A Hét 1966/1 (11. évfolyam, 1-26. szám)
1966-05-01 / 18. szám
Az ember célja: a küzdés maga Gondolatok a Kassai Állami Színház Madách-bemutatója után Ünnepi hangulat zsong a nézőtéren, ünnepi fényben fürdik a színház. Közel három évtized után újra megszólalnak a kassai Állami Színház színpadán Madách Imre embert formáló, szellemkutató igéi: ezúttal szlovák nyelven, mintegy a két éve lezajlott Madách-centenárium baráti kiegészítéséül, testvéri üzenetéül üdvözlő visszhangjaként. Az alsósztregovai remete alkotása hálás kor hálás közönsége előtt kerül újra színre: már a felújítást megelőző ünnepi várakozás és lázas érdeklődés is beszédesen bizonyította azt az igazságot, hogy az igazán nagy művek nemcsak, hogy nem .évülhetnek el, hanem ellenkezőleg, vele nőnek a változó, kiteljesedő korral és a változó, tökéletesedő szemlélettel. Természetesen nem arról van sző, milyen meggyőző erővel képes és mennyit bír az utókor belemagyarázni az előtte járt korok alkotásaiba, derűlátást ojtogatva a borúlátásba, kollektív féltést vetítve az egyéni fájdalomba, szocialista tartalmat adományozva a szociális érzékelésnek. Ez nemcsak az alkotást hamisítaná meg, hanem magát a szemléletet is. Madáchot a tulajdon kora is versengve próbálta megérteni, s mi több, még hevesebben próbálta megmagyarázni. Az ember tragédiájának szinte napjainkig a pesszimizmus vádjával kellett a leggyakrabban megküzdenie — megküzdenie a szó Don Quijote-i értelmében is, mert ezt az eredendően odaítélt pesszimizmust kritika és irodalomtörténet hosszú évtizedeken át — szinte napjainkig — megpróbálta ujjal rámutató, vigaszt hozó derengésekéi enyhíteni. Végül rehabilitálták magát az egész alkotást a zárószavak sejtelmes páthoszú optimizmusával: Mondottam ember, küzdj és bízva bízzál! Csakhogy ez sem ért sokat. Nemcs.upán azért, mert a rehabilitálás kétes gyönyör: a rehabilitás paradox módon mindig a vádra, az állítólag elkövetett bűnre is felhívja a figyelmet, hanem elsősorban azért, mert ezek az ellentételek önmagukban nem állják, nem állhatják meg a helyűket. Mert az antitézisek csak a tézisekkel egyetemben alkotnak szintézist, szerves egészet, s erre éppen Madách tanít bennünket. Mert ami tegnap még megnyugtatott, ma már nem elégíti ki szemléletünket, ami tegnap egy bizonyos irányban még megoldást hozhatott vagy legalábbis ígérhetett, az ma már irányt veszítve hull belé a semmibe, s ezt már a tegnap mába kutató irodalom-bölcsésze. Szerb Antal is észrevette: „Minden isten meghal, minden eszme összeomlik. de a? élet mégis él és bízva bízik.“ A tétel-ellentétel szerkezetű mű egy bizonyos fokig meg is könnyítheti a kétoldalú szemlélet csalóka tükrözésű fehérfekete játékát, aszerint, hogy a szem mit kíván megpillantani a váltakozó képek sugárzásában, aszerint, hogy a fül mit óhajt kihallani az érvek és ellenérvek vitájából. Egyről azonban nem szabad megfeledkeznünk: a ‘ mű csak akkor vetít a közönség tudatába vigasztalan pesszimizmust, ha a kor tudata vigasztalan pesszimizmussal fordul a mű felé. Tudjuk, a közönség Aiszkhülosz és Szophoklész, Shakespeare és Moliére őta részese a játéknak. Mégis. Madách játéka olykor áthatolhatatlan .bűvkörrel övezi önmagát: ezt a pontosan megrajzolt múltból kibontakozó, sejtelmes jövő — minden új színbe vezető sejtelmes jövő — kezdeti káprázatai okozzák; ezek a káprázatokban születő változások késztetik a nézőt önmérsékletre, visszafojtott várakozásra. és arra. hogy néma szemlélőjévé, figyelőjévé váljék az embed teremtés, az emberré teremtés titkainak. Ez a dráma talán nem is a függöny szétgördülésével kezdődik: ez a dráma a nézőkben magukban játszódik le — így és ezért fejlődhet együtt a korral —. s ott kezdődik, amikor a nézők tudatában kiindulóponttá válik az igazi madáchi végszó és felismerés: Az ember célja a küzdés maga. Ünnepi hangulat zsong a nézőtéren, ünnepi lázban ég a színpad és a színház belső, rejtett világa. A színház egész vezérkara ott várakozik a színfalak mögött, és Andrej Chmelko színigazgató csendesen összegez: „Ezzel a bemutatóval nemcsak az utolsó hónapok erőfeszítéseiről kell számot adnunk. Itt most 21 év munkájáról és eredményeiről kell tanúságot tennünk, méghozzá az eltelt 21 év minden ed- , diginél igényesebb, minden szempontból legigényesebb darabjával. Örülök neki, hogy színházunk éppen a XXIII. kongresszus légkörében és hazánk XIII. kongresszusának előestéjén mutathat be egy olyan klasszikus drámát, amely az örök, küzdő ember erkölcsi arcélét vetíy a közönség elé.“ Az örök, küzdő ember alakja foglalkoztatta Tibor Rakovskyt, a pozsonyi vendég-rendezőt is, akit saját szavai szerint éppen a Tragédiában rejlő tragikus elem ragadott meg a legjobban: magát a tragédiát látta meg ebben a drámában, a bukások bonyolult láncolatát, s ennek a láncolatnak a három legfontosabb együtthatójára, a küzdő, az értelmi és az érr zelmi elemre állította be a főszereplőket is. Rakovsky hőse Ádám: az ember, aki száz-, szór elbukik, de százszor talpra áll egy végeszakadatlan küzdelemben, amelynek buktatóit már nem a történelem idézi elő, hanem az emberi élet. Éva és Lucifer is ezeknek a buktatóknak az eszközei, csakhogy Ádám—Ádám, az ember: nem bukhat el soha, és a világ nem pusztulhat el. Rakovsky értelmezésében Ádám egész magatartása ezt a felfogást hangsúlyozza ki: Ádám nem hiszi el, hogy a föld kihűlhet, Ádám ajkán már nem hat halálos kételynek a madáchi kérdés: Hová lesz énem zárt egyénisége? — Ádám nem lágyul el, amikor megtudja, hogy Éva anyává lesz: ellenkezőleg, pontosan tudatában van keserű terhének, és elfogadja a Harcot, mint ahogyan mindig is elfogadta. Ebben az értelmezésben Lucifer valóban kiegészítőjévé és elmaradhatatlan szellem-kísérőjévé válik Ádámnak: még mindig ő „a tagadás örök szelleme“, bölcs és fanyar, de destruktív bölcsesége már nem a dubito ergo sum sebezhetetlen vértje alatt hadakozik, hanem annak a tételnek a bizonyításául szolgál (ne felejtsük el, hogy Madách az utolsó képben kiábrándult elszigeteltségre, szinte megalázottságra kárhoztatja Lucifert), hogy az ész — a puszta ész nem mentheti meg a világot. Rakovsky elképzeléseinek hű tolmácsolója Ladislav Vychodil ötletes, szellemes díszletezése: mindketten és tudatosan Salvador Dali metaforikus ábrázolásmódját kívánták követni, s ez — különösen a tömeg-jeleneteket ábrázoló színek valóban művészi összhangjában (a párizsi forradalom, a londoni vásár, a falanszter-jelenet) — tökéletesen sikerült. Feltétlen dicséretet érdemelnek Hela Bezáková ízléses, korhű kosztümjei is, s az egész együtt: méltó kerete és légköre annak a neme^ veretű páthosznak, amely kimondott szavak nélkül is hűen idézi a klasszikus drámák klasszikus bevezetőjét: Kezdődjék el a játék! Ivan Rajniak, ez a nagyon szerény, nagyon rokonszenves és elsősorban nagyon intelligens színészi-impozáns magaslatokba emeli alakítását, rajongó fáraótól keserű Kepplerig — a francia forradalom Sa)nt Just-jével szembemagasló alakja olyan élményt nyújt, amely szinte érezhetően megrázza a nézőteret — meggyőző erővel érzékeltetve a világot kihűléssel fenyegető „négyezredév“ élő emberi cáfolatát. Elena Volková megkapóan színes és megkapőan poétikus lírai Évája valóban az, akinek Madách megrajzolta. Pontosan tolmácsolja azt a vigasztalan vágyódást, amely csak a vigasztalan, madáchi szerelemből fakadhat, de maradéktalanul ábrázolja azt az Évát is, aki egyszerre társ és ellenfél, glóriás eszmény és lüktető érzékiség, aki felemel és leránt, megdicsőít és lealáz. Ján Bzdúch Luciferje új oldaláról mutatja be a Tragédia „kétes szellemőrét“: nem kísértő szellemalak, hanem szellemes kísértő, játékos kedvű sátán, aki előre sejteti, hogy ennek a tragédiának ő lesz egyetlen elbukó hőse, s ebben a biztos tudatban fanyar hősiesjelenet az egyiptomi színből séggel mulat és mulattat. Ö az, aki a tragédia szellemi és eszmei közösségén kívül közvetlen kapcsolatot is teremt a közönséggel. Újszerű alakítása kissé szokatlan a klasszikus Tragédia-előadásokon nevelkedett néző számára, célzatossága azonban nyilvánvaló, s az eszkimó-jelenetben válik félreérthetetlenné: ez a gyilkos humorú sátán voltaképpen sajnálja az embert, talán irigyli is, de küzdeni már nem képes ellene. Különös érzés ismerős szavaik zenéjét hallani a másik 'anyanyelvén, különös érzés, amikor a másik anyanyelvének szavai meghitt ismerősként hatolnak be tulajdon anyanyelvűnk eszmélő, rezonáló, dallamra dallammal válaszoló tudatába. Ctibor Slítnicky meg tudta találni ennek a dallamnak a hangszerelését: szép és művészi fordításával tartalmat és nevet tudott adni- ennek az érzésnek. A súlyos veretű mondatok, amelyek során Stítnicky nemcsak a madáchi értelmet, de a legszebb részekben a madáchi lejtést is vissza tudta adni, fokozatosan hódítják meg a közönséget; mondatról mondatra, színről színre érezni, hogyan forrósodik át a nézőtér légköre. Ez az átforrósodás már nemcsak a játéknak szól, hanem közvetlenül Madáchnak is, és ez javarészben Stítnicky érdeme. De valljon erről maga a fordító: „Madách jó ismerőse a szlovák népnek közel áll hozzánk, a miénk, nemcsak az alsósztregovai és csesztvei kúriák kapcsán, nemcsak azért, mert nógrádi képviselő korában szlovákul is szólt választóihoz, hanem elsősorban Az ember tragédiájának szlovák nyelvű fordításai (Hviezdoslav, 1905. Beniak, 1950) révén, a Szlovák Nemzeti Színház előadásainak (1926) jogán, s költői centenáriuma révén, a Szlovák Nemzeti Színház előadásainak a pozsonyi televízió előadásában történt megünneplése révén. Tulajdonképpen ez a tvelőadás lett a mű harmadik fordításának a közvetlen ösztönzője Kételyekkel és lámpalázzal eltelve kezdtem hozzá a fordításhoz, úgy, ahogyan az ember monumentális alkotásokhoz szokott nyúlni.“ ^ Ez pedig nem kevés. Ez sokat jelent: művészi élményt és baráti érték-megőrzést, baráti megbecsülést. Egymás kölcsönös megbecsülősét. RÁCZ OLIVER ' 14
