A Hét 1965/2 (10. évfolyam, 27-52. szám)
1965-07-25 / 30. szám
A hajdúk sorba állanak, fogják a kantárt, szabály szerint, zabla csörög, némelyik lö első lábával kapálja a földet. Bocskai Bakó Demeterhez megy. — Te nem tudnál kitalálni valami okosat, fijam? — Hászen ... nagyjő uram, egyebet se teszek, mint találgatom. És azt hiszem, hogy már ki is találtam. — Mit találtál, édes fijam? — Azt, amit egyszer már kipróbáltam? *— Akkor sikerült? *— Mint a pinty. Hiszen itt vagyok, ragyogok! — Nahát akkor, mondjad csak? — Mikor Gyula elesett, és a törökkel szabad elvonulásban egyeztünk meg, persze. leadni a fegyvert, lovat — egyszóval én nagyon sajnáltam a lovamat, mert igen szép és jó ló volt. Komolyan mondom, hogy több esze volt annak, mint némely töröknek, aztán .. — de elhallgat, mert kint zaj. lárma, és egyetlenegy lövés elég közel, aztán csend. De felzendül a kiáltás odakint: — Ad)átok át a várat, szabad elvonulást adunk mindenkinekl Éjszaka, csöndben, messze hangzik a szó. Bakó Demeter nemcsak ezt hallja, hanem azt is, ami nem a szóban, hanem mögötte van. — Hiszi a fene! De hol a pincemester? Mert ide. azonnal, sok bort... — Jövésmenés. Szaladgálás. Bocskai valamit sejdít, hiszen hallott már Bakó Demeterről, egyet s mást, de már itt is vannak a csebrek. Telnek a kupák, a hajdúk ísznak„s közben lovaikat itatják. Ezek a lovak elég gyakran azt esznek, isznak, amit a gazdáik. Ha nagyon szorul néha a kapca, csaknem egy koszton vannak. Egyik kezével felemeli az ember a lova száját, másik kezével beleöntí a kupát... Egy nyelés, s máris másképpen ragyog a ló szeme. A második kupánál meg... vagy a harmadiknál... A vár lakói itt vannak már egy szálig az udvaron, apraja nagyja. Még a bolond Is tudná, hogy baj van, ha volna itten bolond. De most nincs. Mindössze az udvar sepregetőnek hiányzik egy kereke, de attól még elélhet kedvére. Olyan annyira hozzá van szokva a. nyírágseprühöz, hogy most is ott van a Jobb vállán, amint belép a lobogó fáklyák fényébe. — Ki merre lát! Amerre fővel esik! — rikkantja. — Jól van. Fogd be a pofád! — mordul rá a várkapitány, aki intézője és számadó-já is a birtoknak, aztán az ispánnak suttog megint! — Észnél lenni, mert gazdát cserélünk! — Egyik kutya, másik eb... — súgja emez vissza, niert hát ki tudhatja? Hátha nem tudnak be sem Jönni, vagy visszajönnek hamarosan ... Bakó Demeter mintha kitalálta volna gondolatát Ide Jön s megáll előttük közvetlen közel. — Hallják kelmedék! Mink most elmegyünk... De azt ajánlom, hogy Jő lesz észnél lenni. Ügy gazdálkodjanak a várral, földdel, hogy hamarosan visszajövünk. Ezt én mondon, Bakó Demeter! — Aztán elfordul hirtelen: — Lóra! Lovak riadoznak, zabla csörög, aztán a kapu megnyílik ... A vallonok sok mindenen mentek már keresztül Dél-Franciaországtől eddig, Sőlyomkőig, de még ilyet soha nem kaptak. Mintha fenékkel fordult volna rájuk a világ, a menyország került alul, a pokol felül, s kiszakadt a zsák. Már hogy a pokolzsák. S valamennyi vész, félelem, mind rájuk ömlött. Még a török se tudta volna Így legázolni egymást, ahogy ezek, kiváltképpen a közelben levők, legázolták. Az iszonyat pillanatonként nő, egyre nő, amitől nemcsak ők, a zsoldosok rémültek meg, hanem még Inkább a lovak a nyereg" alatt meg a szekerekben, de mindez egy irgalmas kiáltásnyi ideig tart mindössze. Aki mozdulni tudott, az elszaladt, van, aki most Is próbál vánszorogni tovább, még tovább, mindössze egy ember megyen tempósan tova az eltűnőben lévő fergeteges vész után, az udvarsepregető. A három kerekű. Vállán a nyí^gseprű, s megyen és nem néz se jobbra', se balra, csak előre, mindig csak előre. A magyarok már igen sokszor kirohantak szorongatott váraikból ezer év óta, a leghíresebb kirohanás Zrínyi Miklós kirohanása Szigetvárból, mindmáig, sőt Sőlyornkő várán is túl él. De ilyen sikeres kirohanást, mint a Bocskaié, azaz hogy a Bakó Demeterék kirohanása, nem pipált a világ. Hogyan pipáltak volna tehát ezek a vallonok? Szabadhajdúk is voltak zsoldban a császáriaknál, itt is volt egy csapat a vár alatt, ők nem gázolták le egymást, bezzeg csak álltak a hajlat oldalán, csak álltak és röhögtek. Kicsi híja volt, hogy ők is nem rohantak el Bakó Demeterékkel, Ismerték ők is jól. Hiszen, csak a hajdúk úgy ismerik egymást, mint a rossz pénzt, amit semmi-, lyen más pénzzel nem lehet összetéveszteni. S mögöttük van már Sőlyomkő, amelynek várudvarát egyszerűen előzönlötték az idegen zsoldosok. Itt is, mint ahogyan általában várak, kastélyok, vagy akárcsak falvak elfoglalásakor történni szokott, mivel semmiféle ellenállás nincs, a katonák zsákmányolásba kezdenek egy pillanat alatt. S a várbeliek, hiába tudják, hogy ez így szokott lenni; holtra vált arccal állanak odább, holott mindenhol csak láb alatt vannak. És egyszer, nem is olyan soká, a keleti szárnyon füst löködik az éjszakába, s utána nem soká az égre csap a láng. Ezt bizony meggyújtották. S a távozók, Bocskaiék, akik elég meszsze járnak, visszafordulnak és állnak és nézik, hogy egyre nagyobb és nagyobb lánggal ég a vár. Egy várral kevesebb lesz, és egy lépéssel közelebb kerül hozzájuk az ellenség. Mennek tovább. Azt nem tudták, hogy Concini Ciprián, várad! alparancsnok, elég erős sereggel és felszereléssel Kereki várát csaknem a sólyomkői körülzárással egyidőben megrohanta. Csakhogy Concini csak akkor ismerte a váradi csapatokat, amíg a várat őriztette velük és a zsoldot fizette. Főképpen a hajdúkat. Mert azok (Lippai Balázs) a megronhanásról előre hírt adtak (Németi Balázsnak), s ráadásul, az elsők lettek volna, akik megrohanják az általuk elképzelt legjobb helyen a falakat, de inkább a kapukat, de egyszerűen elrohantak a vár mellett kétfelől, egy része le, a falu alá, más része pedig le, a Kiskerezs füzeseinek. Viszont, magára a főcsapatra erős ágyútűz zúdult, s ami veszteségük lett, inkább azért lett, hogy egymást gázolták le, s voltak, akik elbódorogtak és egyenként kóringyáltak még reggel Is a vár körül. Ogy megijedtek, hogy nem tudtak tájékozódni, hogy hova és merre? Concini Ciprián egyenesen ment vissza Váradra, ott is azonnal a várba, s mindenki a helyére, bástyára, lőrésekhez, ágyúkhoz, kapukhoz, alacsonyok ezek a boltozatok, így aztán mindenki csak kuvorgott s úgy bámul belé a messzeségbe, mintha ilyennek született volna. Bocskaiban felrémlik még, hogy vajon nem lenne-é okosabb itthagyni vagyont, népet szabad prédának, mint ahogyan őelőtte is tették már sokan, s utána is teszik még nyilvánvalóan, hogy__ amikor a part szakadt, álló, kifelé Lengyelországba. De könnyű a hazát odakint szeretni, minden vészben és minden viharban idebent helytállni, az az igazi! Itthon hadakat gyűjteni, híveket szerezni, aztán cserben hagyni nem az ő kenyere. Mentek, haladtak Kereki felé. VIII. Hűvös, de tiszta, verőfényes volt a reggel, a harmat ragyogott a mezőkön, réteken, mintha minden merő ezüstből volna. A nap fent volt már a dombok s távolabbi hegyek felett, jó öinyire, mire Bocskai megérkezett embereivel Kerekibe. Az út a falu alatt kanyarodott el félkaréjba, az Ér folyó mellett, ami csaknem körülötte a várat. A híd nem úgy híd, hogy átível a folyón, hanem úgy, hogy a vár felüli íve rátámaszkodik a falra, a kapubástya mellett. A hídról kell belépni, behajtani a kapuba. Feltéve persze, ha nincsen egy jó szakasznyi lánccal felemelve. Nagy sürgés-forgás van a vár alatt, de már a faluszélben szekerek kotyognak errefelé, gerendákat vonnak, meg hordókat, meg fűzfavessző kévéket, fűrészelés, kopácsolás. De még ezek! Hanem itt lentebb a falu széle felé, a temetőn Innen, emberek nyüzsögnek, valamilyen nagy gödröt ásnak. Lekanyarodnak melléjük. f=-> Hát ti mit ástok? — kérdezi Bakó Demeter. — Mink? Gödröt. — Mondja egy nyilván várbeli ember. — Milyen gödröt? — Olyat, hogy beléhányhassuk mindazt', aki meghőtt. — Meghőtt? — Meghőtt? — Meg a. Az éjszaka. Én nem öltem meg egyet se, aztán... mégis itt van vagy huszonnégy. — S az ásóval a temető bokrai felé int. — De hát akiket még ... meg se leltünk. Bakó Demeter csak nézi az embert, á' boruló földet, a növő gödröt, aztán az odább várakozó többieket nézi. S aztán megtudják hirtelen, hogy Kerekít is megrohanták az éjszaka. 12
