A Hét 1966/1 (11. évfolyam, 1-26. szám)

1966-05-01 / 18. szám

K*rem az olvasó szíves elnézését: személyes ügy. Es személyes hegy. A Hegy. Gyermekkori testvér, hiszen hegycsúcs, erdő, fenyőliget és málna-cserjés is lehet családtag: anya mellett is anya, apa mellett is apa; dajkánk, nevelőnk, tanítónk és szerelmesünk. Első eszméléseink idején átlényegülhetünk benne; egy életre szólón egybeforrhatunk. Titkaink tudója, el nem múló emlék, álomban is álom.

Pedig nem is különösen magas, ahogy széles mellével a Rima völgye fölé tolul s maga mögé sorakoztatja az Osztrát, Tresztyét. Fabovát, ezer méter magas sincs. Hegyországunk dús családjában afféle középnövésű, zömök hegy. Körüljárásához azonban két turistanap kell s büszkeségét nyilván ez növeli nagyra. Amikor elégülten lába elé pillant, csillogni látja a három Rima-ágat; ott fut egybe a három, a keskeny, smaragdzöld rétek szegélyén, mert eleddig a három külön folyócska egyenként vetett magának ágat s bukdácsolt keskeny völgyekben, görgeteg kövek között, le a Murányi fennsík, a Fabova, a Vepor felől, hogy Nyústya és RáhÓ között elszelídüLjön, szél simogatásával együtt. Ha erdős tetejéről valami módon körülpillanthat a vándor, szinte kézzel markolhatja meg a Kakashegy taraját, simogatja a Vashegy hátát; a tekintet felfut az Alacsony Tátra kéklö hullámáig s délnek fordulva a Bükköt, Mátrát illatja föl a szem.

Dong lábad alatt a mohával takart gránit s gnájsz, foszlik kezedben a finom pala, és ha a szertegurult sötétszürke kövek között bukdácsolsz, régmúlt tűzhányók emlékét idézed.

Hatalmas test a környező hegyvidékben, a hegyek félkaréjában szinte elenyészik. Magyarországon tekintélyes hegytömb lenne, ezernyi kiránduló úticélja, itt, a Szlovákiát Gömörben csak egy pötty.

Ez alatt nőttem föl; az első forrásvíz, amelyből gyermeki szomjjal szürcscltem, a Szinyec áldott Fehér-vize volt; az első villámló vihar egy forró júniusi napon a Szinyec ormán gyűlt felhőszakadássá, hogy soha ne felejtsem; életem óráinak első kakkukja a zöldellő domboldal szürketörzsű bükkjet felől üzent nekem: .csirkéinket a kánya a likéri hoilafok felől üldözte halálra; őznek nedves, fekete orrát itt pillantottam meg először; szabadon csúszkáló medve itt ijesztett halvány fehérre a Zvarin málnásában; mátyásmadár itt hullatta kék szárnytollacskáját kalapom mellé; első tábortüzemet itt raktam s még most sem feledhettem különös fenyőiaillatát az erdőigazgatóság ihlettel épített magyaros vadászházának.

Ide szólt életem első kirándulása, ötéves zsenge korom anyakézvezérelte, apaszem kormányozta kirándulásáért. Ma ezt komoly túrának mondanák, akkor csak hétvégi, kis kirándulás’ volt. Itt vívtam kétségbeesett harcomat dühös tanyai kutyákkal, és kísértem kíváncsian a természettudóst; amikor roppant hangyaboly méreteit írta le a svájci egyetemnek. Itt tanultam hegyet szeretni.

Illata réti virágoknak, málnának, szedernek, kökénynek, mogyorónak! Illata szalasí juhsajtnak, savanyú zsendicének, illata illáitalan, neszező hónak téli szánkózáskor és illata zöld karácsonyfáknak, hiszen ezeket is a Szinyec küldte le nekem. Gyermeki tekintetem első pillantása reggelenként a szinyeci kúp volt, az alkony pedig a klenóci végek felől fektette végig lágy rózsaszín Ujját utcánk porára, éjjelenkint szarvasok merészkedtek le kertünk aljáig és a krumpliföldeket éhes vaddisznó túrta föl. Erdő, madár, bükk, fenyő, gyertyán, éger, szajkó, harkály, sas és gébics, nyúl és vadmalac, hegyi pásztor és ugra-bugra kecske, vadász és vadőr, muzsikus cigány, gyári fuvaros és harangozó, pipacs a massat domb oldalában és fehértörzsü nyír a Szerelemvölgy

A Szinyec tömbje észak felöl (A szerző felvétele)

SZOMBATHY VIKTOR

Szerelmetes szép Szinyec hegy

sörízű majálisán, felhő és zivatar, gyári duda mély Dé-je, méla vasárnapi zongoraszó, nedves pázsit a Rima füzesei között, kattogó malom s vékony csöngetyűszó: ember, erdő, ég és kerek világ, mind egyben élt itt, összeforrva, elválaszthatatlanul; emberek, ez mind az enyém

Ballagok a tetőn, a hullámzó gerincen, gyermeki szőke hajam havasra őszült, megnőttek a fák, eltűnt a málnás, felhőkarcoló tornyát más fenyők alatt építette föl a haragos fekete hangya és a Vastábla ma már csak név, tájokozódást pont, a Rimamurányi. Társulat erdejét jelző határtáblát régen benőtte a sűrűség. A forráskút még megvan, a disznó éppoly röffenve ugrik föl mellőle, mint mikor gyermeki lábunkat kergette meg s a zúgó bükkök fölött éppoly meleg-kék az ég, mint mikor tábortüzünk füstje kanyargóit feléje.

De a palöcház-formán épített vadászkastély már a múlté, vigyázatlan erdőőrök gyújtották föl egy didergős májuson és a kicsi tisztás faháza stncs már meg, helyét magas laboda verte föl. Hlavaj Lajos sincsen, az erdőőr, aki csendes mosollyal adta kezembe a töltetlen puskát, lőném meg vele a szuszogó medvét.

Lépdelek Szinyecnek útjain, ismergetem a klenóci tornyokat Kokava kanyargós utcáit s lenézek a nyustyai házra, a régi kertre. Átölelte, elnyelte azt is az évek meg-megújuló sodra. A gyermeki kert néhány almafa csupán, anyám virágai helyén fénylő ablakok virulnak. Oj erdőőr közelít s miközben langyos tejre hívogat, megpróbáljuk a szinte lehetetlent: magyarra fordítani a gyermeki hegytestvér nevét. A Szinyecét.

Talán így: Kékellő.

Igen. Kékellő.

/cfSizIo:

Fáradság zsibbasztotta végtagjaimat. Tudatom mégsem ezt érzékelte. Érzéseim görcsösen egy helyre csomósodtak, vad elhatározás forrósodott idegszálaimban. Nem hátrálok, egy porszemnyit sem lépek vissza.

Tudtam, hogy a környező házak ablakaiból is figyelnek már. Nem érdekelt.

Magamnak ácsoltam szégyen-kalodát. Kíváncsiskodhattak. Le is köphettek. Tehetett volna velem bárki, amit akar. Csak Gallaiék nem. Most már nem. Szemükben én voltam a szóra sem érdemesített koldús.

A Gallai-ház féltve őrzött rendje ezer darabra tört. Nelli viselkedése ellenkezett minden elképzeléssel, felborította egy negyedszázad türelemmel szövögetett terveit. Ekkora kilengésre csak megtorlással válaszolhattak.

Gallai meztelenre vetkőztette a lányát és ütötte.

— Szereted? — kérdezte tájtékozva.

*= Szeretem. A vékony szíjkorbács lecsapott.

— Szereted?

— Szeretem.

Földre tiporta a lányt.

— Kiverem belőled — ordította,

— Sohal

Az asszony ídegsokkot kapott, füle nem hallhatott mást, mint a sikongató fogadkozást és a korbács csattogását;

— Szereted?

— Szeretni fogom!

így kezdődött a nap. Néhány órára megnyugodtak, aztán folytatódott a vad ordítozás. Gallai tájtékzott tehetetlenségében.

— Nem ezért éltem ...

— Rendes ember — védett Nelli.

— Bekerült gazember, idegen, Ki ismeri?

— Jó ember.

— Becstelenné tett.

«=* Szeretem.

A korbács vörös csíkokat hasított Nelli meztelen hátán. A kisebbik lány térdepelve imádkozott. Apjától félt, de kegyetlenségét nem értette. Nővérét egyszerre irigyelte és sajnálta. Mindnyájukért imádkozott; az elmúlt napok csendjéért, nyugalmukért; „Miatyánk, ki vagy a mennyekben ...“

— Elvette a tisztaságod — reccsent a dühös ordítás. Az imádkozó lány megremegett: „Őrizz meg bennünket Miatyánk“, kapdosta rendszertelenül egybe az ájtatos szavakat. — Magam adtam... az én jogom — ellenkezett fájdalmas 'sírással.

— Szajha lettél. *

— Szeretem.

— A kapcájává tesz — hangzott az artikulátlan kiáltás.

— Szeretem.

Csapdosott, csípett a korbács. Hasogatta a szép lány meztelenségét.

— Elpusztítlák, engedelmeskedni fogsz — rikácsolt Gallai. Nyüszítő sírás szivárgott a ház minden helyiségébe. Beleragadt az idegekbe, visszaverődött a falak, a tárgyak felületéről.

Gallainé fuldokolva sziszegte;

— Állatok ... érzéketlenek ... az állatok teszik ezt... Összeállnak, párzanak ... Szellemük nincs, csak az indulataikat érzik ... Mind egyformák, állatok.

Vasárnap következett. Ünneplésre keményíti ve hárman indultak a nagymisére; Gallai, a felesége és a kisebbik lány. Cipői kopogása után az utcára terült a templom csendje.

Nelli egy szál ruhában megszökött hazulról. Három napig a századiroda kamrájában rejtegettem.

Gallai kiábálva berontott a századparancsnokunkhoz és a büntetésemet követelte. Én egy ajtó mögül hallgattam párbeszédüket;

— Ez rablás ... így csak a középkorban szereztek asszonyt — hangoskodott. — Ez nem hadsereg, ez banda. Most már mindent szabad?

A főhadnagyunk fiatal, alig huszonöt éves gyerekember volt, aki a háborúnak már csak a végét, a zűrzavart, az összeomlást nézhette végig. Másodéves főiskolás volt, mikor behívták katonának. így, komiszban is egy kicsit diáknak érezte magát. Parancsnokolni parancsnokolt ugyan, de a szigor, a katonai vasi fegyelem nem volt sajátja. Ha megengedte a