A Hét 1966/1 (11. évfolyam, 1-26. szám)
1966-02-20 / 8. szám
Ián azért, mert ezzel a legszebb Ifjúkorukra emlékeznek. — Katonáéknál Is lovász voltam. Majd ápoló egy lókónházban. Ott sajátítottam el e tudomány minden cslnját-bínját. Még parkolni Is megtanultam. Végül úgy szereltem le, mint tiszti főszakács! — fejezi be váratlan fordulattal. A pabkolásról Is eszébe jut egy régebbi történet: —- A főtéren az egyik flákeres szomszédom megkért, hogy nem patkolnám-e meg a lovát. Meg blz'én. Tudták, hogy értek hozzá. Amint parkolom, egyszer csak föléin áll egy rendőr. — Ml az, maga kovács? — kérdezi. — Nem én — mondom. — Hát akkor miért fogott hozzá? — Lesántul a ló. Az én kezem alatt még egy se sántult le — felelek vissza. A rendőr mérges. Azonnal hagyja abbal — parancsol. Én meg felnézek rá ártatlan arccal. — Abbahagyom én, ha biztos úr befejezi. Aztán többet nem szólt a rendőr. A lovakról szakszerű magyarázatot ad: — Az első lovat az apámtól örököltem. Hárman voltunk testvérek, mindegyik kapott egy lovat és egy kocsit. Sok fajta lovam volt; rúgós, harapós, gyengehúzásű, lassú, gyors... A lóban nincs benne az ember, mikor megveszi még nem tudhatja milyen lesz. Volt olyan 16, amelylik kibírta tíz évig is nálam, volt amelyik fél évig se. Szerettem a vad lovakat, azokat olcsón megkaptam és értettem a betörésükhöz. Az utolsó, amelyiket most adtam el nemrég, hét évig volt nálam. Okos ló volt, nagyon okos. Megismerte az állandó kuncsaftokat. — Szegény lovam, úgy tudta, hogy elválunk. Megérezte. Az utolsó Időben alig evett. Mikor betettük a vagonba az állomáson kétszer Is elnyerhette magát. A könnyem is kihullott a szomorúságtól. A hetvenhat éves öregember most is kicsit elérzékenyül, ha lovára gondol. Valamikor a ló vitte a főszerepet a közlekedésben. — Országot egy lóérti — Így kiáltott fel a menekülő Rlchárd, angol király a vesztett csatéban. A gazdaember a lovaira volt a legbüszkébb. Ma potom áron vehetsz lovat. A lovak korszaka lejárt, csak a versenylónak van meg az értéke. — Az autó meg az autóbusz megette a flákerességet — mondja az öregember. — A lakodalmasoknak ma már autó kell, a konflis derogál. Nemrég még meghívtak egy keresztelőre. A bábasszony nem akart felülni a flákerre. Szégyellte. — Ha nem akar, üljön repülőre — mondom mérgesen. — Az még az autót Is lepipáljál — Valamikor másképp volt — szól közbe az asszony. — Szilveszter, húsvét, mindenszentek ez volt a flákerosok szezonja. Akkor kerestünk legtöbbet. A$ utasokról Is szó esik: — A részeg embert nem szerettem vinni sehova. Elkerültem. A legtöbbször nem fizetett, mert nem volt már pénze. Ha a részeget hazavittem, akkor azt mondta a családja, bárcsak hagyta volna ott, ahol volt. — Mindig szerettem a pontosságot. De volt olyan utas, aki hajnali négyre a bzálloda elé rendelt, hogy vigyem ki az állomásra, és mikor megjelentem már gyalog kiment, mert félt, hogy lekésl a vonatot. Sok pénzem maradt potyában. Nem mondom, voltak gavallérok is. A konyhára a téli délután sötétjé borul. Az öregember az asszonyra néz és elmosolyodik: — így volt biz ez ... Az asszony feláll és megpiszkálja a tüzet ötvenhat éve élnek együtt. Jóban-rósszban kitartottak egymás mellett. Szeretnék megérni még a gyémántlakodalmat is. A főtéren még ott szomorkodlk egy fiáker. A kis sovány ló pokróccal letakarva párát fúj a téli hidegbe. Molnár bácsi lova már nem kopog a macskaköveken. A flákeros dinasztia utolsó sarja nyugdíjba vonult. Ozsvald Árpád Ötvenhat éve élnek együtt Az nnoka (K. Bachan telv.) Kerekek, amlyeknek a rétjét mér lekoptatta az fit T — Hidd el, kérlek, még sohasem történt meg velem, hogy munkaidőben nyilvános helyen üldögéljek. A múltkori eset az más volt. Tudod, fél háromkor Jöttem egy értekezletről és fél négykor kezdődött egy másik találkozás. Nálunk fél négyig tart a munkaidő, mire beértem volna a hivatalba, fordulhattam Is volna vissza. Még a beszámolómat Is át kellett néznem, mit volt mit tennem, beültem egy kávéházba. Zenés hely, de csak este, így nappal csak kevés vendég keresi fel. Alkalmas hely arra, hogy az ember belemerüljön a gazdasági erőforrások és szükségletek között mutatkozó hiányok vizsgálatába. Erről szólt ugyanis a beszámolóm. Így kerültem én munkaidőben a kávéházba, mondhatom, önhibámon kívül, a körülmények kényszerítő hatása folytán. Leültem egy asztalhoz és a Jegyzeteimet böngésztem. Es akkor úgy éreztem, hogy valaki néz engem. Tudod, Ilyet megérez az ember. Ösztönösen hátrafordultam és — Uramisten, kit látokI Az asztalnál a vállalat egyik főnöke ült. Még szerencse, hogy nem egyedül, nem ts a kollégájával, de nem Is a feleségével. Amint hátratekintettem, hirtelen elfordult, a társaságában lévő kolleganőnk pedig sietve hátat fordított nekem. Mindkettőjükkel találkoztam aznap a hivatalban, egyikük sem volt szabadságon. Asztalukon néhány féldects pohár és feketéscsészék árulkodtak arról, hogy nem pár perce érkeztek Ide. En úgy tudtam, mindig llltk köszönteni a feljebbvalót, még akkor ts, ha történetesen munkaidőben, a kávéházban találkozunk. Még akkor is, ha az illető főnök a munkaidő teljes kihasználásának egyik Jeles szószólója. Am a köszönés nem sikerült, főnököm kerülte tekintetemet. Egyre kellemetlenebbé vált a helyzet. Elvégre is főnökről van szó, semmi beleszólásom sincs a dolgaiba, de ő megkérdezheti tőlem, mit keresek a kávéházban munkaidő alatt. Az volt az érzésem, Jelen esetben nem fog szólni semmit. Tovább készültem hát az értekezletre. Es ekkor történt a váratlan fordulat. Hidd el, kérlek, nem tudtam, hogy abban az épületben van egy vállalat, ahol aznap éppen hosszú műszak Volt. Azt sem tudtam, hogy annál a vállalatnál dolgozik egy volt kolléganőm, aktt anAak Idején az a főnök bocsátott el, aki most ott ült nem messze tőlem. Es épp azért, mert a kis szőke fiatalasszony munkaidejét egyéb célokra is felhasználta. És ez a hölgy egyszerre ott termett a kávéház büféjében,, mert a hosszú műszak alatt megéhezett. Amint meglátott, üdvözölt éh otthonosan helyet foglalt az asztalomnál. — Képzelheted helyzetemet. — Ott csevegett nekem, én pedig Jegyzeteim fölé hajolva pirultam, munkaidőben, a kávéházban. Közben hallottam, hogy alkalmt ásítaltátsnőm Manci válásáról beszél. Épp ott tartott, hogy a Manet másodtk férje sem lesz Jobb, mint az első volt, ezt már neki igazán elhlhetem. ö már csak tudja ... Ekkor hirtelen új témába csápott. Üj főnökéről kezdett beszélni, akt megértő és nem számoltatja el az idejével, mint az előbbi. Legszívesebben elsüllyedtem volna zavaromban, lopva hátranéztem és megpróbáltam a szőke asszonynak megmagyarázni a helyzetet, mtért nem érdekel most a Manci válása és másodtk férje. De nem figyelt rám. Megint a Manciről beszélt Új házasságának első hónapjánál tartott, amikor Ismét hátratekintettem. A főnök szeme ránktapadt. Talán nem ts annyira rám, mint asztaltársnőmre. A társaságában lévő kolléganő pedtg azzal a tekintettel mustrálta szomszédomat, amilyennel csak asszonyok tudják egymást véglgmérnl. A főnök most fogadta köszönésemet. Kedvesen bólintott, mintha azt mondta volna: — Mi egyáltalán nem találkoztunk ma délután. Loósz Dezső rrrar
