A Hét 1965/2 (10. évfolyam, 27-52. szám)

1965-12-05 / 49. szám

~r~'ry~MR "■> J -'--A--- . 1 1-'- ,U."V1

r-.TVy ,)

i"rw. wewj;*- npj w$i,

viVtor budapesti I emutatók

Nehéz volna az új magyar dráma jelenlegi helyzetét és művészi színvonalát a bemutatók alapján értékelni, mert éppen a legjelentősebb színpadi művek, köztük Illyés Gyula Különc című színműve és a Kegyenc — Teleki László hasonló című tragédiájának költői átdolgozása —, Németh László igen olvasmányos Gandhi-ja, Háy Gyula napjainkig érő tanulságokat adó három kitűnő történelmi drámája: A ló, Mohács és Attila éjszakái mindmáig nem kaptak színpadot. Folyóiratokban, könyvalakban olvashattuk ezeket a játékokat, s vitathatatlanul valamennyi jobban öregbítené a magyar drámaírás hírnevét, mint a lényegesen kisebb értékű színre került játékok.

Fejes Endre Rozsdatemető című regénye színpadi változatának. Füst Milán Negyedik Ftenrik király-ónak bemutatója után visszaesés mutatkozott a magyar drámában. Az idei évad szerencsésebben indult, mint a tavalyi, és ha nem is számolhatok be átütő erejű, kimagasló alkotásokról, amelyek elérik a fent említett, de színre nem jutott drámák magas színvonalát, több olyan darab kapott színpadot, amelyekkel érdemes behatóbban foglalkozni.

Sorban először Gyárfás Miklós Egérút c. bohózatát fogadta a sajtó elismeréssel. Az évről évre új darabbal jelentkező termékeny szerző a „vígopera prózában” műfaji megjelölést használja új játéka színlapján, nehogy valaki a korántsem hibátlan, de jóízűen tálalt darabtól a vígjáték igényesebb követelményeit számon kérje. A szülők és gyermekek közötti örök szembenállás és ellentét egyik válfaját mutatja be Gyárfás szellemes bemondásokkal fűszerezett, tagadhatatlanul mulatságos játékában, melyben ezúttal jellemformálás dolgában is jól vizsgázik.

Orbók István gépkocsivezető, az Egérút főhőse, egy nap arra az elhatározásra jut, hogy rendet teremt családjában, megneveli Gyula fiát, aki egy nem éppen feddhetetlen jellemű büféslánynak teszi sikerrel a szépet. Derék, jó családapa ez az Orbók és hű kommunista is, óm éppen a derekasságából fakadnak a bajok és támadnak közte és családja közt a bonyodalmak. Orbók ugyanis annyira csodálja a színre sohasem lépő főnökét, Bodrogi miniszter elvtársat, hogy úgyszólván lemásolja viselkedését, beszédmodorát és észjárását. Ebből az utánzásból a mulattatásnak két forrása fakad: az egyik, a bővebben csörgő, abból adódik, hogy Orbók az otthonában, lenge magyarban a ma már a közéletben is komikusán hangzó mozgalmi nyelv jelszavaival és fordulataival él. A másik, a gyérebb forrás már többet akar adni a mulatságos bemondásoknál; elképzelt erkölcsi követelmények és titalmak szócsöve, s ez szüli sorra a bonyodalmakat férj és feleség, illetve apa és fiú között. Gyula a fiú szembeszegül a tilalmakkal, az apa kölcsönvett modorával, és a házba véletlenül betoppanó Tóni néni segítségével sikerül megszabadulnia apja elöregedett, megcsontosodott életelveitől.

O

rbókot Rádai Imre játssza remek komédiázó kedvvel. Hanghordozása, mozgása ellenállhatatlanul komikus és ugyanakkor nagyon emberi. Mellette elhalványulnak a többi szereplők, még a nagyszerű Gobbi Hilda helyenként ízesen és színesen megjátszott Tóni nénije is fakó, és ez jórészben a szerző hibája, aki bravúros technikai tudását, /színpadismeretét, jellemformáló képességét a főhősre pazarolta, és túlságosan vázlatosan hagyta a többieket. Ebből ered aztán, hogy igazi nagy vígjáték helyett csak egy szellemes élcekkel telitüzdelt bohózatot kaptunk és sajnáljuk, hogy a szerző nem nyúlt mélyebbre, nem élt bőségesebben az ötletből adódó szatíra lehetőségeivel.

Az elmúlt évadban Illés Endre Az idegen című drámájában érdekesen, de mérsékelt sikerrel vetette fel a felelősség kérdését, és beszélt egy értelmiségi réteg közönyéről. Salamon Pál a Katona József Színházban előadott Magadra kiálts című drámájában ugyancsak a felelősség kérdéséhez nyúl. Egy magára hagyott három és fél esztendős kisfiú megeszik egy doboz csokoládémázzal bevont gyógyszert, és mielőtt orvosi beavatkozásra kerülne a sor, kórházba szállítás közben meghal. Dr. Fráter Anna orvosnő, a dráma hőse, felébredő lelkiismerettel önmagát vádolja, noha a gyermek alighanem menthetetlen volt, de vádjában nem áll meg: vádolja a főnökét, a szanatórium igazgató főorvosát is, akinek korrektnek tetsző magatartása mögött közöny, érdektelenség, fásultság és kényelmi szempont lappang.

Indulat és türelmetlenség, lelkismeretet felrázó tiltakozás árad Salamon mondanivalójából; egy kisgyermek halálát tárgyalja a törvényszék és a vizsgálatot lefolytató ügyész és Írnoka „unatkozik." Közönyös a körorvos, aki a szanatóriumba fuvarozza a haldoklót, noha helyesebb lett volna a városi kórházba hajtani vele, és szabadulni akar a felelősségtől az igazgató főorvos is, aki nem nyúl a gyerekhez sebészi késsel, hanem a mentőket hívja.

Salamon Pál első színpadi művének legnagyobb érdeme, hogy mellőzi a kínálkozó happy endet. Az igazság kiderítése közben az ügyész beleszeret az orvosnőbe, de megtorpan, amikor megérzi, hogy erős harc és szívós küzdelem várna rá. Anna elhagyja a kényszerhelyzettel megalkúvó, enervált férfit, és egyedül tart tovább azon az úton, amelyet a lelkismeret parancsszava ír elő számára.

Marton Endre rendezői munkája erősen megsegítette a szerzőt, a díszletek — a pesti színpadok örök hibája — jelentéktelenek. Váradi Hédi a fiatal doktornő szerepében egyszerű és szenvedélyes, alakítása eddigi legnagyobb sikerére, az Elveszett paradicsom Mirájára emlékeztet,

Csurka István Az idő vasfoga című komédiájának rendkívül bizarr az

alapötlete. A szocialista szatíra

rendszerint jól ismert társadalmi fonokságokat ostoroz, a rendszer ártóin veri el a port, s olyan hősöket választ, akik

karrierjüket a visszélések lehetőségeinek, ingoványos helyzeteknek köszönhetik, Csurka az ellentétes utat követi: szatírájának hőse egy markecoló, egy részegeket kifosztó alvilági vagány, akit a helyzet arra kényszerít, hogy becsületessé váljék. A feje tetejére állított cselekmény csúcsán

hiába kívánkozik vissza vagányélete szabadságába, hiába fúrja meg önmagát, miután felettesei ismerik múltját és értékelik mai hasznos munkáját, társadalmi rendszerünk arra kényszeríti, hogy tisztességesen tovább dolgozzon és jól éljen.

A látszólag kabarészerű ötletből futotta három felvonásra, es eppen a harmadik felvonás a legmulatságosabb, ahol az alvilág egykori élősdijei összeütközésbe kerülnek a dolgozó ember életformájával és kénytelenek azt elfogadni. Túlzás és bohózati elem van bőven ebben a komédiában, de egyik sem lépi túl a jóízlés határát.

Csurka komédiáját a Vígszínház kama= raszinpada, az Ódry Színpad mutatta be. Várkonyi Zoltán rendezői munkája ötletes és szellemes. A filmekből nálunk is jól ismert Darvas Iván játssza a főigazgatói állásba jutó markeceló álorvost. Színészi remeklés, ahogy a harmadik felvonásban előbb angol, aztán orosz és cseh szöveget mond hibátlanul és ellenállhatatlan grcteszséggel. (Hallatlanul sokoldalú művész, egyazon héten Anouilh Becketjében remekel és Miller Közjáték Vicyben című nagyszerű drámájában utolérhetetlen művészettel alakítja az osztrák herceget.) Bárdy György a főellenőrré avanzsált tolvaj szerepében méltó partnere Darvasnak, noha helyenként eltúlozza a komédiázást. A fiatal Halász Jutka elragadó a palócosan beszélő és dámává átalakuló vidéki kislány szerepében.

Mindhárom darabra azt mondhatjuk, hogy az élet sokrétűbb és bonyolultabb, fonákságai és konfliktusai mélyebbek és ártóbbak, de az elvitathatatlan, hogy Salamon Pál drámai kísérlete, Gyárfás Miklós komédiája és Csurka Péter szatírája jó színház. Darabinségről panaszkodó műkedvelőink hálás feladatokat vállalhatnának szinrevitelükkel, az első kettővel kisebb együtteseink is megbirkóznának, Csurka szatírájának előadása gyakorlottabb színjátszókat követel.

Végül szólnom kell az évadban bemutatott két Jókai darabról is. A bolondok grófja című „énekes bohóságot" Ránki György zenei átdolgozása és Pártos Géza rendezői munkája teszi elfogadhatóvá. A kritika elég jogosan nem bánt kesztyűs kézzel ezzel a bohósággal, egyértelműen elmarasztalja, és csak Pártos kereső szándékát értékeli. Jókai nem volt vérbeli drámaíró, darabjai életében nem bizonyultak maradandónak, kevés kivétellel a későbbi átdolgozások sem voltak sikeresek, A bolondok grófját is csak Jókai neve és a közönség komédiaszomja élteti ideig-óráig.

Merőben más a helyzet Az új földesúr esetében, amelyet a Déryné Színház mutatott be országos ifjúsági műsora idei első darabjaként. Ez a produkció nem olyan látványos, és nincs is úgy beharangozva, mint a Madách Színház Kamaraszínházának bemutatója, de annál bensőségesebb és értékesebb. László Anna - a Magyar Nemzet kritikáját idézem, miután az előadást nem láttam — „tapintatosan és ügyesen dolgozta át a könyvet, a gazdagon áradó cselekményt tömör kis jelenetekbe foglalta, a mese minden fontos mozzanatát megtartotta, s még az is sikerült neki, hogy az elbeszélés „jókais" levegőjét, hangulatát megőrizze. Az ő érdeme, és Csongrádi Mária rendezőé is, hogy az előadás a fiatal nézőket egyszerre képes megajándékozni a Jókai-mese epikai és egy igazi színházi előadás drámai élményével.“

Elolvasva a színjáték kéziratát, a Magyar Nemzet elismerő szavaihoz csak azt fűzöm hozzá, hogy László Anna alig egy tucat szereplőt vonultat fel a színpadon; rendezésben és játékban nem követel annyi energiát az előadás mint a Kőszívű ember fiai, amellett mondanivaló és színszerűség dolgában alig marad el mögötte.

9