A Hét 1966/1 (11. évfolyam, 1-26. szám)
1966-02-20 / 8. szám
„öregség miatt nagyon olcsón eladó egy födeles hintó, egy fiáker szánkó, egy könnyű parasztkocsi, 2 lószerszám. Cím: Molnár János, Érsekújvár Nyitrai út 47." A lovak ették meg a fuvardíjat. Mindig utáltam a tétlenléget. Lószerszámok, porlepte kalapok a kocsiszín falán szony: ugyan mit fagyoskodsz, marad] Itthon, a nyugdíjból majd csak megélünk. A kocsiszín ajtaja nyitva van. A hintó helyén nagy halom lófogú kukurlca. Az udvaron Is teknőben morzsolt kukurlca vár szelelésre. — Ezzel foglalkozom — mondja. — Valamit kell csináljál. A kocsiszín fala és az ajtó belső oldala anynyl öreg dologgal van teliaggatva, hogy néprajzi múzeumnak Is beillenék. Lószerszámok, szíjdarabok, kopott, porlepte kalapok, ómódi lámpatartók, furcsa kulcsok, rozsdás csavarok, amiket nem használtak semmire, dé az öregember, amikor lovaival bandukolt hazafelé, lehajolt értük és összegyűjtötte az elhagyott tárgyakat. Benne élt a parasztember zsugorgató, kis dolgokhoz is ragaszkodó szeretete. Az is lehet, hogy apja, nagyapja hagyta rá ... — Azok Is flákeresek voltak, — mondja s hangjából olyan büszkeség árad, mintha grófok, vagy legalábbis kutyabórös nemesek leszármazottja lenne. A konyhában a felesége fogad. Erős csontú, magas asszony, fehér haja tiszteletet parancsoló, de nem tudom elhinni, hogy hetvenhárom éves. Széket töröl, elnézést kér a rendetlenségért, mert éppen kukorlcamorzsölás közben leptük meg őket. Az asztalon cérna, olló és egy vastag keretes szemüveg. — Az ember morzsolt, én meg varrogattam. Nem tudunk ml tétlenül ülni. — mondja kicsit zavartan és ősi asszonyl szokás szerint rendezgetni, rakosgatni kezd az asztalon. A tűzhely barátságosan duruzsol a száraz csutkától, öreg Molnár János néha a tűzhely Imbolygó fényeit figyeli. Ilyenkor beszéde elakad, mélyre kell ásnia emlékezete kútjában. És a tűz meghitt fénye sok mindent eszébe hoz az embernek. — Ügy nőttem én bele a flákerességbe, az apám mellett. Tizenkét éves sem voltam, mikor már fuvarba Jártam. Emlékszem egyszer Aranyosmarótra mentünk. A marótl állomásról kellett bevinni a főispánt a városba beiktatni. Apám nem akarta. Azt mondta: hiszen vannak Marótan Is fuvarosoki De őt Ismerték mindenütt. Foglalót Is adtaik. Apám pontos ember volt, ha van foglaló el kell menni. Ahogy vittük a főispánt, a nép kifütyülte, köveket dobált rá, mert nem szerették. Minket Is majdnem megvertek. Apám nem Is örült a kapott pénznek. Azóta nem szeretett Maróira Járni. Miikor a katonaévekről mesél felcsillannak az apró szemek. Az öregek nagyon szeretnek háborús élményeikről beszélni, ütvén év távlatából a romantika ezüst szálaival fonják körül az embertelen barbárságot: a háborút. Ta— Későn Jöttek az urak, már elvitték a födeles hlntót, a flákeres szánkót, csak a parasztkocsi maradt meg... Ezzel a szavakkal fogad Molnár János bácsi a nyikorgó vaskapu küszöbén. Tömött, fehér bajusza, bozontos szemöldöke és a kíváncsian kutató, de mégis derűs melegséget árasztó apró szemek sajnálkozva tekintenek ránk. — öreg vagyok már, egyszer abba kellett hagynom — mondogatja önmaga nyugtatására és hatalmas botosaiban csoszog előttünk a kocsiszín felé. — Ha a reuma nem hasogatná a térdemet, meg nem kínozna az asztma — fordul felénk újra. — De még Így Is kibírtam volna, hisz örök életemben útáltam a tétlenséget. Vér van én bennem még most Is... De ma már nem ér semmit a flákeresség. A lovak ették meg a fuvardíjat. Ha volt fuvar... Mondta az asz-OZSVALD ÁRPÁD PlsTlfi! I
