A Hét 1966/1 (11. évfolyam, 1-26. szám)
1966-05-01 / 18. szám
jözse? A moly és a szú története A fában komoran őröl o szú, nagy bú nyomja szegény fejét, felét sem ette meg vacsorájának .., Fogai fájnak, vagy mi a szösz történt vele ma este, ahogy komáját, a molylepkét leste, alaposan megfájdult a szíve ... Híre jutott hozzá, hogy az mennyit megzabált ma is a gyapjú-ruhából, a javából, nem a selejtbőll S neki van is, nincs is kedve enni, kimenni szeretne inkább a világba!... Repülni, nézni, tapasztalni, amint a moly teszi, ha neki kedve támad széjjelnézni a lakás más zugában. Más ruhában ütni fészket, — Rongy élet a szú élete!... Meg is mondja, mikor jő a moly a reggel beálltával a régi komájával néhány szót vált, mint szokott. ■— Sok ott a kevés beszéd is, hol tudás nincs a tetthez! — szól a moly komoly képpel és sunyin mosolyog kárörvendve a szú búján. — Bújjál te csak az alagutadba és rágódj a fában! Korábban kellett vona felébredned,' hogy szárnyakat növessz és kövess engem, ha röppenni támad hangulatom!... Megmutatom, ide nézz, te mafla szú!... Látod amott azt a függő sárga sávot!... Sárgaságot ne kapj az irigységtől, mert én egy pillanat alatt ott termek, ha akarok s harapok belőle. Ezt te életed végéig el nem nyered!... Kenyered örökké a deszka marad, amelybe beetted magad ... Szavad sem haitik onnan. Csak én hallom, ha megszántalak... De nem bántalak ... figyelj, majd intek, hogy izlik-e a csemege... Csepeg-e nyálad utána komám?!... - ugrik a moly a légyfogóra kapóra jött, mert a légyfogó új, tapad az enyve, enyelgve sem ma és holnap se szállhat vissza a moly!... A mosoly eltorzul arcán. Sokáig lesi, várja vissza a szú. Hosszú percek, sőt órák telnek, de nem mozdul a moly...- Komoly a dolog szerfelett! - suttogja komája, látván a bajt. Kacajt éppen nem fakaszt arcán a moly szomorú sorsa, levonja a tanulságot, örök időkre nem felejti1 Elejti tervét... Nem fog repülni soha életében! Hiszen, aki mindig a tiltottat zabálja, megjárja, ha nem sunyit rejtekén, sőt hetvenkedik! ... Nekik- a szú családnak - azóta az az elve, azt tanulják már az iskolában: „Jó mélyre bújva rágni, és hallgatni a fában!...“ SZIROTYAK DEZSŐ rajza aa helyzet, tréfált, mókázott, s forgatta a szót jókedve szerint. — Értsünk szót — próbálta hűteni azt a pattogó embert. — Nem vigaszért jöttem. A segítségét kérem. — Miben lehetek a szolgálatára? — kérdezte gúnyosan. — Vezényeljék el innen ezt a szőke ördögöt — És a lánya? — kérdezte a parancsnok. Gallai szemét elfutotta a vér. Vak gyűlölettel fújta magából a szavakat; — Az egy nőstény, egy lobogó hajú örült. Megrontották ... A főhadnagy huncutul elmosolyodott. Nyájasabb. szívesebb lett. Pálinkát tett az asztalra, kínálgatott és kocintgattak sorjában. Mégsem tudta megbékíteni a recsegő hangú kisurat. A szolgálatos már az udvaron tessékelte, de még onnan is hallatszott szitkozódása. — Lelövöm, lelövöm, mint egy kutyát, lelövöm. Ilyen volt az esküvői nászindulónk. A szökés negyednapjának délelőttjén összeházasodtunk. Gyász szakadt a Gallai házra Elnémult. Az ablakredőnyök reggel, este egyformán útját állták a kíváncsiskodásnak. Az ajtó is csak nagy ritkán nyílott és zárult. Élt. lélegzett a család, de csonkán, sebzetten. Engem már csak tíz nap választott el a leszereléstől. Száz kézzel toltam volna a napokat, szerettem volna minél előbb a hátam mögött érezni ezt a várost. Egy hétig ilyen feszülten meredt közénk a húr; titokban egymás mozdulatait lestük. Napokig mi voltunk a szenzáció. Ha Ismeri a kisvárosok hivatalnokcsaládjait, akkor tudhatja hogy ez a nép sok mindent elbír csak a nyilvánosságot nem szenvedheti. Az emberek, ha kifelé színlelték is a sajnálkozást, őszinte énjükkel inkább a szerelmet pártolták. A Gallai család a város nyelvére került. Ez pedig nem irigylésre méltó dolog. Nem finomkodnak. Szenvtelen ábrázattal beletúrnak a legnagyobb szennyes rakásokba is. — Én is hallottam erről, Lujzától, a mindenes cigányasszonytól — szakítottam félbe a pilótát. Tulajdonképpen ki volt ez a Gallai? Egy „bekerült“ kis írnok. íveket másolt az adóhivatal irattárában, aztán benősült. Takarékoskodtak ... Kedvezett a szerencse is. Megtették végrehajtónak. házat vett, szőlőt, pincét vásárolt. Megtanult vadászni, zergekalapot hordott, bajuszt növesztett, úri ember lett erőszakkal, pfuj — ontotta lélegzetvétel nélkül. „Micsoda nagyzolás“ — szólt a pletyka... „Nelli naponta kétszer cserél alsóneműt. Gallai csak úgy ül asztalhoz, ha a két lány és a feleség tiszta fehérneműt váltott ebéd előtt, nem szerette az izzadság szagot. Kurváikodott is, most meg ö a legnagyobb szent. Nincs olyan cigánylány, akit ne csalt volna a pincéjébe. Semmi sem volt neki elég. A felesége finom nő az csak a németeket szereti, a tiszteket vendégelte folyton“ „A Murányi hadnagy felesége leventékkel hempergett. Kirobbant a botrány, égett az úriházak teteje egymástól égtek a tüzek. Gallaiék voltak a békítő bírák. Hogy tudtak oltani, pisszegni csendre, nyugalomra inteni.“ Folyt a pletyka, mint az utca kövére öntött szennyes víz. Kikezdték a Gallai család rokonságát. a tucatnyi nagynénit .Külön háza van mindnek, négyen vénlányok maradtak. Miért nem mentek férjhez? Barátaik vannak, nem sajnálják maguktól és ők a legnagyobb szentek“. Gailaiék belebetegedtek, belesorvadtak ebbe a szenzációba. Nem bírták és hogy útját állják a további mocskolódásnak. üzentek a lányukért. Sok választásunk nem volt. Én még komiszban, biztos kereset és munkahely nélkül. Nelli egy napszítta kertiruhában .. . Hazament. Esténként, ha éppen nem volt szolgálatom, a ház előtt találkoztam vele. A házba nem mentem, igaz, nem is nagyon invitáltak. így múltak a mézeshetek Lopva felsurrantunk az akácosba, és megkeresve az ismerős bokrokat, nászágyat terítettünk a fűre. Törvény adta jogunk volt a szerelem, mégis lopnunk kellett. Elcsendesedett a Gallai ház. halkra fogták a szót. de csak azért, hogy még jobban szúrjon. Tompított, sziszegő mondatokkal lazították ellenem Nellit. Gonoszul lopták bele a szerelmet* háborító kételyt. Leszereltem és munkát vállaltam egy üzletben. Nem akartam itt ragadni, de egy megnevezhetetlen érzés azt súgta: „Hátha rendbe jönnek a dolgok és nem kell haraggal elválnunk“ Tévedtem. A tiszta hit és naivitás bárgyú orvosság a kispolgári gőg ellen. Minden gondolatuk mögött gonoszkodó megkülönböztetés lapult. Ahogy elém rakták az ételt, a köszönésük, hanghordozásuk, fanyar mosolyuk, mindmind megalázott. Tudomásul vettek, de nem állhatták, megkerültek mint egy pocsolyát. Éreztették, átmenetnek tekintik ezt a helyzetet. Színlelt belenyugvásuknak egy célja volt: visszaszerezni lányukat. Versenyfutás kezdődött. Nelliért vetélkedtek ők is, én is. Azt mondtam a Gallai lánynak: „Gyere, menjünk el a közeliikből". Elhiheti nem volt könynyű határoznia — A kedvedért megteszem — mondta egy álmatlan éjszaka után. Elköltöztünk Zsolnára. Élhettünk volna, de alighogy megmelegedtünk, odatolakodtak Gallaiék. Előbb a nagynéni, rokonok jöttek, olyan tájékozódó hamisan mosolygó látogatásokra. Folytatjuk. 13
