hogy felszereljék őket az engedelmes, dresszlrozott hátaslovak nyergébe... Az én lózungom: Le a háborúval, bárhol, bármikor, bárki között folyna is az. Tisztelettel: Doktor X A levélből három papírlap esett ki s egy mocskos, kifakult boríték. A borítékon tintaceruzás címzés, rajta nehéz zsirpecsétek — látszik, hogy gépolajtól származnak, — a hadtposta ismert, de rég elfelejtett pecsétje s egy goromba betűkkel, hibásan írott szó: „eleset“. A második lap alján tényleg ott a sárgává fakult folt, a vér helye. Az egyik levél közönséges ceruzával van írva, a másik levél tintaceruzával, — a harmadik lapja azonban már valami egészen más jellegű írás, valami naplóféle fogalmazvány. Ügy látszik, a doktor öccse irodalommal is szeretett foglalkozni. — Sorfában olvasom őket. 2. A barátom öccsének levele. Kedves Bátyám! Mikor eljöttem, te arra kértél, hogy írjak meg mindent úgy, ahogy látom. Azt mondtad, hogy a háborúra filozofice lehet nézni. Igen ám, de csak bizonyos távolságból, például olyanból, mint amilyen távolságból te nézheted. Ha te azt hiszed, kedves Bátyám, hogy itt lehetséges filozofálni, akkor azzal ismételten azt bizonyítod, hogy nem lehet rajtad segíteni. Ogy taposol az életben, mint a gondolat a felhők között. Nem! Itt nem lehet filozofálni. Itt az Élet — jobban mondva a Halál — minden percben olyan közvetlenül érezteti magát, hogy elégséges az embernek önmagával foglalkoznia. Ma harmadik hete. hogy itt állunk, lapulunk ebben az állásban. Az első két hét tűrhető volt, de ez a harmadik mindent kipótol. Nekem most már — innen, ebből a praktikus közelségből — érthető, miért hallgatnak az emberek. A halál Itt ül az emberi agyakon. Szörnyű, Nagyon kérlek, a másik két levelet tedd el a fekete mappába. Mellesleg mondva, nem írtad, hogy egyáltalán megkaptad-e őket? Kár, nagyon kár volna, különösen a másodikért. Ez utóbbi három nap „tánc“ volt. Még egy levelezőlapot sem volt időm firkantani. Úgysem került volna ki az árokból. — nem, a posta nem volt fontos ezekben a napokban ... Ez a köves lapály — amelyet Doberdőnak neveznek és amely az Isonzo, a tenger, Görz és Istria között fekszik s amelyen áthúzódik a mi kőbemart vonalunk — valóságos füstölgő, égő temetővé változott. Sok a halott, szörnyen bűzlenek. A forró kövön tűrhetetlenül sok a döglégy ... S még egy Jelenség — így ütközet után sok az elmeháborodott, s ami a legfelháborítóbb, az altiszt nem hiszi el, hogy az illető tényleg őrült, azt hiszi, szimulál. Veszekednem kellett vele. — Ez nem a maga dolga, őrmesteri Küldje orvoshoz. — önkéntes, ne felejtse el, hogy ez nem szocialista népgyűlés — volt a válasz. Körülnéztem, milyen hatást tett az őrmester kijelentése. Az arcok a „szocialista“ sző említésére közönyösek maradtak, kivéve egy magasszőke emberét, aki eltitkoltiatatlan gúnnyal nézett rám. Egyszóval ütközet volt s most bűzlenek a halottak. Mindössze 35 lépéssel kerültünk előbbre. Így a ml feladatunk elpucolnl a kerületünkbe eső halottakat... Mi Is ez az ütközeti Füst, dübörgés, artiku látlan emberi hangok, idegfeszftő várakozás hulló kövek, gránátok, bombák, a fegyverek és gépfegyverek rémületes csörgése. Minden re meg és inog. A gránát felveti a köveket és a kövek között emberi testrészek röpülnek, — néha a visszahullő kavicsokkal vér Is cseppen az ember arcába. Bűz ... Egész nap gyötörtek bennünket. Örák hosszá ig álldogáltunk ágyútűz alatt, viharos, égzen gős mezők remegő barmaiként, behúzott fejje! és arccal, rémült idegekkel. Behúzódtunk a sö tét és szűk fedezékbe, eltöröltünk magunk között mindent, még fizikai határt Is. A sző legszo-9
