A Hét 1965/2 (10. évfolyam, 27-52. szám)
1965-12-05 / 49. szám
Alekszander Obrenovics fiatal jugoszláv dráma- és prózaíró; ő írta Leboviccsal együtt a koncentrációs táborban játszódó, nálunk is kiadott „Mennyei dandár“ című darabot. Irt azonkívül néhány figyelemre méltó egyfelvonásost, sok rövid prózát, rádió- és tv-játékot. Ívtársak, vegyetek példát, mint ahogy mi vettünk Jeremiás elvtárstól! — mondogatták a főnökök a nem-főnököknek az értekezleteken. — Elvtársak, ezentúl Jeremiás elvtársről veszünk példát! — ígérgették a nem-főnökök a főnököknek. — Jeremiás elvtárs a mi emberünk típusa! A legjobb, legnemesebb emberi tulajdonságokkal rendelkezik. — Ügy vanl Tényleg! Senki sem tudott olyan gyorsan, megfigyelni, tájékozódni és aláhúzni“, senki sem volt olyan káder, aki „keményen odaüt“ és „gyökerénél fogva tépi ki“, ha szükséges, senki sem tudott olyan „konstruktívan vitatkozni“, senki sem fizetett olyan lelkesen és pontosan tagdíjat, Alexandar Obrenovics senkinek sem volt olyan kitűnő a viszonya a felérendeltekhez és az alárendeltekhez, senki sem érdeklődött oly kevéssé a személyes anyagi problémák iránt, senki sem törődött annyit, foglalkozott teljes erőbedobással a „mindnyájunk ügyével“, senki sem dolgozott és tapsolt olyan áldozatkészséggel, senki sem volt olyan nagy elvtárs, senki olyan optimista, akinek a jobb jövőbe vetett hitét semmi és egy pillanatra sem ingathatta meg, senki, senki, senki... Senki sem volt olyan, mint Jeremiás elvtársi — Nincs semmi probléma! Problémák objektíve nem léteznek! — harsogta nap mint nap Jeremiás, buzdítva a csüggedőket. Egy nap Jeremiás nem jelent meg a munkahelyén. — Fura dologi Ez még nem történt meg, mióta a hivatal fennáll — járt mindenki fejében. Jeremiás nem ment be másnap, sem harmadnap. Mindenkit elfogott a nyugtalanság: — Mi történhetett a mi Jeremiás elvtársunkkal? Elvtársak, lehet, hogy Jeremiás elvtárs betegen fekszik, és mi még nem tettünk semmit. Kérdem én, elértük volna azt, amit elértünk, ha nem lenne ő, az ő bölcs és buzdító szavai, az ő áldozatos munkája és töretlen optimizmusa? — Nem! — volt az egyhangú válasz. Szavazással köldöttséget választottak, amely meglátogatja a súlyos beteg Jeremiás elvtársat. — Virágot! Vigyetek minél több virágot! — ajánlották azok, akiknek nem volt olyan szerencséjük, hogy bekerüljenek a küldöttségbe. — Ne legyen rá gondotok! — válaszoltak a kiválasztott elvtársak. — És hol lakik? Ezt senki sem tudta. Még sohasem látogatta meg senki. Végre megtalálták a címét a kartotéklapján, a személyzeti osztályon. Kiderült, hogy Jeremiás valahol az isten háta mögött lakik, a legkülső periférián is túl, egy öreg, düledező házban, nem pedig valami modern, összkomfortos lakásban, mint azt mindnyájan gondolták. A küldöttség tagjai nem akartak hinni a szemüknek. Megnézték még egyszer a felírt címet, amit magukkal vittek. Nem tévedhettek. — Miért nem kért lakást? Ez az ő túlhajtott szerénysége! — Azonnal ki kell utalni lakást Jeremiás elvtársnak! Nem engedhetjük meg, hogy legjobb elvtársaink itt rohadjanak ilyen ... ilyen... nem találok rá szavakat. Kopogtattak az ajtón. Senki sem jelentkezett. Újra bekopogtak. Csönd... — Biztosan alszik. Valaki lenyomta a kilincset, s az ajtó nagy nyikorgással kinyílt. A küldöttség csöndesen, lábujjhegyen bement a házba, ahol félhomály uralkodott. — Jeremiás elvtársi Csönd. — Jeremiás elvtárs, mi vagyunk, a küldöttség ... Semmi nesz. Villanyt gyújtottak és megdöbbentek — az egész helyiség pincétől a padlásig telides-teli volt problémákkal, jóformán egy talpalatnyi hely sem maradt szabadon. — Honnan ennyi probléma Jeremiás elvtársnál? Vagy nem azt mondta mindig, hogy problémák objektíve nem léteznek? Mit jelentsen ez? — A problémák itt vannak, de hol van Jeremiás elvtárs? Hiába hívták, szólongatták, Jeremiás nem volt sehol. A feltorlódott problémák felől nehéz, éles bűz csapott feléjük, amitől a küldöttség fuldokolni kezdett. Ablakot nyitottak, friss levegő hatolt be a lakásba. Egyesek bele akartak nézni a problémákba. . — Nem, hagyjátok! Most nincs idő a problémákra! — jelentette ki a küldöttség vezetője. — Nézzétek, mit találtam! — szólalt meg az egyik elvtárs, aki szeretett fúrni. Három vaskos iratrendező volt nála, rajtuk a felirat: Gondolatok a csillagos égről. Gondolatok a pincegombákról. Gondolatok közvetlen környezetemről. A küldöttség kezdte lapozgatni az iratrendezők tartalmát. Majd kővé meredtek a meglepetéstől. Nem lehetett semmi kétség — ráismertek Jeremiás kezeírására, s az, amit írt, teljes ellentétben állt azzal, amit annyiszor ismételt a munkatársai előtt. A legenyhébb kifejezések, amiket feletteseivel kapcsolatban használt, ezek voltak: majmok, krokodilok, agyalágyultak, lélektelen karrieristák ... Beosztottairól azt írta, hogy azok: csúszómászók, törtetők, gyáva kukacok, elvakult egerek... De mindez semmi sem volt ahhoz képest, amiket önmagáról írt. Hogy ö: undorító féreg, utálatos farizeus, képmutató szélhámos, amilyenre nem volt példa a történelemben, gyáva kukac, akit könyörtelenül agyon kell taposni, mert a saját árnyékától is fél, hüllő, talpnyaló, lakáj, szarházi, aki csak azért, mert fél elveszíteni a jó meleg helyecskét s mindazt, ami onnan jön, sohasem meri megmondani az igazat, nem meri kimondani, amit gondol, s amikor már minden recseg-ropog, hogy már az égig hallatszik, .azt mondja, hogy minden úgy megy, mintha megolajozták volna ... S ez így ment tovább sorról sorra! Egyre szörnyűbb dolgok tárultak a szemük elé. S ami a legfontosabb: e szörnyű és botrányos gondolatokon kívül volt ott még egy csomó adat bizonyos cselekedetekről, olyan tettekről, amelyekről a legnagyobb jóindulat mellett sem lehet mondani, hogy ne állnának ellentétben a fennálló törvényekkel. — Elvtársak, lehetséges, hogy ilyen kígyót melengettünk annyi éven át a keblünkön? Hát szabad így írni rólunk? Ä, majd mi-elintézzük őt a legközelebbi gyűlésen! — Kizárjuk körünkből: Kiűzzük a vezetésre hívatottak kicsi, de egészséges táborából! — Nézzetek csak oda! Mindnyájan odanéztek a kunyhó egyik sarkába. Ott a padlón az égető problémákkal telt ládikó mellett egészen fekete hamu állt kis halomban. — Hát ez micsoda hamu? — Ne menjetek oda, nem látjátok, hogy azok égető problémák? — kiáltott fel az egyik, akit egyszer kígyó mart meg, s azóta a gyíkjói is retteg. A küldöttség megtorpant. Valamennyien ösztönösen megérezték, hogy a hamuban rejlik a kulcs, mely megoldja Jeremiás eltűnésének rejtélyét. Meg kellett tehát állapítani, honnan a hamu. Minthogy a küldöttség Tagjai közt akadt egy „hamuügyi szakértő“, hamar megoldódott a rejtély. A szakértő jó hosszú nyélre erősített egy portvist, s így .anélkül, hogy közel került volna az égető problémákhoz, összekapart egy kevés hamut s szakértői szeme és orra elé helyezte. — Ezek itt Jeremiás hamvai. Túl közel került az égető problémákhoz. Tüzet fogott és rögtön elégett. Százszázalékosan. — S ez minden, ami abból a büdös görényből maradt? — Ez. — Hát nem sok. Hogy állíthatjuk most már oda rapportra a gyűlés elé? És egyáltalán, mit lehet itt tenni? — Kirukkolunk vele, milyen volt a megboldogult a valóságban. — Hm, hm. Vajon ez a legjobb módszer? Nézzétek, ha most megmondjuk az igazat, hm, hm, annak kellemetlen következményei lehetnek ... Megkérdezhetik tőlünk: „Hol volt eddig a szemetek?...“ — Azonkívül, ennek a hüllőnek a viselkedése példaként szolgálhat más hozzá hasonló alakok munkájához, persze, ha egyáltalán akadnak még ilyenek nálunk ... — Ebből a szempontból gyanús nekem Jovan, Luka, Matej és Marko. Jó lesz különös figyelemmel kísérni őket. — Ide figyeljetek, elvtársak, miben van itt a probléma: mindnyájan azt mondtuk, hogy az elvtárs, hogy ez a szélhámos, akihez nincs hasonló a történelemben, tipikusan a mi emberünk, azt mondtuk, hogy mindenki számára ő a követendő példa, mindenütt kiemeltük, mindenütt dicsekedtünk vele, hogy mondhatnánk most az ellenkezőjét, vagyis az igazat? Talán valljuk be, hogy becsaptak minket? Hogy tévedtünk? Mi és tí^dni? Talán azt gondoljá-10
