A Hét 1965/2 (10. évfolyam, 27-52. szám)

1965-08-22 / 34. szám

Sági Tóth Tibor:

Abban az esztendőben hosszú volt a vakáció. Az egyre gyakoribb légiriadók, ellenséges berepülések miatt április közepén befejeződött a tanév. Alig száradt meg a tinta a szokatlanul korán kézhez kapott év végi bizonyítványainkon, ml, ötödikesek, máris összedugtuk a fejünket. Valami nagyot, valami figyelemreméltót akartunk tenni annak bizonyítására, hogy kisvárosunk gimnáziumának ötödikesei: nem akárkik!

Hosszas töprengés, tanakodás után a műsoros est rendezése mellett döntöttünk. Olyan sivár, egyhangú, szomorú ez a háborútól dermedt világ. Legalább mi, fiatalok vigyünk bele egy kis vidámságot.

Jóska barátom, aki az iskolában egyébként padszomszédom is volt, a nála megszokott nagyvonalúsággal látott hozzá a műsoros est propagálásához. Amikor ugyanis a műsor készen állt június közepe táján, mivel addig tartott, míg a „nagyszabású“ programot összeállítottuk — ő elkezdte a „propaganda-hadjáratot“. Minden „fegyvert bevetett“. (Elnézést kérek a sok idézőjelért, de akkori mindennapos, megszokott szóhasználatunkból idézek, hiszen 1944-ben már valamennyien a háborús tudósítások, hírek és hadijelentések únos-untalan ismételt szókincsét vettük kölcsön még a háborúval semmiféle kapcsolatban nem álló beszélgetéseink alkalmával is).

Egy szép júniusi reggelen tehát arra ébredt városkánk, hogy járdáit ormótlan betűkkel meszelte be valaki, a gimnazisták műsoros estjére invitáló szövegekkel. A villanyoszlopokon, a kirakatokban színes plakátok hirdették, hogy egy maroknyi jókedvű diák 1—2 órára a derű, a vidámság fényszórójával szeretne fényt varázsolni az emberek életének háború okozta szürkeségébe és egykedvűségébe. Estefelé a megyeháza erkélyére szerelt ócska, recsegő hangszóró adta tudtára mindenkinek, hogy vasárnap este 8 órától 10 óráig kitűnően szórakozhat a gimnazisták műsoros estjén. Ez akkoriban, amikor még nem létezett a naponta rendszeres Időpontban jelentkező „helyi rádió“ —, a propagálás tetőfokát, legkorszerűbb formáját jelentette. És ezzel még nem is merült ki Jóska barátom minden leleményessége. A propaganda-hadjárat „nagyágyúját“ csak vasárnap délelőtt kívántuk felhasználni. Igaz ugyan, hogy akkor már nagy szükség is volt rá. Propaganda-hadjáratunk kellős közepén ugyanis derült égből villámként „becsapott a bomba“.

Két nappal a bemutatónk előtt plakátjaink mellé hatalmas színes falragaszok kerültek. Földbe gyökerezett lábbal álltunk meg előttük. Ügy tűnt, hogy a tarka plakátok gúnyosan a szemükbe nevetnek, nyelvet öltögetnek a falról és szamárfület mutogatnak. Ugyanis óriási konkurrencia hírét adták tudtunkra:

Jön! Jön! Csak 2 előadás! A HUNGÁRIA nagycirkusz június 21-én, szombaton este 8 órakor és június 22-én, vasárnap este 8 órakor bemutatja nemzetközi műsorát!

A sok-sok felsorolt név és műsorszám összefolyt, könnybe lábadt szemünk előtt. Rosszat sejtettünk. Félteni kezdtük műsoros estünk sikerét. Az sem igen vigasztalt már bennünket, hogy vasárnap a város utcáit feldíszített kocsi járta be, melybe a Lenger uradalom egyik szamara volt befogva és a szamár hátára hatalmas tábla volt akasztva a következő „szellemes“ szöveggel:

„Csak én nem megyek el a gimnazisták mai műsoros estjére!“

Ahogy azt előre is sejtettük, nem lett igaza a jámbor csacsinak. Nem csak a szamár nem jött el a műsoros estre, de

Egy régi

azok a százak sem, akik a főtéren felállított cirkuszi sátor nézőterét töltötték meg zsúfolásig. Mi pedig szorongva lestük a színpad bordó függönye mögül, lesz-e vajon közönségünk. Hát azért lett. Körülbelül minden szereplőre jutott — egy néző. Néhány szülő és tanáraink közül az idősebbek tiszteltek meg jelenlétükkel. Nem mintha a fiatalabb korosztályokhoz tartozó tanáraink nem kedveltek volna bennünket, de nekik akkor — sajnos «r* más elfoglaltságuk volt. Lövészárkok mélyén a hazát kellett védeniük.

Az ürességtől tátongó nézőtér Tihanyt idézve verte vissza a színpadon elhangzó szavainkat. S ha vidám jeleneteink, de inkább ügyetlen színpadi csetlésünk-botlásunk eredményeként fel-felhangzott némi bátortalan nevetés, a színházterem falai ezt mennydörgésszerűvé felerősítve továbbították felénk, s ilyenkor egyre inkább az volt az érzésünk, hogy nem kacag, hanem ktkacag a „harminchétfejű szörnyeteg“, a közönség. Mert ennyien voltak csupán. Harminchétén. Az egy- és kétpengős belépőjegyek árából pedig mindössze ötvenhét pengő bevételünk volt, tehát siralmasan kevés. Tehát az előadás deficittel zárult, hiszen csupán a plakátokért 70 pengős tartozásunk volt a nyomdának.

Rövid kupaktanács után megszületett a határozat: „művészi produkciónkkal“ megörvendeztetjük közeli szomszédainkat is, ellátogatunk „vendégszereplésre“ a közeli Zselízre és Lévára. És itt kezdődik tulajdonképpen a régi vakáció története. Egy régi vakációé, melyet felidézett az emlékezés, most, hogy sok-sok év után ismét Zselízen jártam.

Nem tudom mt, talán ifjúságom emlékei késztettek arra, hogy kisétáljak a romantikus zselízi Garam-partra. Amint gyönyörködtem az elém táruló képben, a lomhán hömpölygő széles folyam szellő fodrozta hullámaiban, megpillantottam egy fehérruhás kislányt. Néhány lépésnyire állt előttem, hátat fordítva nekem. A hirtelen feltörő emlékek egy nevet csaltak az ajkamra, s már csak azután ijedtem meg, hogy félhangosan kimondtam a nevet: — Erzsiké!

Váratlan dolog történt. A fehérruhás kislány megrezzent, felém fordult, majd tétován, szelíden, csodálkozásra nyíló szemmel kérdezte:

— Tessék?

— Elnézést kérek, — dadogtam w tévedtem. Magát is Erzsikének hívják?

— Igen, mosolyodott el pironkodva.

=— Még egyszer elnézést kérek, összetévesztettem valakivel. Egy másik Erzsikére gondoltam.

— Kérem, nem tesz semmit — mondta könnyedén, aztán már ügyet sem vetve rám, tovább nézte a vizet.

Igen. Egy másik Erzsikére gondoltam. Akit azon a régi nyáron, a szokatlanul hosszúra nyúlt nyári vakáció idején ismertem meg ott, Zselízen. De ne vágjunk a dolgok elébe!

Az ipolysági kudarcért Léván és Zselízen kívántunk venni elégtételt. Szülővárosomra gondolva rögtön valami hetykeség szállt belém.

— Jól van, jól — szólaltam meg fölényesen — csak hát nehogy azt képzeljétek, hogy a lévai közönségnek akármilyen műsor megfelel.

Némi vita után — a kedvemért és az igényes lévai közönségre való tekintettel — néhány újabb számmal egészítettük ki műsorunkat. Aztán felvirradt a nagy nap. Két osztálytársammal, Jóskával és Gyuszivakáció

val elindultunk, hogy mint kis együttesünk menedzserei megtegyük a műsorunk bemutatásához szükséges előkészületeket. A lévai városházán egyenesen Lehoczky Brúnó polgármesterhez irányítottak, mert az előadás engedélyezése az ő hatáskörébe tartozott.

« Semmi hiba! — bíztattam a barátaimat. A polgármester nem közömbös a színművészet iránt, hiszen a neves színész, Lehotay Árpád a bátyja — magyaráztam fölényesen, mire Jóska barátom megjegyezte:

— No, no! Lehoczky nevű polgármesternek hogyan lehet egy Lehotay nevű bátyja?

— Ügy, kisfiam, hogy a Lehotay — az művésznév — és még tovább is okoskodtam volna, de a polgármester fogadószobájának ajtaja felett kialudt a piros fénynyel égő „Nem szabad!“ felirat és nyomban utána kigyulladt a „Szabad!“ felirat

szép zöld fénnyel.

Némi habozás után bekopogtam. Ám ugyanabban a pillanatban felüvöltöttek a légvédelmi szirénák a városháza épületének tetején, s ezért a szobája ajtaján kilépő, láthatóan idegen, de egyébként igen jó megjelenésű, monoklis polgármester csak alig hallotta, mi járatban is vagyunk, majd a légiriadóra hivatkozva az óvóhelyre utasított és megígérte, hogy másnap délelőtt fogadni fog.

Néhány perc múlva ezüstösen csillogó repülőgépek százai húztak el a város felett, mint alattomos, zsongó darazsak. A némaságba dermedt város kiürült utcáin még a légiriadó alatt a vasútállomásra lopakodtunk. Alig múlt el dél, már a fülledt levegőjű vasúti kocsiban döcögtünk Zselíz felé. A kupéban alig volt utas. Az egyik sarokban három katona kártyázott, majd a nagy hőségben elúnva a játékot, viccekkel szórakoztatták egymást.

— Hát a legújabb csodafegyverről hallottatok-e már? — kérdezte az egyik pajzánul elmosolyodva.

— Nem. Mondjad gyorsan! — sürgették a társai.

— Hát, szóval, a németek feltalálták az új csodafegyvert: a fau hármat. És tudjátok mivel van töltve?

Nagy hallgatás volt a válasz.

— Hát szénával! — vágta ki nagyokosán a mesélő.

— Szénával? — ámult el a másik kettő.

— Azzal hát. Azok számára, kik még hisznek a német győzelemben! jó, mi?

A katonák hangos heherészése közepette érkeztünk meg Zselízre, s nem tudtuk, hogy a balszerencse ide is elkísért. Az illetékesek, akik az előadás megtartását engedélyezhették volna, távol voltak. Kedvetlenül, rossz hangulatban baktattunk a városkából kifelé, a vasútállomás felé. A vonat indulásáig még temérdek volt az idő. Beültünk hát a vasúti vendéglőbe

— Tessék, fiatalurak? — állt elénk az üzletvezetőnő, egy mosolygós képű, zömök fiatalasszony.

Meglehetősen félszegen viselkedtünk a számunkra szokatlan helyen, de Jóska barátom feltalálta magát.

— Három korsó világos, két-két ropogós sőskifli! — adta fel a rendelést.

—■ Igenis, kérem — mondta az asszony, majd beszólt a söntés mögötti kis helyiségbe:

— Erzsiké! Három korsó világost és két-két ropogós sóskiflit a fiataluraknakl

Nem is lettünk volna igazi kamaszok, ha erre ügyet sem vetettünk volna. Feszült érdeklődéssel vártuk, jön-e már az a bizonyos Erzsiké? Jött. De talán nem

10