A Hét 1965/2 (10. évfolyam, 27-52. szám)
1965-08-22 / 34. szám
Is. Ez a szó nem fejezi ki jól, amit el szeretnék mondani. Hófehér, apró, fatalpú szandálokban, vakítóan fehér rövidujjas ruhácskában, üdén, aranyszőkén, kerekre csodálkozó kék szemekkel, betipegett Erzsiké. Velünk egyidős, tehát tizenhat esztendős lehetett. Szabályos babaarcán kedves mosollyal fordult felénk, igazított egyet a hajába fűzött világoskék szalagon, s már csapolta is a sört. — Barátocskám! — böktem oldalba Gyuszi barátomat, aki csodálkozón rajta felejtette szemét a lányon. — Nahát én még ehhez foghatót nem is láttam —, ámuldozott Jóska barátunk Is. Sikerült beszélgetésbe elegyednünk a kislánnyal. Megtudtuk, hogy már nem iskolás. Egy éve fejezte be a polgárit. Most a vendéglőben segít az édesanyjának, mert az apja katona. Jóska felbátorodva megkérdezte: — És vőlegénye még nincs, Erzsiké? Ö, ráérek én még a férjhezmenésre — hangzott a válasz és a babás, szabályos arcon enyhe pír jelent meg. Jóska elemében volt: — Csakhogy az ilyen szép kislány hamar elkel ám! És mintegy igazolásaként annak, hogy valóban őszintén is gondolja azt, amit mond, úgy nézte a kislányt, mint egy istennőt. Erzsiké most már még jobban elpirult mint az imént és lesütötte a szemét: — Nem vagyok én szép. Csak olyan mint akárki. Tetszik nekünk ez a szerénység, de a lány méginkább. Annyira, hogy a következő vonatot le Is késtük miatta. Nem is távoztunk addig, míg a kis vasúti vendéglő teljes málnaszörp és szódavíz készletét el nem fogyasztottuk. Másnap reggel a lévai polgármester nem fogadott. Egyszerűen azért nem, mert sürgős ügyben Budapestre kellett utaznia. Lévai vendégszereplésünket tehát bizonytalan időre el kellett halasztanunk. A napjában egyszer közlekedő autóbusszal akartunk visszatérni Ipolyságra, ám ez nem sikerült. Igen sok volt az utas. Lemaradtunk. Ezért vonattal indultunk haza délután három óra tájban. Amikor a fáradt kis vicinális megállt a zselízi állomáson, a vendéglő ajtajában megpillantottuk Erzsikét és fájó szívvel integettünk neki. Vísszaintett és ennek nagyon megörültünk. A csatai állomáson „kellemes“ meglepetés várt. A tányérsapkás, fiatal MÄV- tiszt érdeklődésünkre udvarias, de hivatalos hangon igy tájékoztatott: — A legközelebbi vonat .Ipolyság felé négy óra harminc perckor Indul. — Tehát, alig fél óra múlva — lelkendeztünk. — Tévednek, fiatalemberek ** mosolyodon el a MÄV-tiszt. Nem tizenhat óra harminc percet mondtam. Holnap hajnalban fél ötkor van vonatjuk. Becsületünkre legyen mondva, nem sokáig, csak egy fél óráig duzzogtunk, szidtuk a háborút, a háború okozta lehetetlen közlekedést. De aztán eszembe jutott valami: — Ide hallgassatok, gyerekek! Ha már ilyen sok időnk van úgy Isi, látogassuk meg Erzsikét! Barátaimat láthatóan felvillanyozta az ötlet. De Gyuszi megjegyezte: — Visszafelé sincs vonat! — Hát aztán! Zselíz alig 10 kilométer. Elmehetünk oda gyalog is — lelkendezett Jóska. — Hát csak menjetek, ha megbolondultatok — legyintett Gyuszi és bevonult a hűvös váróterembe. Negyed óra múlva már hangos horkolással aludt az egyik pádon. Mi gondolatban szép álmokat kívántunk az álomszuszéknak és Jóska barátommal elindultunk a júliusi napban izzó poros országúton. Mert hát 16 éves korában ennyi áldozatra még képes a legény egy szép kislányért. Másfél órai kemény gyaloglás után Zselízen várt a „hidegzuhany.“ — Erzsiké egy fél órával ezelőtt kerékpározott át ide a szomszédfaluba a nagymamájához — fogadott bennünket mosolyogva a zömök kis vendéglősné, amikor fáradtan, porosán megérkezve rögtön Erzsiké után érdeklődtünk. Azt Is megtudtuk, hogy csak másnap, vasárnap este érkezik haza. Reggel álmosan, fáradtan, a teljesen eredménytelen „menedzseri“ körút után hazaérkeztünk Ipolyságra. Gyuszi csipkelődve jegyezte meg, miután kiszálltunk a vonatból: — Innen sincs messze Zselíz. Ha legközelebb gyalogtúrára mentek Erzsikéhez, szóljatok! És itt még mindig néni testek pontot a régi vakáció története után, türelmes Olvasóm! Mert adós maradnék a csattanóval. Már pedig ennek a kis történetnek volt csattanója. A háborús vakáció napjai meglehetősen egyhangúan teltek. Szép időben az Ipoly partján csatangoltunk, fürödtünk, vagy meglestük a fürdő lányokat. Közben Erzsikéről is sokat ábrándoztunk. Aztán egy augusztuseleji délelőttön váratlan dolog történt. Gyuszival egy fűzfa árnyékában hűsöltünk az Ipoly partján és egykedvűen néztük a vakítóan derűit kék égre rajzolódó fodros-fehér kondenz-csíkokat, melyeket a menetrendszerű pontossággal, minden délelőtt megérkező négymotoros amerikai Liberatorok húztak maguk után. Egyszer csak Jóska bukkant elő a bokrok mögül. Kezében rózsaszín levelet lobogtatott diadalittassan: — Levelet kaptam! Erzsikétől! Rávetettük magunkat a levélre. Gömbölyű, lányos betűkkel volt írva. Az aláírás: Erzsiké. Semmi kétség: a levelet a szép szőke zselízi kislány írta, álmodozásaink, álmatlan éjjeleink kékszemű tündére. Hát még amikor a levél tartalmával is megismerkedtünk. Azt írta a kislány, hogy bár mindhármunkat igen rokonszenvesnek talált, azért a Jóska a legrokonszenvesebb számára és ha nem veszi rossz néven, levelezni szeretne vele. Savanyú képet vágtunk, amint Gyuszival összenézíünk. Nyilvánvaló, hogy irigyeltük Jóskát,és sértette a hiúságunkat, hogy éppen őt választotta a kislány levelezőpartnerül. De mit tehettünk? Jóska elszáguldott a levéllel, mi pedig töprengeni kezdtünk, mivel érdemelhette ki Jóska a lány rokonszenvét. Gyuszi megszólalt: — Nem hiszem. A levelet nem a lány írta. Ne beszélj — intettem le gyorsan hiszen látod, hogy neki van címezve. Erzsi van aláírva és az írás is tipikusan gömböl yübetűs női írás. — Az lehet, csak nem a lány írta — makacskodott Gyuszi. Egy hét is eltelt, s csak nem tudtunk napi rendre térni a Jóska „sikere“ felett. — Ide hallgass! — szólt rá egy napon Gyuszi. — Ha nem vallód be, hogy ki írta a levelet, bőgőmajomra verünk össze. Érted? (Ez a „bőgőmajomra verés“ afféle akkori divatos diákmondás volt, ma sem tudom, mit akartunk vele mondani valójában. Bőgőmajomra verni valakit talán azt jelentette, hogy addig vertük az áldozatot, míg bőgni, azaz sírni nem kezdett.) Jóska fölényesen válaszolt: — KI írta volna? Erzsikéi Két nappal később kiderült az igazság. Jóskát otthonában kerestük fel és kértük, mutassa meg a levelet. Készséggel teljesítette kívánságunkat. Kezembe vettem a rózsaszín borítékot. Szépen rajzolt betűkkel állt rajta a Jóska neve és pontos címe. — Honnan tudta Erzsiké a pontos címedet? — kérdeztem egy vizsgálóbíró szigorával. Jóska elpirult, nyelt egyet, de kivágta: — Hát tőlem, én adtam meg nekL —' Ne hazudj! > — rontottam rá. Amikor ott jártunk, te semmiféle címet nem adtál neki! Rövid, kínos szünet következett. Jóska erősen gondolkozott, majd felvillanó szemmel szólt: — Szóval, Izé__Nem akartam elárulni nektek, de az első levelet én írtam nekL Ez már a válaszlevél... Szélesre húzott képpel, ravaszkás mosolyát hahotává szélesítve élvezte pillanatnyi fölényét. =— Ügyi Szóval ez válaszlevél? — folytattam szigorúan. — Igen, az. • — Zselízröl? — Onnan! — Hát jó — mondtam komolyan. Á hatás kedvéért kis szünetet tartottam, meglobogtatva az orra előtt a rózsaszín borítékot: — Csak hát írd meg az Erzsikédnek, hogy ha máskor Zselízröl ír levelet neked, ne Ipolyságon adja fel, jő? Mert ezen a borítékon az itteni postahivatal bélyegzője van. Ezután már csak a gyors és töredelmes vallomás következett. Jóska bevallotta, hogy egy ismerős negyedikes polgárista kislánynak mondta tollba a levelet, csak hogy minket „felhúzzon". Másnap az Ipoly-parton a diákbecsület íratlan törvényei szerint „bögőmajomra vertük Jóska barátunkat... Hát így vakációztunk 1944 nyarán, amikor még nem volt tranzisztor és autóstop, nem volt camping és nem voltak beatlesek, nem volt bikini és monokini és a szép lányok formás lábai nem tfisarkú cipőben, hanem fatalpú szandálban tipegtek a Járdákon. De a fiatalság akkor is fiatalság volt és a nap még a kondenzcslkokkal pásztázott égről is ugyanúgy ontotta sugarait mint ma... 11
